Pirandello: Így van (ha így tetszik) – Teatro Stabile Torino – Teatro Nazionale
A torinóiak előadásából arra is fény derül, hogy az emberi létezés nem más, mint egy permanens „igazság utáni” korszak.
Kihallgatás folyik. A vidéki település rátarti, fölényes, megalázóan ostoba hatalmi elitje faggatja ki az újonan érkezett hivatalnokot és családját egy elegánsnak mondható polgári szalonban. Mi jogon? Szokásjogon. Ők pedig vallanak. Mégsem leszünk sokkal okosabbak. Legalábbis a történet nagy rejtélyének a megoldását tekintve. Annál többet tudunk meg az örök, kiirthatatlan provincializmusról, a mások életébe beleavatkozó agresszív gőgről, a társadalmi elit büszkén viselt, önimádó pitiánerségéről. És még többet arról, amit nem tudunk. Pirandello ebben a szövegében is kedvelt témáját, a valósághoz fűződő, megfoghatatlan viszonyunkat taglalja, méghozzá olyan szuggesztív erővel, hogy szép lassan rá kell döbbenünk, hiába a nagy igyekezet.
A valóság káprázatának bűvölete végleg elfedi a minket körülvevő világot.
Ez elbizonytalanítja ugyan az emberi létet, némivel derűsebb olvasatban (legalábbis ami a szerző visszafogottan felszínre törő, itáliaian életigenlő attitűdjét illeti) így is elboldogulunk valahogy. Itt, a harmadik évezred elején már megtanultuk, hogy a fake news uralta post-truth korszakban fogcsikorgatva se nagyon találunk megbízható kapaszkodókat létünk stabilitásához. A torinóiak előadásából arra is fény derül, hogy az emberi létezés nem más, mint egy permanens “igazság utáni” korszak.
Erre utal a pirandellói talányos cím is. Míg bizonyos Shakespeare-drámák címadásában (Ahogy tetszik, …vagy amit akartok) a szerző némileg ironikus felhangú behódolását vélhetjük felfedezni a közönségigények előtt, addig Pirandello darabcíme – Így van (ha így tetszik) – azoknak a maga teremtette figuráknak az attitűdjére utal, akik az (ön)irónia leghalványabb jele nélkül, már-már rezzenéstelenül hódolnak be a személyes létezésükbe durván beavatkozó társadalmi elvárásoknak. Così è (se vi pare). Így van, ha önöknek így tűnik, foglalja össze Pirandello a szkeptikusok bölcsességével felfegyverkezve az általa kreált, kiélezett élethelyzetet, amelyben arra kéne fényt deríteni, hogy a városka elitjébe frissen becsekkoló hivatalnok felesége valóban meghalt-e egy nem sokkal előtte lezajlott földrengésben, s akkor ez itt, bizony, a második asszony, ahogy a férj gondolja, vagy anyósának van igaza, aki szerint az első feleség (azaz a saját lánya) érkezett a városba. Tehát egyáltalán nem halt meg. Él és virul.
A torinóiak előadása a maga korhű realizmusában mellbevágó asszociációval indít. Egy járni nem tudó férfi krisztusi mosdatása, egy fiatal ápolónő odaadó szorgoskodása, egy szellemileg visszamaradott figura bizarr sertepertélése elsőre a bolondokháza rettegett kulisszái közé helyezi a nézőt. Ám mielőtt még azon kezdenénk gondolkodni, hogy Filippo Dini, a darab rezonőr szerepét is magára vállaló színész-rendező, egy pszichiátrián látja életre kelni Pirandello drámáját, kiderül, hogy egy röpke pillanatra félrevezettek minket. Ez mégiscsak egy par exellence kisvárosi szalon a félidióta szolgával és a maga hangoskodó, olaszos vircsaftjával együtt. Más szóval nem az őrültekházába ránt be a sztori, pusztán az őrült valóságunkba.
Az őrületeknek abba fájdalmas valóságába, amelyben az olaszországi társulat egy üres nézőtér előtt fog az előadás végén nagy odaadással hajlongani…
A Lessingtage 2021 fesztivál nem véletlenül hívja fel magára a figyelmet a Történetek Európából (Stories from Europe) szlogennel. A jelenbe csúszó közelmúlt történetei ezek, helyet kap köztük a moszkvai Nemzetek Színháza Félkegyelműje, amely nem a szavakat találja meg Dosztojevszkij betűtengerében, sokkal inkább korunk gyötrelmeinek mozgásba, árnyalt gesztusokba foglalt történetét. Vagy a spanyol Teatre Lliure produkciója, amely a múlt század hetvenes éveiben virágzásnak indult spanyol pornófilm legnagyobb sztárját citálja elénk – egy merőben új színpadi műfajt sugallva – a maga fizikai valójában. Azt az öregedőfélben lévő „civilt”, aki ugyanúgy idegenedik el a saját énjétől, mint Pirandello titokzatosságba burkolt feleségfigurája.
„Nem én vagyok itt, hanem az, akit ismer belőlem.”
Mondja a lehengerlő színpadi alakításokat nyújtó társulat egyik legösszetettebb alakjaként a rezonőr Laudisit formáló Filippo Dini (már önmagában bámulatos, ahogy olaszok azt játsszák, hogy olaszokat játszanak), és a huszadik századi Európa tragédiába fúló, apokaliptikus történeteit ismerve még borzongatóbb hallani, ahogy Pirandello 1917-ben az elvesztett a valóságunkról elmélkedik.
Pirandello: Így van (ha így tetszik) / STREAM / Teatro Stabile Torino – Teatro Nazionale / Lessingtage Digital online színházfesztivál
