A hazugságokat visszatükröző tekintet

|

Pass Andrea: A Vándorkutya – Vígszínház

A személyes terek szimbolikus eltörlése egészen konkrét módon, kreatív rendezői megoldással jelenik meg Pass Andrea darabjában.

Fotó Juhász Éva

Vajon mi történik, ha láthatóvá válik az, amit mindenáron rejtegetni próbálunk? Pass Andrea A Vándorkutya című darabja egy óvodai kabalakutya történetén keresztül mutatja be a mindennapok, a családi és a párkapcsolati viszonyok sötét, eltitkolt, vagy éppen hazugsággá változtatott oldalát, vagyis mindazt, ami a külvilág elől rejtve marad. De vajon mitől rettennek meg jobban a szülők, a plüsskutya szempárjától, amelynek szinte mágikus, a legbensőbb érzések mélyére hatoló erőt tulajdonítanak, vagy inkább saját maguktól, attól, hogy az életüket valójában a hazugságok és az öncsalás tartják össze?

A darab legelső jelenetében egy férfi – mint később kiderül, az egyik apuka, Kornél – egy kézipoggyásszal lép színre, és a táskából egy plüsskutyát vesz elő, már-már hisztérikusan bocsánatot kér a plüssjátéktól, miközben azon igyekszik, hogy rá se nézzen, majd a földre dobja, és elszalad. Mindez az óvoda előtt játszódik, az egyik anyuka, Edina (akit Petrik Andrea alakít) és a Halász Judit által megformált nagymama nézik végig a jelenetet. A darabban csak Mamaként emlegetett nagymama, aki bár kissé demens, ráismer a plüssállatra, és meg is nevezi: a Vándorkutya. A Vándorkutya az a plüss, amit – bár a szerepére való tekintettel akár úgy is mondhatnánk: akit – az óvodáscsoport tagjai felváltva hazavisznek, így a plüsskutya által ismerhetjük meg a családokat, mindennapjaik egy-egy részletén keresztül.

A Juristovszky Sosa által tervezett tarka, foltos plüsskutya olyan, mintha egy drótszőrű foxterrier és a gyermeki fantáziavilág ötvözete lenne. A többlaki életmód pedig küllemén is meglátszik – állapota kissé viseletes, ami egyúttal a plüssfigura történetét is jelzi, illetőleg az abból fakadó megviseltséget. Bár a Vándorkutya érkezését a gyerekek részéről övezi nagy várakozás, ők mégis a háttérben maradnak, a három család három gyermekét, Zsófikát, Francit és Bencét csak a felnőttek emlegetik, a mindennapi teendők, az óvodai programok, és legfőképp a Vándorkutya kapcsán. A főszerep a felnőtteké, az ő életük hétköznapi, de nagyon is árulkodó mozzanatai tárulnak fel, hol mások előtt is vállalható formában, hol pedig úgy, ahogyan az épp a kanapén vagy a konyhaasztalon felejtett Vándorkutya látja.

A családok élete szinte egybefolyik, a Vándorkutya szakítja át a személyes szféra határait. A személyes terek szimbolikus eltörlése egészen konkrét módon, kreatív rendezői megoldással jelenik meg Pass Andrea darabjában, ugyanis a lakásrészletet megjelenítő színpadon nemritkán két család tagjai is jelen vannak szinte egyidejűleg, vagy úgy váltva egymást, mintha egyazon lakásban élnének. Bobor Ágnes díszlettervei is lehetővé teszik ezt, ugyanis egy semleges, személyes tárgyak és különösebb ismertetőjegyek nélküli lakásrészletet látunk, amely a kékes szín dominanciája miatt a darabhoz jól illik, hideg hatást keltve. Ebben a térben a szereplők tudnak úgy mozogni, hogy a szituációhoz leginkább illő helyiség váljon dominánssá, így azt érezheti a néző, hogy szinte jelenetről jelenetre más-más perspektívából jelenik meg az enteriőr. Ennek ellenére is megmarad az az érzet, ami a darab metaforikus üzenetét hordozza, jelesül az, hogy a Vándorkutya révén a szülők szinte belelátnak a gyerekek óvodástársainak családi életébe, viszonyaiba és dinamikáiba.

