Ördögkatlan Fesztivál, a 10.
Színes, okos, vidám fesztivál ez mindenféle rétegigény kielégítésével…
Itt vagyunk újra e gyönyörű tájakon. A dombok alá gördülő buszon nagy hévvel mesélem debreceni barátnőmnek, akivel eddig főként városi fesztiválokon találkoztunk, s aki végre eljutott a vágyott katlanba, mi hol van s micsoda. Melyik épülethez és ligethez, árokparthoz és templomhoz mi kötődik. Hogy ez Palkonya: milyen meleg szokott lenni a faluház emeleti kultúrtermében az előadásokon, s az ablakot sem nyitották ki, hogy ne törjön meg a színházi illúzió. S hogy Palkonya valami miatt kiszállt két éve (a megnyitón egy óra múlva megtapsoljuk, hogy nyolc évig velünk volt), de belépett helyette Villánykövesd – amikor idáig jutok, már ott jár a busz. S hogy a „komolyzene Beremendje” (BL) egyre nagyobb szerepet kap, a villányi szoborparkot, a legegzotikusabb helyszínt pedig bűn kihagyni. Illusztráció a szoborpark, éppen odaérünk, néhány alkotás látszik is a busz ablakából, ha nagyon csavargatjuk a fejünket.
A katlanra persze mindig jönnek újak, nagy már a híre, rengeteg fiatal is van, akik bekéretőznek a házak udvarába sátrukkal, de idősebbekből sincs hiány. Sokan kiadják a házukat ilyenkor, ők főként ezeken a szállásokon laknak. „Régi”, itt megismert barátnőm az első pillanattól otthonosan mozog ezekben a terekben. Minden szereplőt megszólít: az éjjel gólyalábakon járó fiút, az énekest, aki mellettünk lépked. Ez a közvetlenség elég általános errefelé, az autósok felveszik a gyaloglókat. Csodáljuk a most is mezítláb közlekedő Kiss Mónit, a megnyitón a helyi partnereit név szerint pontosan soroló Bérczest. Most nem Törőcsik Mari, hanem mi nyitjuk meg a fesztivált, gyógyulást kívánva neki. Jó ötlet, hogy a megnyitót a visszajáró francia Wombo Orchestra örömzenéje előzi meg, s ízelítőt kapunk a fő programokból: multikulturális női énektrióból, a helyi legendákat feldolgozó K2-ből s az ukrán asszonyok kórusából. Nekik padokat hoztak az első sorba, egyikük rámutat a szélére: üljek oda én is. Bemutatkozásuk után dalolva vonulnak el a színpad mögött, láthatóan élvezik a sikert és a szeretetünket. Ma délután lehet beszélgetni velük, estére pedig főznek is a katlanozóknak. Schell Judit és László Boldizsár koncertje aztán gyengébb: az örökzöldek, amiket előadnak, kissé falsul szólnak, többen el is mennek róla; valahogy progresszívek produkcióikhoz szoktunk. A focipálya a Psycho Mutanssal és az Irie Maffiával részben a régi fílinget hozza, bár ez a két zenekar először jár itt, érzékelhető a különbség a korábbiakkal. Az első meglehetősen vad, karcos, trágár kiszólásaival furcsa kissé, mintha ez kevéssé lett volna jellemző eddig. Még nem érzik a hely lelkét.
Meleg és csillagos az éjszaka, Beck Zoliék haladnak el az erkélyünk előtt ma hajnalban. S ma délelőtt, miközben ezt írom, éppen őt kérdezgeti Alinda a Narancsligetben – remélem, a végére odaérek. (Délután Zoli lesz a riporter, s más az alany.) Mindenkit, akivel szóba jött, érdekel ő, a régi katlanfellépő, ahogy a többi visszajárót sem unjuk: Háyt, Lajkót, Bérczes Tibort, aki Köves Slomóval beszélget ma délután 4-kor a Vylyanon, a világ legszebb szőlődombi teraszán. Jó, hogy sokan: a fellépők és látogatók egyaránt vissza-visszatérnek, s hogy mindig van újdonság. A régiek sem ugyanazt hozzák, de biztosítják az otthonosság érzetét.
Kiváló a rendezvény marketingje, informatívak és lelkesítőek a sajtóanyagok, a médiainterjúk s a FB-oldalukra érkező hangolók. Bérczes Laci megnyugtat bennünket, hogy a tizedik után is van élet: nem ez lesz az utolsó Ördögkatlan, amit hangos megkönnyebbüléssel nyugtáznak a jelenlévők. Nem értem, hogy csinálják, több száz program huszonvalahány párhuzamos helyszínen, esőhelyszínekkel… Olcsó, színes, okos, vidám fesztivál ez mindenféle rétegigény kielégítésével és egymásba nyitásával, nem gond, ha lemaradunk egyikről-másikról, amit kiszemeltünk, mert nem jutottunk át, ritkán csalódás az, ahova csak úgy bepottyanunk.
És megint több tucat színházi előadás, színvonalasak, újak. Profik és színiegyetemisták, alternatívok, beavatók. Most egy okostelefonos applikációval lehet sorszámot foglalni, persze 2 perc alatt elfogy így is, de talán megint be lehet majd jutni a maradék talpalatnyi helyekre. Nagyon szeretném látni Hajdu Szabolcséktól az Ernelláék Farkaséknál színházi változatát a film után s a Kálmán-napot – úgy hallom, van olyan jó, mint az előbbi. A beszélgetéseket velük s másokkal legalább ennyire várom, a ma délutáni Pécsi Bölcsész Udvar Mindenki-kerekasztalát ugyancsak.
A fesztiválozók misztikus kockavetője hamarosan eldönti, az egy időben zajló vagy egymással érintkező fentiek, illetve a lenyűgöző francia Galapiat cirkusz, a pécsi romák melletti kiállása után új kedvencemmé vált Müller Péter Sziámi – és társai, például a profi, de túlhűtött színházteremmel rendelkező Mokos pincészetben játszódó Kétely-előadás közül (Udvaros Dorottyáékkal) melyik valósul meg. Két nap múlva elmondom!