Örkény István: Tóték / Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
Erős víziójú, precíz művészi megalkotottsággal létrejött előadás katartikus befejezéssel, ami után a néző azt reméli, a világ egy pillanatra visszabillenhet a normális kerékvágásba.
Fotók: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház
Három kis igazságot emelnék ki Bocsárdi László Tóték című előadásából: a világ biztos megőrült, Tót biztosan nem őrült meg, a narrátor talán megőrült, de az is lehet, hogy ő én vagyok. Mert ahogyan egy meg-nem-írt narrátorkarakter színpadi megjelenése leginkább a néző szemszögéhez köthető: a Beczásy Áron alakította figura közelről figyeli a történéseket, hol némán, hol a karakterrel azonosulva. Ugyanakkor én olyan néző vagyok, aki kevéssé szereti magát színpadra rángattatni, nehezen tudtam így kedvelni azt a karaktert is, aki merőben kilógott a szereplők sorából: egyedül neki volt igazi kapcsolata a közönséggel, valódi drámai funkciója kevéssé. Olykor civil jelenléttel követte színpadról is a cselekményt: a narrátor megjelenésével így nem tudtam egyetérteni, ettől eltekintve azonban aktuális, kicentizett hatásmechanizmussal bíró, pontos és élvezhető előadásnak tartom a Tótékat.
A látványvilág, a letisztult formák és a jelmezek mind groteszk, eltorzult, egyensúlyát veszített világot jeleznek. A gyász mindennapos a településen. A férfiak előbb kézzel írt levelekké, majd hivatalos értesítéssé változnak. Ebbe a háborútól mégis nagyon távoli „dobozba” érkezik az Őrnagy (Kónya-Ütő Bence), mint vérszagú bizonyítéka az öldöklésnek. Milyen ez a háklis, szigorú kis gyilkos? Mint a háború maga: abszurd, értelmetlen, kegyetlen, atyáskodó. Meleg takaróként telepedik az őt körülvevő életre, elzárva azt a levegőtől. Ő nem olyan rendes és tisztességes, mint a halált megüzenő szolid papírosok, ő nem az ember fiát veszi el, de a fokhagymás pirítósunkat, az alvás lehetőségét, a szabad gondolkodás jogát. Ez még Tót Lajos számára több a soknál, így vész ki belőle menthetetlenül a türelem és a jóakarat.
A Tamási Áron Színház előadása rendkívül szemléletesen mutatja be két férfi, avagy a természet és a meggyőződés szerinti élet vetélkedését. Végigkísérhetjük, hogyan válik egy magas, erős ember egy fizikailag szemmel láthatóan vele szemben alulmaradó férfi szolgájává, majd hogyan győz mégis az egyszerű logika. Nagy előnye az előadásnak, hogy nem fut klisékbe sem az ábrázolás, sem a kiemelések tekintetében: elmarad a sokszor látott dobozolás, a fenyők, a fényképek, a negyvenes évek bútorai. Kerüli az olcsó poénokat, ugyanakkor torzított üvegen keresztül láttat, mely inkább szorongató, mintsem hogy nevetésre adna okot. Mégis, az előadás sötét humorát azok a furcsa pillanatok adják, amelyek túlságosan összekapcsolódnak a mi valóságunkkal (pl. a háború aktualitása). Nevetünk zavarunkban, egy-egy jól eltalált improvizatív mozzanaton, vagy finom célzáson. A produkció tehát összességében hozza Örkény groteszk, sötét humorú világát, mindeközben azonban nagyon autentikus marad saját művészi eszközei által.
A darab szempontjából kiemelendő a részletgazdag kidolgozottságú, zeneműként megkomponált Tót-figura (Mátray László), mely alakítás egy percre sem hagyta lankadni a nézői figyelmet. Tót karakterében az apa és férjszerep meglátásom szerint kissé háttérbe szorult, a színpadon egy identitásválságától szenvedő, frusztrált és gyötrődő férfi jelenik meg, az ő útját láthatjuk a lázadás katartikus pillanatáig. Az előadás egyik csúcspontja a Tót pszichés állapotáról valló Cipriani professzor (Nemes Levente) jelenete. A színészi összhang kiemelkedő volt, a nézők pedig érezhetően jól reagáltak az elhangzott szövegre.
Bocsárdi László rendezése pontos korkép, nem didaktikus. Jól felépített, hatásmechanizmusában átgondolt és abszolút működőképes, a néző pedig kivételes alakításoknak lehet szemtanúja. Erős víziójú, precíz művészi megalkotottsággal létrejött előadás katartikus befejezéssel, ami után a néző azt reméli, a világ egy pillanatra visszabillenhet a normális kerékvágásba.