Ugyanakkor itt sejthető, hogy a szülők csak hiszik, hogy ők maguk ismerik meg a szülőtársak személyes és családi titkait, valójában nem is ők, hanem a gyerekek leplezhetik le mindazt, amit igazán el akartak volna rejteni. Csak éppen nem direkt közlések útján bontakoznak ki ezek a történetek, hanem olyan formában, mintha a Vándorkutyának adnának szavakat ahhoz, hogy elmesélhesse mindazt, amit látott. Ez talán az otthoni események feldolgozását is megkönnyítheti a gyerekek számára, mert az itt megjelenő családok – Tolsztojt felidézve – a maguk módján boldogtalanok, és ugyancsak a tolsztoji gondolatnak megfelelő módon, nagyon különbözőek is. Igaz, a különbözőségeik ellenére nem nehéz megtalálni a közös pontjaikat, amelyek leginkább az élethazugságokban és a Vándorkutya iránt érzett, fokozatosan rettegéssé alakuló fenntartásokban érhetők tetten.

Ami a családi viszonyokat illeti, először a Majsai-Nyilas Tünde által megformált Klaudia és a Jászberényi Gábor alakította Misi házasságába pillanthatunk bele. Az ő kapcsolatukat mindvégig meghatározza a demenciával küzdő Mama. Misi, aki szobrászművész, szinte végtelennek tűnő türelemmel viseli a Mama helyzetkomikumot alakító kérdéseit, még akkor is, amikor a Mama épp a készülő szobrára tesz megjegyzéseket. Ellenben Klaudia a tűréshatárának szélére sodródott. Majsai-Nyilas Tünde kiválóan formálja meg a labilis, olykor hisztérikus nőt, akit egyszerre terhel az idegőrlő munkája és a velük élő anyja, akivel – mint kiderül – korántsem felhőtlen a viszonya, egy ponton Klaudia felidézi a gyermekkorát is, amikor a Mama nem törődött vele. A kötelesség és a felelősségérzet mégis ráveszi arra, hogy magukhoz vegye az édesanyját, ám ez rengeteg lemondással jár.

A szórakozás és a szabadság iránti vágy, valamint a kötelesség és a felelősség terhe feszül egymásnak, de az idegrendszeri leterheltség erősebbnek bizonyul, ugyanis Klaudia és Misi közös programokra való készülődése is rendszerint vitába vagy ideges kapkodásba csap át. Klaudián olykor kisebb őrület jelei látszódnak – néha fiatalkori demencia-tünetekként –, nem túlságosan intenzíven, de azért észrevehető módon. Leginkább Woody Allen Blue Jasmine című filmjének főszereplőjéhez tudnám hasonlítani, akit ugyancsak az élethazugságok sodortak az őrület szélére. Az tisztán látszik, hogy Klaudia feszült és boldogtalan a jelenlegi életében, de nem tudja, mit is akar, idősotthonba küldené az anyját, de aztán a következő pillanatban úgy tűnik, meg is bánja ezt a gondolatot, vágyai tisztázatlanok, és nem is körvonalazódnak.

Jutka (Tar Renáta) és Kornél (Karácsonyi Zoltán) házasságában már sokkal körvonalazottabbak a vágyak, de esetükben sem a beteljesülés felé tartanak, hanem a házasságukat feszítik szét. Jutka – szemlátomást – egyáltalán nem vágyik Kornélra, a férj viszont minden eszközt bevetve igyekszik elnyerni a felesége figyelmét és törődését, a taszítás és a vonzódás küzdelmei pedig hol verbális, hol fizikai erőszakba csapnak át. Kettejük kapcsolata egy furcsa becézésen alapuló játékon keresztül jelenik meg, amely valamelyest szórakoztatónak is tűnhet, ám csakhamar állatias durvasággá fajul. Pass Andrea itt nagyon érzékletesen ábrázolja a bántalmazó kapcsolat dinamikáit, azt, hogy olykor milyen keskeny az érzelmi határvonal a kedveskedő, flörtölő becézgetés és a másik feletti uralkodás vágya között. Ezt Tar Renáta és Karácsonyi Zoltán színészi játéka valósághűen jeleníti meg.

