Országos Színházi Találkozó Szolnokon
Találkozó vagy nem találkozó, ez itt a kérdés! Az idei Országos Színházi Találkozó Szolnokon már egy kicsit jobban az, mint amilyen tavaly a kaposvári volt, de még messze van attól, amit Pécsen élvezhettünk az ottani fénykorban.
Budapest Bábszínház – Peer Gynt
Nyaraló fesztiválnak is titulálta egy kollégám a pécsit, rosszallóan, én viszont kimondottan szerettem, hogy ilyen jellege is volt. Pécs fő utcáján flangáltak, teraszain ittak-ettek, jókat dumáltak a szakmából az egész országból érkezettek. A színész büfében, akár egy külön fesztiválklubban, hajnalig tartott a „dáridó”. Igen, voltak, akik ezért előadásokat is elblicceltek, de ettől még abszolút a versenyprogram volt a középpontban, meg a valaha temérdek, egyre fogyatkozó, majd teljesen elapadó off programok, melyek szerte a városban zajlottak. Egy nagy utcai színpad a felnőtteknek kínált műsort, egy másik tér külön a gyermekprogramoknak tartottak fent. Aztán ezek is megszűntek, apadt a fesztivál, majd a pandémia idején megszüntették az egészet. Nyár eleje helyett pedig meg lehetett volna tartani az évszak végén, ahogy ez meg is történt a kisvárdai színházi fesztivállal. Szó volt róla, ki is nevezték a felelősét, aztán valakik ezt mégsem akarták, így nem lett belőle semmi.
Majd derült égből villámcsapásként bejelentették, hogy 2024-ben mégiscsak lesz Országos Színházi Találkozó Kaposváron. Hogy miért éppen ott, arról nem szólt a fáma. A szakmával nem egyeztetett senki, de hát minek is az!? Gyanúsak voltak a körülmények. Akadtak színházak, amelyek nem is akarták vállalni a részvételt. Amikor fölhívtam a művészeti titkárt, hogy mennék mindössze 3 napra, mert a többi produkciót már láttam, akkor ő azt mondta, tudnak segíteni a szállásban, napi 20 ezer forinthoz közelítő összegért, jegyek ügyében pedig a szervezéshez irányított. Amikor protestáltam, hogy hát azért ezt talán mégse, 5000 forinthoz közelítő szakmai jegyeket ajánlott. Sem Pécsen, sem Gyulán, sem Kisvárdán, ahogyan Kolozsváron és Avignonban sem tapasztaltam hasonlót, hiszen az előbbi helyeken az újságírók, de a szakma különböző képviselőinek is a szállás, a jegyek egyaránt ingyen voltak. Szerettem volna beszélni az igazgatóval. A művészeti vezetőig jutottam. Ő végül, némi háttértanácskozás után a direktorral, átvágta a gordiuszi csomót, és lett minden ingyen, ami Pécsen magától értetődően természetes volt. Nem a saját kálváriámat mesélem, ugyanis ez rendszerhiba.
Miskolci Nemzeti Színház – Ivanov fotó: Éder Vera
Kiváltságosnak kellett éreznem magam, mert ez a megoldás nekem szólt, nem voltak ott az újságíró kollégáim. Ilyen körülmények között, a szakma tagjai is csak ritkán találkoztak egymással. Ahogy a szereplők is a fellépésük után rögtön utaztak haza, nem nézték a másik előadását. Ez ellentmondott mindannak, amiért Jordán Tamás alapította a fesztivált. Nem volt országos találkozó, inkább csak Kaposvárnak színházi fesztivál, az egész országból válogatva hozzá a produkciókat. Amúgy a válogatás jó volt. Nem tűnt részrehajlónak, amitől sokan tartottak. Az idei válogatás még jobb. De számomra szinte ugyanúgy kezdődött minden, mint Kaposvár esetében. Igaz, mind a szállás, mind a jegyek jóval olcsóbbak lettek. De megint „protestálnom” kellett. Majd szintén lett térítésmentesen minden, ahogy ezt annak idején Jordán elképzelte. De szerencsére ez már nem számított egyedi kiváltságnak. Színészeket, rendezőket is szép számmal láttam feltűnni a nézőtéren, ha még közel sem a kellő arányban.
