Pécsi panoráma
Az éppen múló télben, 2016 és ’17 fordulóján zajló pécsi színházi estékről – és egy kora délutánról fogok beszámolni.
Addikt Fotó: Pécsi Nemzeti színház
Az utóbbi matiné volt a Pécsi Nemzeti Színház nagytermében – Bagossy László Sötétben látó tündérének feldolgozása Váradi Szabolcs rendezésében, Csonka Ibolya előadásában a Kaposvári Csiky Gergely Színház vendégjátékaként. Sok-sok kisiskolás és tanárnőik jöttek el rá, én a legfelső sorból néztem a színpadot és a közönséget. Szomorú volt szembesülni az elszalasztott lehetőséggel. A gyerekek természetes kíváncsisága, nyitottsága, izgalma, bekiabálásai negyedóra-húsz perc elmúltával átváltottak tompaságba, csak a nézőtér és színpad teljes elsötétülésekor kiáltottak fel ijedten. Az egyetlen szereplős játék nem bírta el a bonyolult szövésű mese súlyát. Igaz, hogy a minimáldíszlet (Bati Nikoletta) a kreativitás mindent megoldó erejére hívta fel a figyelmet, ami üdvözlendő gesztus és ötlet, de nem vitte el az egész darabot. Még egyszer hangsúlyozom elismerően: az egyszerű tárgyakból összeálló világra, a furfangosan, némi fifikával előállítható használati eszközökre, a mindenből kicsalható zenére adott példát a koncepció s az azt megvalósító precíz színészi játék. Mégsem volt ez elég, ami pedig megkérdőjelezi a rendezői elképzelést és a díszlettervre is vetett némi árnyékot. A szegényes, kopár hétköznapi tárgyakból összeálló rendezetlen látvány s az időnként üres – emberi jelenléttől mentes – színpad kiábrándítóan hatott. A kicsik figyelmét a hosszadalmas történetmesélés nem tudta lekötni. A ruhatár előtt várakozva halkan megjegyeztem egyetemista kísérőmnek, mennyire szeretném megkérdezni a gyerekektől, tetszett-e nekik, amiben részük volt. A válasz, hogy ebben a korban ez a felvetés értelmezhetetlen, hiszen a gyereknek a színház különleges, lélegzetelállító világ, s nem tudják, hogyan lehetett volna más az élmény, majdnem meggyőzött. Ekkor azonban így szólt mellettem egy kisfiú egy kislányhoz: azt hittem, viccesebb lesz… Mégis van hát szenzoruk – s nyelvük a tapasztalathoz. Nem hagyott nyugodni ezután sem az eset, s kíváncsi voltam: mennyire törvényszerű, hogy egyszereplősen viszik színre ezt a mesét, más feldolgozás miben különbözik s eltérő eredményre vezet-e, jobb-e a hatásfoka. A videó, amin Pogány Juditot láttam az Örkény-beli előadásból, előrevetített s megelőlegezett bizonyos válaszokat. Mind a varázslatos színpadkép, mind a színésznő természetesen kedves hanghordozása a mesebeszéd mondásakor, mind az a megoldás, hogy nem csak ő van jelen végig a színpadon (egy gyermek, egy törpenövésű színész is megjelenik például mellette időnként), valamint a trükkök finom bevonása s a csodák gondos, átgondolt színrevitele meggyőzött a másféle kifutás lehetőségéről.
A Mecsekalján, Uránvárosban működő Pécsi Harmadik Színházról most nem szólok, felhívnám azonban figyelmüket a tőle nem messze található Escargo hajója független pécsi színtársulatra. A teljes egészében általuk írt Mikor Isten csillagokat teremtett című előadásban (dramaturg, rendező: Cseri Hanna és Al-Gharati Amir) tizenéves drámások jelenítenek meg zenével, humorral egy közeli családi életképekből kibomló közös, archetipikus, európai kultúránk gyökereiig lenyúló, megrendítően mélyre hatoló történetet.