A harmadik páros párkapcsolati viszonyaiban nem tűnnek fel radikális kilengések, csakhogy itt egy bonyolult helyzettel találkozunk, ugyanis Vilmos (Hirtling István), a középkorú üzletember a felesége, Melinda (Gilicze Márta) és kedvese, Edina (Petrik Andrea) között ingázik, folyton rejtőzködésre kényszerülve, hiszen egyik nő sem tud a másikról. A Vándorkutyához Edina révén kötődik, vele van közös gyermeke. A köztük lévő konfliktus többnyire kimerül Edina játékos gyanakvásában és az abból eredő, (ál)naiv kérdésekben. A jeleneteik feszültsége leginkább Vilmos kettős életéből fakad, ugyanis a két viszony közötti, hosszú évek óta tartó egyensúlyozás egyre kevésbé tűnik fenttarthatónak, különösen olyankor, amikor a feleségének és a kedvesének egyidejűleg szüksége volna rá. Hirtling István kiválóan alakítja a macsó karakterét, akin bár olykor látszik a benső feszültség, ezt többnyire viccel és lazasággal igyekszik palástolni.

Miután a három család életébe betekintést nyerhettünk, miközben ők át- és átjárnak egymás életébe, Pass Andrea remek fordulatot visz a történetbe – a közvetett ismeretségből közvetlent formál, a látszólag közös tereket valójában közös térré változtatja, azaz ténylegesen össze is tereli a családokat, mégpedig egy vendégség keretében. Mi más is lehetne a vendégség apropója, mint az, hogy a Vándorkutya ideiglenes befogadócsaládot vált! A vendégséget Edina szervezi, nem kis logisztikai kihívás elé állítva ezzel Vilmost, akit a másik otthonában a hétvége folyamán a felesége is várna. Bár már korábban is érezhető volt a szülők részéről valamiféle megragadhatatlan viszolygás a Vándorkutya iránt, amelyet többnyire a kutya romló külcsínének és a nem túl kellemes szagának tudnak be, itt válnak a Vándorkutyával kapcsolatos, korábban kontúrtalan fenntartások félelemmé, majd rettegéssé és iszonyattá.

Pedig a vendégség kezdetén csak az egymásnak való bemutatkozás és az ilyenkor megszokott, kissé kínos, kötelességből folytatott beszélgetés, vagyis inkább fecsegés teremtett feszélyezett hangulatot. Lassacskán el is kezdtek feloldódni, amíg vártak Klaudiára és az időközben néhány varratra megérett plüsskutyára. Jóllehet látjuk, hogy ki próbálta meg tönkretenni, sőt elpusztítani a plüsskutyát, mégsem ez a fontos, hanem a szándék. Vagyis az, hogy bárki képes lett volna ilyesmire. Ezen a ponton már tisztán látszik, hogy a Vándorkutya számos dühödt, erőszaktól sem visszariadó ösztön feléledését okozza.

A Vándorkutya nélkül érkező Klaudia feledékenysége nagy megkönnyebbülést hoz a társaság számára, azonban a hangulat korántsem fesztelen, kezdenek felszínre törni az elrejtett érzések és vágyak, ami legfőképp Edina és Misi kölcsönös vonzalmában mutatkozik meg. Misi ugyan nem teljes magabiztossággal, de kibújik a mindennapokban magára erőltetett, mindent elviselő, türelmes férj szerepéből, mimikája és gesztusai elárulják, hogy szeretne kiszakadni az alárendelődésre épülő életéből. Edina és Misi elszabaduló vágyai akkor öltenek igazán testet, amikor az est folyamán táncra kerül a sor. Itt ütközik ki Jutka kétségkívül egyoldalú vonzalma Vilmos iránt, valamint Klaudia és Kornél vágy-sodráson való kívülállósága is.

Amikor felcsendül Elvis Presley Can’t Help Falling in Love című dala, mindhárom páros egészen más stílusban kezd el táncolni. Leginkább Vilmos próbál kihátrálni a szituációból és a rá vágyó Jutka szeszélyei elől orrfújásba és köhögésbe menekülve igyekszik átvészelni a néhányperces dalt. Mígnem a Mama és a vele érkező Vándorkutya véget vetnek a táncjelenetnek. A plüssállat ismét a középpontba kerül. A Vándorkutyával kapcsolatos érzéseiket megpróbálják játékkal feloldani, amelynek keretében elmondják, milyen titkokat tudtak meg egymásról a Vándorkutyától. Ezen az estén lelepleződik a felnőttek lelkének gyermeki oldala, itt tűnik először úgy, hogy valóban hisznek abban, hogy a plüsskutya gomb- és üvegszeme a sartre-i értelemben vett tekintet, amely tárggyá teszi őket, szégyent, szorongást, majd egyre fokozódó félelmet vált ki belőlük.

