Ördögkatlan Fesztivál
Miután lenyomtam a sátram utolsó cövekét is a nagyharsányi focipályán, sietek is Beremendre, hogy a TÁP Színház tavalyi évadban bemutatott Mit csináljak, hogy jobban érezd magad? című előadásával, az ottani színházteremben kezdjem meg az idei Ördögkatlan Fesztivált.
Kizlinger Lilla rendezése bevallottan önéletrajzi ihletésű, a személyességet és a hitelességet erősíti, hogy színésznőként is jelen van a produkcióban. A transzgenerációs problémákról, az apai minta jelentőségéről, a rendszerváltás előtti és utáni családi modellről és emberi kapcsolódásokról, valamint az első értelmiségi problematikájáról is szóló darabot a színészek improvizációiból írta meg Biró Zsombor Aurél. A tipikus, középen tévével ellátott panelként berendezett színpadon a kicsit butácska proli, de szeretni vágyó anyát hullámzó teljesítménnyel megformáló Kizlinger partnerei Hajdu Szabolcs és Rába Roland. Ők félelmetesen őszinte és szuggesztív jelenléttel idézik meg a világba kapaszkodni vágyó, de jól kapcsolódni és szeretni képtelen ösztönlényeket. Színészi jelenlétük átütő ereje minden előadásban meglep. Ez az erő Kizlingert inkább a második részben jellemzi, amiben a generációváltást sajátos szögből felvett és vágási technikákkal megoldott filmmel mutatják be a közönségnek. Jól kiegészítik ebben a műfajban egymást Bagossy Bálinttal, a színdarab és a film kettősen meg technikailag is reagál a 90’-es évek előtti és utáni idők különbségére.
A meleg és fülledt idő ellenére a Perpetuum Manufaktúra –azaz az Apertúra – a nagyharsányi tornateremben ismét bebizonyítja, hogy az egyik legszínesebb jelvény a magyar színházi szcéna ingjén. A Fábián Péter és Benkó Bence vezette k2 megszűnése után létrejött formáció előadásait és közösségi projektjeit a kíváncsiság és nyitottság jellemzi, és ez a két jelző a fesztiválra hozott A nagy erdő, mely tele van homálylyal című előadásukra is illik. Egy megtörtént bűneset, a tiszaeszlári vérvád dokumentumai és az azt követő tárgyalás alapján létrejött Benkó rendezés nagyon jó humorral és remekül megformált karakterekkel idézi meg a történteket. Egyben az akkori, mindenféle módon felkavaró eseményen túlmutató jelenségeket: a XX. századi magyar társadalomra jellemző és mesterségesen generált zsidó ellenes hangulatot, az emberi gyarlóságot és a manipuláció számtalan formáját. Mindezt a lehető leggazdagabb és változatosabb színházi eszköztárral, korhű ruhákkal, a rasszizmus és az előítéletek problematikája miatt azonban kortalan cselekménnyel. És mivel a közönség mint a tisztelt bíróság van jelen az előadásban, mi nézők is tanúivá válunk ennek a szörnyű és igazságtalan esetnek. S bár az élő zenés előadásban változatos és bravúros – ugyan Borsányi Dániel és Meyer Lili esetében megszokott színvonalú – színészi alakításokat figyelhetünk meg, a közönség „alakítása” egyhangú: jól nevelt módon hallgatunk. És bűnösök közt cinkos, aki néma. Súlyos, morális köveket pakol a lelekemre az Apertúra előadása úgy, hogy közben végig szórakozom, együtt élek a jelenetekkel, a helyszíni körülmények ellenére.
A fesztivál egyik legnagyobb különlegessége idén a művészi és fizikai értelemben is egzotikumnak számító Vízhang-színpad. Nevében a lényege: a víz hanghordozó erejét használva a szervezők színpadot építenek a beremendi strand vízére, hogy ott felcsendüljenek a Dinyés Dániel karmester által válogatott szimfonikus zenekar, majd Kolonits Klára operaénekes és Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész interpretációjában a szép és méltóságteljes klasszikusok. A zenészek előadásán is érződik a helyszín nyújtotta varázs, ahol az emberi hang alig, a hangszerből fakadó dallamok viszont annál inkább elérik a közönség fülét. Nemcsak megtisztulunk a katarzis segítségével a zene által, hanem olyan közel érezhetjük magunkat a természethez és önmagunkhoz ott, a medence szélén, amire ritkán adódik alkalom mesterségesen felépített, zajos világunkban.