Nyugatról Keletre haladva, megkerülve a belvárost: a már évek óta a Zsolnay Kulturális Negyedben működő pécsi Bóbita Bábszínház és a JESZ (Janus Egyetemi Színház) ugyancsak pezsgő műhelyek, fiatalok évjáratait szervezik s vonzzák újra és újra magukhoz. Az utóbbi most ünnepli fennállásának 20. évfordulóját, az előbbi kávéháza a város egyik kedvenc találkozóhelye; az átlagos hétköznapon kevéssé kihasznált negyed pulzáló, élő, élénkítő társasági központja. A POSzT is próbálkozik évek óta a ZSÖK benépesítésével, vannak itt más fesztiválok ugyancsak. 2016 végétől Zsolnay Színház néven egészítik ki az országosból merítve a helyi színházak kínálatát – főképpen a negyed legnagyobb terében, az E78 csarnokban. Nehéz bejutni ezekre a programokra, félárú (szakmai) jegyet is nagy körültekintéssel adnak, az elsőre nem is kaptam. A második a Nézőművészeti Kft és a Szkéné közös előadása, Scherer Péter rendezése, az EztRád című előadás volt – természetesen teltházzal és méltán nagy sikerrel. Igazi felüdülés egy fárasztó hétköznap végén a bombasztikus kabaréműsor önmagában is parodisztikus közéletünkről. Három briliáns jelenetet emelek ki. Nagypapa vár két és fél éves kislányként a család körében, át se maszkírozva, hogy megkapják a CSOK-ot, kis híján meg is kapják, ha a kis Fannika kibírná rágyújtás nélkül a meghallgatást, mert a hivatalnokok már-már meggyőzhetőek arról, hogy a gyerek fejlődési rendellenességének köszönhetően néz ki úgy, ahogy: nagypapának. Az ufókkal kapcsolatot tartó rockceleb műsorszámán alig kellett változtatni, az anyag kínálta magát, a nemzeti tévés vetélkedő hülyeségei is alig haladták meg a köz- és kereskedelmi tévékben látható társai színvonalát. A legmagyarabb magyarok határon túliak, bajusz- és Dózsa György-versenyen mérik össze magukat. A felfelé görbülő kackiás (szmájlis) a nyerő, a második próbán pedig az nyer, aki tovább bír ülni a bekapcsolt rezsón, ha tizedmásodpercekkel is. Végül a közönségből kiválasztott háromfős zsűri dönti el, ki bújt a legmagyarosabb öltözetbe a két jelölt közül. Melegítőből, disznóvágáshoz jól illeszkedő mellényből és hasonló darabokból lehet választani. A bevont nézők forró, szenvedélyes öleléseket – mások pálinkát – kapnak a színészektől. A műsorvezetőnő pedig – követve a hagyományokat – buta és megalázható.
A Grönholm-módszer
A vegyes elemekből összeálló műfaj, az esztrád jellegzetességeit mutatja ez az előadás: pontos címében (EztRád) ott a műfaji megjelölés és tömören a mondandó: ez az a sok maszlag, ami árad rád. A társadalom- és médiakritikai jelenetek mellett a szomorú-lírai-patetikus prózai, verses, zenés betétek, a bölcselkedés és álbölcselkedés is zúdul megállás nélkül és kíméletlenül. Ezzel a kevertséggel, bár a műfaj megengedi, nem tudtam igazán megbékülni. Környező valóságunkat lökte a képünkbe az esztrádműsor koreográfiájával, dramaturgiájával, annak túlhabzó karakterével a migránsozó kamionos és a tévéstáb darabosan, átmenet nélkül, ömlesztve. Megemésztetlenül, kissé felcsavarva a hangerőt, továbbadva az általános zajt, manipulációt, otrombaságot, idiotizmust. A sűrítménybe beragasztottak morzsákat, szilánkokat, a végeredmény nem transzformálódott egy más minőségbe, túl közeli marad civil életünkhöz. (Avagy: kissé olyan, mint a vicces iskolai egyvelegek táborban, „kimittudon”, osztályfarsangon. Az ötveneseknek, az alkotók közül is többeknek lehettek ilyen emlékei – a mai gyerekeknek vajon vannak-e hasonló pódiumaik?)
