Örkény István: Macskajáték
125 éves a Vígszínház
A Vígszínház megnyitásának 125. évfordulója alkalmából május 3-án idézi fel a Vígstreamház Örkény István Macskajáték című tragikomédiáját. Az 1971-es premier szinte példátlan sikert hozott: a Pesti Színházban több mint tíz évig volt műsoron a darab. Sulyok Mária, aki nemcsak magyarul, de németül a berlini Volksbühnén is eljátszotta Orbánnét, azt nyilatkozta a szerepről, hogy „csak én öregedtem, ő meg fiatal maradt. Biztos vagyok benne, hogyha újabb tizenegy év elteltével felújítják a darabot, és egy egészen más színészgárda veszi elő, a Macskajáték talán mást jelent majd, megváltozhat a darab hangvétele, üzenete is, de a siker nem pártol el tőle. Orbánné mindannyiunkat túlél.” S valóban a szépséges Szkalla lányok története azóta nemcsak a magyar színpadokon van folyamatosan jelen, hanem Prága, London, Párizs, Washington és New York mellett a világ számos színházában bemutatták már.
Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című 17. századi levélregényét Örkény fordította magyarra, innen származik a Macskajáték eredeti formájának ötlete. A többnyire levelekből kibontakozó kisregényt először a Kortárs című folyóirat közölte. (Sulyok Mária is még regény formában olvasta a történetet.) Eredetileg Gyurkó László kért Örkénytől darabot a Huszonötödik Színház számára. El is kezdődött a dramaturgiai munka, de közben rájöttek, hogy ez a társulat csupa fiatal művészből áll és a Macskajáték szereplői jóval idősebbek náluk. Így Örkény a Tóték korábbi szolnoki sikerén felbuzdulva végül a vidéki színháznak adta az ősbemutató jogát, ahol a premier Székely Gábor rendezésében akkora visszhangot keltett, hogy két hónap múlva Budapesten is bemutatták.
Örkény István és Radnóti Zsuzsa Fotó: Keleti Éva
Az ősbemutató napján a várakozással teli Örkényt azzal szólították meg egy interjúban, hogy ő szereti a groteszket, a fura embereket és a furcsa helyzeteket és hogy a Macskajáték is egy groteszk történet-e? Erre az író megjegyezte, hogy ebben a darabjában nincs egyetlen fura ember és fura helyzet sem. „Amiről szól, az a világ leghétköznapibb története: ketten szeretik egymást, és jön egy harmadik.” A darab két főszereplője Orbánné és Giza (Bulla Elma), habár az utóbbi egy bölcs untermann szerep. A darab cselekményét a világgal perlekedő Orbánné levelekre, telefonhívásokra komponált életmonológja mozgatja. A gyors expozícióból kiderül, hogy a testvérek társadalmi helyzete között szakadék húzódik. Orbánné egy társbérletben, míg Giza egy tolókocsiban, gazdagságban, Münchentől majd 100 km-re él. Orbánné, a Csatárka utcai hatvanas amazon, korát meghazudtolva harcol mindennel: a tejcsarnokos nő arroganciájával, a taxitársasággal, a Magyar Postával, a kalapárus szomszédnő – Egérke (Halász Judit) – flancos vevőivel, az adjunktusnővel, akinek elszerette a macskáját, a saját lányával, a vejével (…). S mindez mehetne így tovább minden valódi drámai konfliktus nélkül, de amikor a tejcsarnok bejáratában megjelenik a tökéletesen festett szőke, angol jersey kosztümös Paula (Simor Erzsi), Orbánné élete megváltozik: más színben kezdi el látni a világot. A régi/új barátnője Paula színeiben, és ebben az ismeretlen környezetben elbukik. Paula elcsábítja Orbánné szerelmét Csermlényi Viktort (Greguss Zoltán), a hangja vesztett, elhízott operaénekest, akiről a főszereplő sem a házassága előtt, sem az alatt nem tudott lemondani.
Bulla Elma
Örkény a berlini Volksbühne 1974-es bemutatója előtt a Theater der Zeitnak adott interjúban elmondta, mennyire nem tetszett neki a szolnoki és a budapesti előadásokon használt fotó a Szkalla lányokról, amely a darab elején és végén látható. Ő „lenyelte a békát”, mert Székely Gábor ragaszkodott a „megfakult” fotóhoz. Ugyanakkor a szöveg szerint is „a képet már eredetileg túlexponálták, a két homályos lányalak azóta megsárgult, kifakult, arcunk is alig kivehető” – mondja Orbánné a darab elején. A képleírás a darab végén sem változik „sokat”: csak egy megnyugvásnak tekinthető kijelentéssel egészül ki, miszerint már nem deríthető ki, hogy ki felé szaladt a két testvér olyan boldogan a képen. Ez a fotó, amely a május 3-ai felvételen is „jól” látható lesz – talán az író akarata ellenére – mégis jól jellemzi Orbánné és a Giza történetét. Pont azért, amit Örkény az ősbemutató után nyilatkozott: „Az egész tulajdonképpen nem a szemünk előtt játszódik, hanem mindig tükröződik, visszaverődik valakiről.” A már csak pihegni tudó, hajdani operaénekest Orbánné tükrözi vissza mint szeretni való férfit. Giza intellektusát Orbánné fékezhetetlen makacssága teszi olyan emelkedetté. Míg Orbánné robbanékonyságát épp Giza igazolja, amikor elmondja, hogy felnéz rá, mert ő legalább mert élni. S ebben a homályos tükröződés-játékban az az őszinte szenvedély ragadja meg a nézőt, amellyel Orbánné megbánás nélkül rontja el az életét. Ez az önazonos elvesztése, elengedése annak, hogy azon a bizonyos túl homályosra sikerült fotón a nagy boldog mozdulatok valójában kinek vagy minek szólnak – megrendítő. Ahogy Tarján Tamás írta 1971-ben: „Író, színész, rendező összefogásából nagyszerű előadás született a Pesti Színházban.”
Orbánné – Sulyok Mária
Giza – Bulla Elma,
Paula – Simor Erzsi
Egérke – Halász Judit
Ilus – Földi Teri
Cs. Bruckner Adelaida – Sándor Iza
Csermlényi Viktor – Greguss Zoltán
Józsi – Szatmári István
Pincér – Szakácsi Sándor
Jelmez – Jánoskuti Márta
Díszlet – Fehér Miklós
Rendező – Székely Gábor
