Párna és fal – Faur Zsófi Galéria
Végignézzük csendben, tett és szó nélkül, ahogyan egy szertelen, önfeledt kislány sokat megélt nővé válik. És noha a fények lemennek, tudják az alkotók is, hogy a valóságos darab csak most kezdődik.
Talán nem is soroltam fel minden művészeti ágat, amely Piróth Kinga rendezésében megjelenik. A Párna és fal című előadás azon kevés előadások közé tartozik, amely az összművészetiség útján lényegre törő módon beszél fontos ügyekről, mint az erőszak, a tabusítás vagy a trauma feldolgozásának nehézséges.
Seres Lili Hanna versei önmagukban is erős hatást tesznek az olvasóra. Az, hogy ez az erős benyomás nemhogy tompult volna, hanem felerősödött, és erősebben megvilágította a költemények mögötti érzelmi világot, szintén a kicsiny helyiségben játszott darab érdeme. A Faur Zsófia Galéria aljában található, kicsi pincében egy elöl nyitott, körben nejlonnal eltakart kockarács fogadja a nézőket. Ebből a rácsból járkál ki és be a színes színészi eszköztárat felvonultató, fiatal Mész Adrienn.
A monodráma első negyedórájában csak táncoló és gesztusokkal, mimikával dolgozó Mész jelenléte fokról fokra válik erősebbé, amelyben segítségére van az erőszakhoz vezető eseményeket lekövető zenei világ is – Szekér Gergő munkája. Egy abúzus története sem a kívülálló fülének, sem szemének nem esik jól, hogy finoman fogalmazzak. Erre az alapvető tényre játszik rá az előadás a kezdetekben a hangszórókból szóló, kéjesnek ható, majd egyre kétségbeesettebbé váló hangokkal. És ezt a tényt erősíti meg, amikor a pantomimszerűen bemutatott erőszak egy-egy mozzanatát Mész kényelmetlenül sokszor ismétli. Itt a repetitív nem a megnyugvást, a meditációt, hanem zaklatottságot idéz elő. Főleg, amikor a közönség egy darabig a tükörrel szemben nézi egyszerre önmagát, és a rács belsejében vergődő, dühöngő színésznőt.
Sajnálat, szégyen, düh, tehetetlenség, értetlenség, felháborodás, szomorúság – sok minden keveredik ilyenkor a nézőben, ahogyan a mozgás után bekerülnek a versek, majd a festék is az előadásba. Mész szenvtelenül, hétköznapian mondja el Seres látomásszerű, szürreális képekkel is dolgozó sorait, amelyek így a vakítóan fehér térben észrevétlenül hat a közönségre. Mindehhez remekül párosul Jantner Emese koreográfiája, Mész dinamikus, erős, de nem ripacskodó játéka és Piróth rendezői érzékenysége, amely a „borzalmak” mellett az egész monodrámát áthatja.
Szeretnénk abban hinni, hogy a traumán áteső lány megnyugvásra lelt a falra szórt festékekkel, a már-már kiokádott fájdalom elengedése után. Ha ugyan elengedte. Erre sem a rendezés, sem a költő valamelyik verse, sem Mész nem ad választ. Végignézzük csendben, tett és szó nélkül, ahogyan egy szertelen, önfeledt kislány sokat megélt nővé válik. És noha a fények lemennek, tudják az alkotók is, hogy a valóságos darab csak most kezdődik. A Párna és fal egyik legjobb jelenete a darab utáni közönségtalálkozás. A beszélgetés. Hogy Mész Adrienn is kijöjjön fájdalmas karakteréből, és mi is megosszuk érzéseinket egymással és az alkotókkal. Így könnyebb. Mert így is teszünk minden erőszak és tabu ellen. Ha beszélgetünk róla és értően hallgatunk. Vagy táncolunk vagy verset írunk róla vagy kiöntjük a festéket. Így talán egyre kevesebb fehér rács lesz pincényi világunkban.