Humoros előadásból, ugyan politikai töltet nélkül, másikat is láttam néhány nap múlva. A PNSZ Kamaraszínházának Vészhelyzetben című produkciója klasszikus bohózat beöltözésekkel, egymásba gabalyodó következetesen végigvitt helyzetkomikummal, hazugságokkal, titkokkal, félreértésekkel. A bonyodalom alapja, hogy titkolni kell az ott lebzselő felesége elől a legrosszabbkor, a főszereplő kórházi orvos (Lipics Zsolt) kongresszusi előadása előtt percekkel felszínre került tényt: van egy tizennyolc éves fia egykori ápolónőjüktől. A nővér karakterét játszó Darabont Mikold most is helytáll, ahogyan tette az Addikt egyik fontos szerepében. Tóth András Ernő virtuózan bolondozó mellékszereplő, végigrodeózza tolókocsijában az előadást – az Addiktban pedig precízen hozza a bölcsességeket szajkózó öregúr alakját. A felhőtlenül szórakoztató este (Böhm György rendezése) telt házat vonzott és túlontúl is gördülékenyen működött. Kórházi miliő és bolondokháza – tökéletesen kitakarva a mai magyar valóságot.
Súlyos társadalmi jelenséget dolgoz fel ellenben egy másik kamaraszínházi produkció. Anger Zsolt rendezte s írta a társulattal közösen Szücs Zoltán darabja nyomán az Addikt című előadás szövegkönyvét. Erős a téma, részben tragikus a kifejlet. Feszültséggel teli a darab atmoszférája, amely valódi drogterápiás csoporthelyszíneket- és helyzeteket idéz meg, érződik a beavatottság, az érintettség, a téma közelsége az alkotókhoz: az, hogy a szerző belülről ismerheti ezt a világot. Az utóbbi években egyre több színházi nevelési célzatú előadással találkozhatunk. Elérhetők immár a zárt intézetek művészeti terápiás produktumai, a börtönszínház, a függők színháza annak, aki érdeklődik irántuk s keresi őket. Most pedig kőszínházi fikcióban tárul elénk a közeg. Még ha csak ebből a félközelségből szemléljük is, nyilvánvaló a részletek és az egész művészi, emberi hitelessége. Egy intézet életének vagyunk tanúi, ahol kötött a napirend és az eltávozások szigorú szabályrendszere, szembesülünk a kínok nagyságával, a nemlét határain történő támolygással. Nem egyenes a kiút: van esély a visszaesésre. Plasztikusak a viszonyrendszerek a bentiek és a kintiek között is, a kinti világ szintúgy megszemélyesül. Alakot öltenek azok a családtagok vagy más kapcsolati személyek, akik enyhén szólva megnehezítik a gyógyulást, mert lehetetlen, vállalhatatlan helyzetekbe kényszerítik továbbra is a részben miattuk függővé váltakat. Szégyellik, zsarolják, megtagadják őket, vakon hárítják a kölcsönös függés tényét, saját részességüket a történésekben, a másik padlóra kerülésében. A terápia vezetője (Vidákovics Szláven) és az intézetbe éppen megérkezett beteg (Köles Ferenc) kapcsolatának dinamikájára feszül a cselekmény, s rajzolódnak ki a tipikus ívek, irányok: a gyógyulásé, veszteségé, kudarcé, illúzióé, öncsalásé, visszaesésé, körkörösségé. Többszörösen szembesülünk a drogfüggő rettenetes helyzetével, a testi-lelki gyógyulás fázisaival s a félelmetes állapotból már kilábalt személy pozíciójának megváltozásával a hierarciában. Segítő lesz a csoportban, aki megértéssel fogadja, támogatja az újakat, s örökíti át rájuk a szigorú, de megtapasztaltan működőképes szisztémát, ám korántsem szakadt el egyszer s mindenkorra saját problémáitól. Komikum és tragikum váltogatja egymást