A következőkben meg kellene spórolni a vándor fesztivállal járó fölösleges köröket, hiszen mindenütt tapasztalatok hiányában rugaszkodnak neki a szervezésnek. Szükséges lenne építeni arra, amit mások már megtapasztaltak, nem minden évben szinte a nulláról neki rugaszkodni a soron következő városban. Az szerencsés, hogy a szolnoki fesztivál off programja lényegesen nagyobb, mint amilyen tavaly volt. Itt is, ott is, az egész városban „támadnak” a színház különböző válfajai, ennyiben is nagyobb volumenű a tavalyi Kaposvárinál.
A találkozó gerincét a versenyprogram adja. Négy napig voltam a találkozón. Így a korábban már megnézettekkel együtt, két versenyelőadás kivételével a többit láttam. Most csak a friss élményeimet igyekszem röviden összefoglalni. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Ház a blokkok között című produkciója elementáris élmény. Radu Afrim, az egyik legizgalmasabb, fölöttébb kreatív rendező gyakran dolgozik a társulattal. Ha ő írja a darabot, mint ezúttal is, a próbák közben még dolgozik a szövegen, erőteljesen építve a színészek improvizációira. Ettől frissek, és játékossággal telítettek a produkciói. Nagy az érzelmi amplitúdójuk, hidegből melegbe, és vissza rántja a nézőket, megrendítő pillanatokat vegyít ötletpetárdákkal teli humorral, egyszerre sírunk és nevetünk.
Mindez rendszerint szertelenséggel is jár, ahogy ezúttal, a Ház a blokkok között esetében, ami négy órát jelent egy szünettel. Nem sok ez egy kicsit? De, időnként szerintem sok. Szanaszét indázik, az amúgy nem is jelentős cselekmény. Both Ida és Both Etelka, az előbbi húga amatőr festők, a hatalmas műtermükben élnek Both Karolával, az édesanyjukkal. Karola öregen, ágyban fekve, de még mindig fölöttébb virgoncan, és csípős nyelvvel, egyfolytában mondja a magáét, szinte be nem áll a szája. Mindenről van leginkább rossz véleménye, miközben vissza-visszaréved a múltba.
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat – Ház a blokkok között fotó: Bereczky Sándor
Kupás Anna zsinórpadlásig érő, monumentális díszletének falait egymás hegyén-hátán elhelyezett festményekkel rakta tele. Körülbelül olyan színvonalúak, mint amilyeneket bevásárló központokban lehet kapni. Maguk a festőnők olykor ironikus megjegyzéseket tesznek rájuk, meg-megismételve, hogy nekik nincs fantáziájuk, ők csak másolók. A díszletnek van még egy fontos eleme az ablak, amely a sivár, szürke ház valahányadik emeletének gangjára néz. Az ablakba majd vetítenek is mindenfélét, ezek tán az elvágyódás képei ebből a sivárságból. Az abszolút előzménynek tekinthető Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan esetében a betonházat kívülről láttuk, az ablakaiban, meg a ház előtt jelentek meg a szereplők. Most fordult a kocka, belülről beszélnek, kiabálnak ki, nem ritkán, az ablakon át, aminek akár fel is állnak a párkányára. Mindkét darab évtizedekkel ezelőtt játszódik, de áthallásokkal a jelenünkbe.
B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin fotó: Bereczky Sándor
B. Fülöp Erzsébet és Berekméri Katalin játsszák a festőnőket. Fullánkosan, melankolikusan riposztoznak egymással, gyakran festés közben is. Együtt laknak, vénkisasszonyosan összenőttek, de azért lesz majd szerelmi szál is, és ebből származó temérdek galiba. Némiképp bohócpárosként működnek, egymásnak passzolják a poénokat. Jelentős alakításokat nyújtanak. A „főbohóc”, László Csaba, aki az anyjukat adja. Ménkű hosszú ősz hajjal, parádés sminkkel, eljátszik egy szebb napokat látott, ágyba kényszerült, felvágott nyelvű öregasszonyt, aki folytonosan középpontba kerülne, a szoba bal szélén elhelyezett ágyáról, akár fekve, félig-meddig feltámaszkodva is. Mindezt kellemetlenül rikácsoló, éles hangon teszi. Oltári! A többiek is remek figurák, például Rózsa László, Varga Balázs, Bartha László Zsolt, Viola Gábor, Nagy Dorottya. Megint bebizonyosodik, hogy milyen remek a társulat. Ahogy az előadás is az.
