Örkény István: Macskajáték / Nemzeti Színház
Két hatvanas asszony a hatvanas években. Özvegy Orbán Béláné (alias Erzsi), aki a tejcsarnok, a társbérleti lakása és a Nárcisz presszó Bermuda-háromszögében éli a létező szocializmus viharos mindennapjait. Valamint Giza, a nővére, aki tolószékbe kényszerülve ugyan, de a nyugatnémet jóléti társadalom kivételezett kegyeltjeként küldözgeti távoli testvérhúgának ragaszkodásról árulkodó intelmeit…
Udvaros Dorottya és Bánsági Ildikó Fotók: Eöri Szabó Zsolt
– Csak vigyázz magadra!
– Nincs mire vigyázzak.
Örkény Macskajátéka a Nemzetiben sok mindenről szól. Szól magáról Örkényről, arról a feltartóztathatatlanul előtörő, pikírt életigenléséről, amellyel arcunkba vágja az emberi létezés felemelően nyomorúságos evidenciáit. Azokat a mindannyiunkat mozgató szenvedélyes érzelmeket, amelyek – beismerjük vagy sem – elsöprő erővel uralnak minket egészen az életünk végéig. Szól Szász Jánosról, a darab rendezőjéről, aki minden erejével azon van, hogy eddig nem látott komédiai magaslatokba emelje a kéjesen őszinte szókimondás mélyén tanyázó szikár örkényi humort, és ezzel a lendülettel próbálja kibányászni a szöveg mélyén rejtegetett érzelmes romantikát is. Arról a rendezőről, aki a szokásosnál is jobban fölkavarja az eseményeket, ám adott pillanatban mintha mégis kiengedné a kezéből fölfokozott lelkivilágú szereplői túlcsorduló érzelmeit. S ezzel együtt arról a rendezői attitűdről is, amely a szenvedély mélységeiben próbálja meglelni a szenvedély humorát, miközben egy műfaji szempontból nehezen meghatározható (nem elég következetesen végigvitt) stíluskavalkádot teremt.
Két hatvanas asszony a hatvanas években…
Európa két, vasfüggönnyel kettéhasított részéből leveleznek egymással. Özvegy Orbán Béláné (alias Erzsi), aki a tejcsarnok, a társbérleti lakása és a Nárcisz presszó Bermuda-háromszögében éli a létező szocializmus viharos mindennapjait. Valamint Giza, a nővére, aki tolószékbe kényszerülve ugyan, de a nyugatnémet jóléti társadalom kivételezett kegyeltjeként küldözgeti távoli testvérhúgának ragaszkodásról árulkodó intelmeit… Szól, persze, az előadás az öregségről is, de nem spilázza túl. Legfőképp azt sugallja, hogy leszámítva a deréktájék és az alkalmanként feldagadó lábak okozta kellemetlenségeket, az emberi létezés alkonyát pontosan ugyanolyan szerteágazó és szélsőséges érzelmek vezérlik, mint bármely más életkort…
Nagy Mari és Udvaros Dorottya
Szól a társulatról is. A Nemzeti sokfelől verbuválódott társulatáról, amelynek tagjai önmagukon túl a közelmúlt színháztörténetének egy-egy kiemelkedő korszakát reprezentálják. Udvaros Dorottya a szolnoki színház és a Katona, Tímár Éva és Blaskó Péter a miskolci, Bánsági Ildikó és Tóth Auguszta a Művész Színház, Nagy Mari a kaposvári teátrum művészi szempontból legkiemelkedőbb korszakát. Olyan színházi iskolákat, melyek a közeli múltba vesznek. Csupán egy váratlan gesztus, elcsukló mondat, mosolyra ingerlő mozdulat, a színpadi jelenlét semmihez sem hasonlítható, különleges atmoszférája emlékeztet rájuk…
És bármily furcsa, az előadás mintha szólni akarna a minden színházban ott kísértő nagy oroszról is. Csehovról és a hozzá fűződő viszonyunkról. Legalábbis ami a színpadi miliőt, a Gobbi Hilda terem rejtelmes fényekbe burkolt játékterét illeti, ahová elsőre nem csupán két, hanem egyenesen három nővért képzelünk. (Díszlet: Vereckei Rita.) De hiába ígéri, végül nem szól Csehovról, jóllehet az ide-oda tologatott fekete zongora, a gyertyák lobogó lángja és illata, a fáradt romantikával kavargó minták, a sejtelmesen áttetsző díszletelemek mind-mind nosztalgikus csehovi világot idéznek. Ám a létezés legfájóbb, legérzelmesebb mozzanatain is eluralkodó örkényi groteszkum nem hagyja magát csehovi nosztalgiába burkolni….
Bánsági Ildikó és Udvaros Dorottya
S hogy miről szól valójában?
Leginkább Udvaros Dorottyáról. Egy színésznőről, aki (mint mindig, mindenki) keresi önmagát, és van elég bátor, hogy tétovaságát belefogalmazza a városi dzsungelharcosként funkcionáló özvegy Orbánnéba. Aki gondol egy nagyot, és együtt bukdácsol az örkényi keserű irónia életre hívta hősnőjével. Aki szerepet játszik, de mintha szándékosan elmozdítaná szerep és szereplő jól bevált határait… Meg-megtorpanva, mégis féktelen lendülettel mesél egy látszólag letűnt, mégis létező valóságról. Félelemről és elszántságról, a pókhasú Csermlényi Viktor iránti szenvedély fájó fiaskójáról, amely a maga kudarcos mivoltában halálos méreg és éltető erő egyszerre. Baráti rajongásról a karót nyelt Paula iránt, aki cserébe a legfontosabbat veszi el tőle. A nővéréhez fűződő pimaszul szókimondó ragaszkodásról, egy tovaillanó macskáról, amelyet viszont ő fog elhódítani a gazdáitól. Dupla fenekű tejcsarnokos macákról, akik másokon kiélve saját életük nyomorát nem mérnek ki a macskának fél deci tejet, nyuggerkorban befestett hajról, parókáról, amely érthetetlenül föl- és lekerül Erzsike fejéről, de amíg rajta van, bátorságot merít belőle.
Udvaros Dorottya és Katona Kinga
Mer kislányosan bájos és erotikus lenni egyszerre.
S legalább ilyen erővel szól Orbánné belső világáról. Arról, ahogy a környezetét lélektanilag kezeli… A környezet lélektanáról. Bánsági Ildikó Gizájának komoly belső tragédiákat sugalló tekintetétől kezdve, amely sokat elárul két korosodó nővér sziklaszilárd, ugyanakkor esendően törékeny kapcsolatáról, Nagy Mari élethűen miákoló, minden porcikájában megejtő Egérkéjén át Tímár Éva bizarr anyai szeretetben tobzódó Cs. Bruckner Adelaidájáig. Vagy épp Blaskó Péter öregesen lusta élethabzsolásba fúló, alsógatyás Csermlényijéig, aki egy szabadfelfogású, hasvakarós jelenetben sziporkázó színészi erővel reprezentálja, mit lehet még mindig szeretni benne… Örkény feje tetejére állított, groteszk szigorral szemlélődő öregségdrámája a világ szerethetőségét próbálja tetten érni egy ritka színpadi pillanatra.
“Ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna.”
Írta saját szövege elé a szerző. S hiába, hogy ez az “egyetlen mondat” valami furcsa oknál fogva három órán át tartó eszeveszett díszlettologatással telik, és adott esetben százféle darabra törik, éles, maradandó nyomot hagy.
