Örkény István: Tóték / Szegedi Nemzeti Színház / Városmajori Színházi Szemle
Bezerédi Zoltán rendezése az atmoszféra megteremtésében jeleskedik.
Szilágyi Annamária, Borovics Tamás és Sziládi Hajna
Mindenki őt várja. Kivonul Mátraszentanna apraja és nagyja az érdemes vendég fogadására. Elvégre nem mindennap történik ilyesmi, vagy ehhez hasonló. A község álmosságába simán belefér, hogy egy nap kétszer egymás után harangozzák el a delet. A groteszk, az abszurd kedvelt fogása, hogy végül meg sem jelenik az annyira remélt személy. Ezúttal ez nem lesz igaz. A felsorakozó falusiak között virágcsokorral a kezében feltűnik egy jól öltözött úr. A tekintetek felé fordulnak, Tóték pedig az üdvözlésére indulnak. Ám csalódniuk kell, mert mindössze az Elegáns őrnagy (Somló Gábor) érkezett meg. A család már azt hiszi, hogy hiába vártak a vendégükre, amikor végre megpillantják őt.
Az őrnagy, az igazi, aki mindennek mondható, de elegánsnak aztán nem, fekete napszemüvegben a kofferén üldögél. A különös látogató az idegösszeomláson még éppen innen van. A kitűnő Gömöri Krisztián nem a nagyhangú agresszor ábrázolására törekszik. Az alakítás a kiszolgáltatottságot hangsúlyozza többféle színészi eszközzel. Ellentétes erők csapnak össze a megnyomorodott, megközelíthetetlen lélekben. Röviddel a megérkezése után a tiszt testén görcsroham fut végig, amely a jobb kezében cseng le. Kicsivel később Az őrnagy saját paranoiáját már racionálisan magyarázza meg a vendéglátóinak
Fotók: Városmajori Színházi Szemle
A Gömöri játszotta monomániás személyiség a katonai hierarchia mintáját követve viszonyul embertársaihoz. Az élethosszig tartó rettegésen és a mundéron túl nincsen számára hely ezen a világon. Tóthoz (Borovics Tamás) úgy beszél, ahogy a feljebbvaló szokott a szigorú büntetését most letöltött közkatonához, aki háborús helyzetben elaludt az őrségben. Ezért intézi a szavait a családfőhöz hol enyhe, hol erős rosszallással a hangjában. Mariskát (Szilágyi Annamária) bajtársának tekinti, akivel több közös akció köti össze, ezért a pajtáskodón kedélyes hangnem. Ágikát (Sziládi Hajna) úgy kezeli, akár a tiszt a kiképzés előtt álló újoncot. Épphogy felé fordul, miközben némileg peckes fejtartással és kihívóan várakozásteljes hidegséggel tekint rá. Gizi Gézáné (Molnár Erika) nem érdemli meg egy pillantását sem. Semmibe veszi a nőt. A kiképző tiszt szokása ez, amikor a sorkatonai szolgálatát letöltött hadkötelest visszaengedi a civil életbe.
Bezerédi Zoltán rendezése az atmoszféra megteremtésében jeleskedik.
Sziládi Hajna, Borovics Tamás és Szilágyi Annamária
A Szegedi Nemzeti Színház a Városmajori Színházi Szemlén látott előadása a Tótékból zsánerképeket helyez egymás mellé. Az édes-bús hangulathoz rengeteget ad a Rozs Tamás vezette zenekar. Nem a magyar népszínmű zenéje kíséri a történetet. Dulics Tímea, Kovács Péter, Samodai Bence János és Szabó János élő muzsikájában, több minden más mellett, a katonaindulók, a Valahol Oroszországban című, korabeli sláger motívumai ismerhetők fel. Csak annyira duruzsolnak az ismerősdallamok a fülünkbe, hogy az ambivalens 1940-es éveket az eszünkbe, de inkább a szívünkbe idézzék.
A cselekmény visszatérő motívumai a monotónia, a megszokott boldogságát mutatják. Amikor Ágika felfelé halad a ház lépcsőjén, az apja egy alkalmat sem hagy ki, hogy meg ne csiklandozza a lánya lábát. Ismétlődő családi szertartásként Tót nyújtózkodással egybekötött ásítása említendő, amely jól érzékelhetően lényeges része a napi rutinnak.
Jelenet az előadásból
Hiányzik azonban az életképekből az irracionális fenyegetettség, amelynek csak egyik tényezője az őrnagy dinamikája és meglepetése. Ezért nem ér el az út igazán a tragigroteszkhez. Az előadás készítői nem számolnak például az eredeti dr. Eggenberger Alfrédjével. A mindössze hétéves, görkorcsolyázó kisfiú alakja érvényes mementója lehetne az alapjaiban felfordult világnak. A szöveget nagyon tisztelik az alkotók (dramaturg: Bíró Bence). Vélhetően ez utóbbi miatt lassabb az ütem az elvárhatónál, különösen az első részben.
A Tóték a legtöbbet színpadra állított darabjaink egyike. Sokan gondolják azt, hogy ismerik, de egy-egy rendezés mindig más arcát mutatja Örkény István drámájának. Vagyis vitathatatlan klasszikusról van szó. A szegediek előadása nem kínálja új dimenzióját a szövegnek, egészen az utolsó jelenetig. Ekkor jön a szokásos. Hallani a margóvágó hangját. Tót négyfelé vágja a visszatérő Őrnagyot, gondoljuk. Ám nem kis meglepetésre makkegészségesen jelenik meg az Őrnagy. Folytatható a dobozolás, még ki tudja meddig és mennyire értelmetlenül, hiszen a család Gyula fia valahol Oroszországban már az életét vesztette. E frappáns ötlettel ér egybe Sziszüphosz mítosza és az előadás világa.
Örkény István: Tóték / Szegedi Nemzeti Színház / Városmajori Színházi Szemle
