Oscar Wilde: Ernst (komoly) az élet (Bunbury) / Weöres Sándor Színház
„Idő: a jelenkor”– látja el a mindenkori rendezőt szerzői utasítással Oscar Wilde a Bunbury című drámája elején, Zsótér Sándor pedig előzékenyen egy olyan szépen metszett kristályokból álló kaleidoszkópot tart elénk, amely a végtelen variációk közül egy igazán pimaszat mutat.
Fotók: Mészáros Zsolt
A hihető és teljesen valószínűtlen vágyak és minden embert mozgató akaratok háromfelvonásos seregszemléje zsáneres, ép ésszel alátámaszthatatlan fordulatokkal bombázza a nagyérdeműt. Már a dramaturgia rendje és hossza a pimaszul ócska „egymásra találós” komédiák parodisztikus leölését készíti elő, Zsótér játszói pedig körüljárják és elnyújtják ezt a nemes, abszurdba hajló aktust.
Jack Worthing uracska vidéken él és a városba utazik fel, hogy feltöltekezzen az ingerszegény falusi hétköznapok után, míg Algernon Moncrieff úrfi vidékre vonul vissza, ha felőröli London füstje, zaja. Ők ketten jóbarátok és más egyéb is közös bennük: Jack Ernst nevű ádáz „öccse” megmentésére siet állandóan, Algernon pedig a végét járó Bunbury nevezetű „barátját” látogatja rendszeresen. A fiatalabb testvér és a halódó barát természetesen csak paravánok a titkos életek igazsága előtt, de még a legdörzsöltebb szélhámos is hibázik és elindul a komikum sodró dominójátéka.
Mély, hedonista nézőpontból mesteri bölcsesség járja át a Bunbury-létet, a duplatöltő-filozófiát, ennek megfelelően lényegül át Kenderes Csaba az Algernon-kosztümben, Bajomi Nagy György Jackje pedig, erőteljes ember lévén, nem kimondottan csetlik-botlik, hanem ügyetlen és jóakaratú hazugságspiráljába csavarodik bele. Kettejük együttese élénk színekkel festve lebeg az abszurd humor és a klasszikus komédia határmezsgyéjén, így Oscar Wilde felvágott nyelve és Elfriede Jelinek német adalékai annak ellenére hatnak relevánsnak a 21. század elején, hogy a 19. század végén élt brit arisztokráciának és az ünnepelt drámaelődöknek mutatnak fricskát.
Ezekért a fricskákért pedig mindent megtesz és feláldoz az előadás: bár sosem tolakodóan, de azért erőteljes vonalakkal, pont a valószínűtlen ábrándokkal játszva éri el azt, hogy a tükör egészen görbévé váljon. Nagy segítség ebben a már említett, kaleidoszkopikusan élénk díszlet (Ambrus Mária munkája) és kosztüm-sereglet (Benedek Mari ruhái), amelyek még hivalkodva is keveset érnének a megkapó viselőik nélkül. Hartai Petra Gwendolenként távoli ábrándjában, hiszen hangja is fátyolosan szürke, képes beleszeretni a magában álló Ernst névbe, Fekete Linda Cecilyje pedig a viktoriánus kor anakronisztikus elemeként a pőre bőrét viseli legtermészetesebben. A két lány szerelmes és ez a minőség is pillanatok alatt abszurddá válik, különbségeik pedig úgy illeszkednek egymáshoz, ahogyan férfipárjaik örökös heccsorozata teremti a kerekséget; ez a kvartett ritkán szól hamisan, bár a három felvonásnyi hossz nézőt és színészt is próbára tesz.
Zsótér Sándor tehát nem kötött sem időbeli, sem térbeli kompromisszumot, amikor Szombathelyen színpadra állította a darabot: Ungár Júlia fordításával fűszert visz a helyzetkomikumok szülte vígjátékok világába.
Elfriede Jelinek német változata.