Idén a program nagyobb részét határon innen és túl érkező, még tanuló vagy már végzett színészosztályok előadásai teszik ki. Az erősen hullámzó és megosztó teljesítmények, inkább belsős poénokból, mintsem átfogó gondolatokból építkező egyetemi előadások közül kiemelkedő produkció számomra a nagyharsányi szoborparkban látott, Selmeczi György és Novák Eszter idén végzett zenész-színész osztályának két előadása.
Porogi Dorka rendezésében, minimális díszletvilágban vizsgáljuk meg a Sette Piani (’Hét emelet’) című, Márkos Albert és Dino Buzzati szerezte kamaraopera furcsa és bizarr szanatóriumának életét. A főszereplő, Giuseppe Corte szemszögéből kísérhetjük végig a szürreális működést: minél betegebb valaki, annál lejjebb költözik a hét emelet közül. De ki dönti el azt, hogy mennyire súlyosbodik a mentális állapotunk? Meddig próbálja velünk a környezetünk elhitetni, hogy megzakkantunk és honnantól hisszük el mi magunk is, hogy tényleg nincs kapcsolatunk a külvilággal? Ezen kérdések mentén épül fel az F. Tóth Gergely dramaturg által remekül színpadra alkalmazott zenés darab. A szoborpark adta költőiség és a kissé thrilleres atmoszféra nagyon jól megfér egymás mellett a csillagos ég alatt. Porogi egyértelműen a hallgatók ének – és színésztudásának, az élő zenének és a kompozíciónak adja a főszerepet az előadásban. A hét különböző formájú, egy- egy színes szövetdarabbal díszített szék és az ajtókeret pont annyi mozgásteret biztosít, hogy azon kibontakozhasson Vatamány Atanáz, Berkó Boglárka, Szász Gabriella, Kerek Dávid, Fülöp Kristóf és Juhász Bence. Szuggesztív színészi jelenlét és meggyőző énekhang jellemzi őket, úgy léteznek együtt a közös játékban, hogy közben egyénenként is meggyőzőek. Jó csapatmunka.
Ahogyan remek csapatmunka a Cseh Tamás- Bereményi Géza iránti tiszteletből létrejött Frontátvonulás is, amit ugyanezen osztály fiú tagjai hoztak tető alá. Krasznai Vilmos rendezése imponáló befejező előadása a fesztiválnak, úgyis élvezem és érzem a történetet és a koncepció színházi erejét, hogy hátulról nézem végig – van az az embermennyiség ugyanis, amit még a tágas szoborpark sem bír el. Ráadásul még így is értem, mit mondanak vagy énekelnek – ez sajnos, számos általam látott hallgatói előadásra nem volt igaz, pedig azokon jobb pozícióban foglaltam helyet a nézőtéren.
Az előadással azonos című album dalai csendülnek fel a vasszerkezetű emelvény vázain, mindez a zeneszámok alapján írt egyszerű, tömör és humoros történetbe csomagolva. Miközben saját hangszerükön adják elő és éneklik el a dalokat, Fülöp Kristóf (aki az előadás zenei vezetője is egyben), Vatamány Atanáz, Turi Péter, Kerek Dávid, Liber Ágoston és Sas Zoltán lemászik-felmászik-átlóg az emelvényen. Mindezt a nyolcvanas éveket megidéző, a „Cseh-musicalbe” beleillő, furán vicces jelmezeikben teljesítik. Krasznaiék a Cseh-Bereményi- féle zenei világ kortárs újragondolásán túl színházi eszközökkel azzal kísérleteznek, hogy vajon ki lehet-e törni a Keleti pályaudvar által is szimbolizált kelet-európai létből, az örökös vágyakozásból? El tud indulni a vonatunk máshova?
A közös alkotást és az előadást is élvező srácoknak van erre válaszuk, de szigorúan Cseh Tamás szavaival és a saját vagány gondolatvilágukkal. Persze, aki nem szereti annyira musical párbeszéd-ének felosztású dramaturgiáját, az nem biztos, hogy értékelni fogja a Frontátvonulás-t. De szerintem Cseh Tamás és Bereményi Géza is büszke lenne az ily módon továbbadott örökségre. Én meg biztos, hogy megnézem még egyszer, a szoborparkhoz képest kevésbé impozáns helyen, de mindenképpen elölről.