akár egy jeleneten belül is, ám a kiszólás a közönséghez már súrolja a didaxis határát. Az előadás egy pillanatában saját nevükön mutatkoznak be ugyanis a színészek s fordulnak felénk ránk mordulva, hogy ugye a szüneten jár már az eszünk s a rágyújtáson. Ám nézzünk magunkba, hogy állunk az eddigiekkel, s számoljunk el magunkkal arról, kifejezzük-e megbecsülésünket szeretteinknek. A darab társadalmi hasznossága, etikai gesztusának jelentősége kétségtelen, ráadásul a társulat az égető témához értően, megragadhatóan: empatikusan és befogadható dramaturgiát megvalósítva nyúlt. A direktséget ezért talán már nem kellett volna fokozni. Feloldó, ellenpontozó s néha a feszültséget intenzíven hangsúlyozó az előadás zenei világa. Sterilen fehér modern egészségügyi környezetben, sárga tárgyak közt játszódik; egyes epizódokhoz hangulatilag megfelelő színes fényeket vetítenek. Fontos és emlékezetes állomása az Addikt a pécsi színház műsorfolyamának.
Szintén a PNSZ Kamaraszínházában látható A Grönholm- módszer című darab, amelynek cselekménye sokaknak a filmművészetből már ismert lehet. A kint és a bent világa itt is elvileg élesen különválik: titokzatos cégvezetők kísérlezetnek a hozzájuk munkára jelentkezőkkel rejtett pszichológiai módszerekkel, ám nem tudni, ki hova tartozik, s az irányítók nem tartják be a saját maguk által felállított szabályrendszert. Izgalmas estében van részünk, a sokszoros trükkhálózatra és szerepjátékra épülő darab rejtélyfejtői énünket is minden pillanatban igénybe veszi. Ez az a mű, amiről spoilerezés nélkül alig lehet beszélni, hisz a vége felől az egész addigi történés átértelmeződik. Mindvégig kérdéses, ki vant bent és ki kint, ki beépített a karakterek közül s ki a kívülálló, munkainterjúra érkező szerencsétlen. Lelki hadviselés folyik, a magas presztízsű és jól fizető állásra a személyiség megtörésének változatos módszerein átjutva lehet, ha egyáltalán, bekerülni. Tűpontos, a figyelmet éberen tartó színházi este a pécsieké, Horgas Ádám rendezése a feszültséget a végsőkig fokozni tudja, a díszlet, a látványelemek (Horgas Péter, Bujdosó Nóra) jól funkcionálnak. A kísérlet zárt, elidegenítetten laboratóriumi, személytelen, gépi-virtuális tere olyan, mint egy űrállomás vagy egy kompjuteres játék designja. Ahogyan a válogatásra érkezett nem lehet biztos abban, kik a vizsgáztatói, úgy a néző is folyton résen van, s kapkodja a fejét. A szereplők nem leplezik le magukat. A megtörés tétje az, hogy minden körülmények közt kemény, erős, a körülményekhez alkalmazkodó, lélekjelenlétét megtartó munkatársat válasszanak ki. Ebbe nem fér bele az emberi reakció, a hibák, gyengeségek beismerése sem, ám a játékszabályok folytonos változtatása a próbasorozatot levezénylők részéről – igen. Ez a – többszörösen csavaros cselekményvezetésű előadásból kiadódó – végzetesen cinikus ember- és társadalomkép a hallatlanul érdekfeszítő színjáték legfőbb érdeme. Bármi megtörténhet, semmi nem biztos – nem bízhatsz a deklarált járékszabályokban. Nincsenek stabil pontok, megtartó keretek, minden tovább fokozható. A jó ritmusban kitartott játék logikai, pszichológiai képességeinket a végletekig próbára teszi, szellemisége, filozófiája, antropológiája a színházi eszköztár optimálisan visszafogott igénybe vételével nyilvánul meg.