Egy összefoglalóban részletesen nem lehet mindenről írni, lényegében csak a benyomások eleveníthetők fel. Az Őszi álom előadásában belépésünkkor már a színpadon ül Bérczes László rendezésében Udvaros Dorottya. A kaposvári Csiky Gergely Színház produkciójában Udvaros Anyaként talpig feketében, merev arccal látható. Ő is végig mustrálja a közönséget, nem csak mi őt. A Minden jót, Leo Grande előadásában ugyanígy ülve, csak fél profilban, várja a közönséget. Úgy látszik divatba jött ez. A Beszélnünk kell Kevinről budaörsi, utolsó előadásának pesti vendégjátékán Pelsőczy Réka ült érkezésünkkor mereven, ráadásul nekünk háttal. Für Anikó a Lassan játékterében úgy ül moccanatlanul, hogy akár körbe járva őt, minden oldalról megmustrálhatjuk. Egy ilyen gesztusba bele lehet sűríteni egy teljes életet, ahogy ezt a portréfestők sokszor meg is tették. Serf Egyed foglal helyet Udvaros mögött, mint Apa. Merevek, dermesztőek ők ketten, mint akik nem is éltek, mint akiknek a temető a közegük, ahová megérkeztek. Fándly Csaba a Férfi, aki nagymamája temetésére érkezett, összetalálkozik egykori szerelmével, a Nővel (Mészáros Sára). Próbálnak menekülni, kiszakadni ebből a ridegen taszító közegből, amit a Nyári Szilvia által játszott Feleség is képvisel. Finom, lélektől lélekig hatoló a játék.
Garcia Lorca Yerma című klasszikussá nemesedett darabjában nincs menekülés a rossz házasságból, elhidegült kapcsolatból. Keresztes Attila rendezésében, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában, fullasztó a légkör, amiből az ismétlődő kitörési kísérletek törvényszerűen tragédiába torkollanak. Mindezt megrendítően játsszák a színészek, többek között Szabó Nikolett, Illyés Ákos, Törő Gergely Zsolt és Ary Patrícia.
Móricz Zsigmond Színház – Yerma.- Fotó: Csutkai Csaba
Lorca esetében kés a gyilkos szerszám, A fiú előadásának végén a címszereplő, Csiby Gergely puskát fordít maga ellen a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház produkciójában. Florian Zeller drámatrilógiájában a család működésének drámai üzemzavarait járja körül. Az apa a Pesti Színházban, Az anya a Karinthyban és Marosvásárhelyen látható. A fiúban egy kamasz válsága, mély depressziója hangsúlyozódik, és az a közeg, amely képtelen érdemben segíteni a bajba került fiatalon. A némiképp didaktikus darabot Marton Róbert, Györgyi Anna, Holecskó Orsolya, Kiss Attila és Bágyi Márton meglehetős intenzitással játssza.
Szabó Máté rendezésében a Miskolcon bemutatott Ivanov, bár szintén tragikus, de ebben a felfogásban burleszkbe torkollik. Egy nehezen élhető világ jelenik meg. A középpontban egy nehéz ember sorsának abszurdba fordulását látjuk, Harsányi Attila jeles alakításával a címszerepben, a miskolci társulattól megszokott magas színvonalon.
A Győri Nemzeti Színház nem szerepelt még egyik országos színházi találkozón sem. Ezúttal Ilja Bocsarnikovsz egyéni világlátású rendezésében a Szentivánéji álmot adták izgalmas látványvilággal, virgonc játékkal, a fokozatosan erősödő társulat összjátékában. Karácsony Gergely, Hajdu Tibor, Kovács Anna Boglárka, Budavári Lilla és Bakos-Kiss Gábor intenzív alakításaival.
Miskolci Nemzeti Színház – Ivanov fotó: Éder Vera
Jó volt a szolnoki fesztiválon lenni, ami a kaposvárihoz képest határozott fejlődést mutat. Egyszer tán visszanyeri a régi fényét, úgy istenigazából találkozó lesz az eseménysorozat, mint amilyen a pécsi rendezvény fénykorában volt.