Az Edináéknál töltött estén szinte mindenki úgy érzi, hogy a Vándorkutya történeteinek elmesélése veszélyes játék, mert felszínre kerülhet mindaz, amit még saját maguk előtt is próbálnak eltagadni. Egyedül a Mama az, aki nem érzi át a játék kockázatát, lévén, hogy nincs semmi, amit rejtegetne. Még a magabiztosnak tűnő háziasszony, Edina komplexusai és frusztrációi is előtörnek, kimondja, mennyire bántja az, hogy a szépsége megőrzéséért vívott küzdelmei nem bizonyulnak elegendőnek ahhoz, hogy Vilmos elköteleződjön mellette. A többiek viszont zaklatottak lesznek, ahányszor csak szóba kerül a Vándorkutya, nem is beszélve arról, amikor megérkezik közéjük. A vihar okozta áramszünetet is rémisztő jelnek veszik, a falra vetített „ablak”, általában fákra néző, vagy az utcai lámpa sárgás fényében fürdő látványa is egészen átalakul, amikor az este egy pontján a Vándorkutya hatalmas árnyéka jelenik meg ott, mintha az ablakon keresztül is őket lesné. A gyermeki fantázia és a félelem thriller-be hajló közös világa, valamint a realitások között ingáznak a szereplők és a közönség is. Ezt pedig a Keresztes Tamásnak köszönhető baljós hangokon és dallamokon kívül a fények is elősegítik. Amikor a Vándorkutya perspektívája kerül előtérbe, vagyis az élet eltitkolt, sötét oldalát látjuk, olyankor hideg, kékes fényben úszik a szoba, a mindennapokba visszatérve viszont újra meleg, sárgás fényben ülve beszélgetnek.

A kék fény az elrejtett vágyakat, az elfojtott feszültséget és a külvilágtól eltitkolt erőszakot világítja meg. Ebben a fényben látjuk a szereplők felszínesség mázától megszabadított, legbenső énjét, amelyhez nem hatolhatnak le az életüket behálózó kisebb-nagyobb titkok és hazugságok, ott már nem hat az öncsalás. Az este során pedig mindannyian egy kicsit egymás életében kóborló „vándorkutyák” lettek, ez és a Vándorkutyától való, a szülőket az őrület peremére üldöző rettegés, valamint a gyermeki énjük hívta életre azt a jelenetet, amelyben a szereplőket – a Mama és Edina kivételével – csaholó kutyaként látjuk.  Az pedig csak fokozza a feszültséget, hogy úgy tűnik, a Vándorkutyától nem lehet semmilyen módon sem megszabadulni, mindig visszajut a mindennapjaik belső tereibe – szó szerint és átvitt értelemben is.

Pass Andrea darabja kíméletlenül szembesít azzal, hogy milyen terhet jelentenek és mennyire sötétek tudnak lenni az életünket átható és átkeretező titkaink, elfojtásaink és hazugságaink. A rémisztő jelenetekben felszínre jutó igazságot jól kiegészítik – és részint ellensúlyozzák is – a helyzetkomikumokba ágyazott igazság-villanások. A darab középpontjában az élethazugság (Lebenslüge, life lie) Adlertől eredő, de Ibsen munkásságában és a 20. századi amerikai irodalomban is döntő jelentőségűvé váló fogalma áll. Azonban a thriller-jelleg felidézte bennem a 19. századi amerikai irodalom kísérteties történeteihez kötődő meghatározásait, amelyeknek két legismertebb kategóriája az ismert dolgok iszonyata (the horror of the Known) és az ismeretlen dolgok iszonyata (the horror of the Unknown). Ezt a két kifejezést alapul véve, mondhatjuk, hogy Pass Andrea darabjában az eltitkolt, elleplezett dolgok iszonyata fungál, önreflexióra késztetve a nézőket.

Az elemzés az MMA MMKI megbízásából készült.

CÍMKÉK: