4. nap jó definíciót hallottunk a művészetre
a zenész-festő Wahorntól, akivel előző napi tudósításom végződött.
A következőt: művészet akkor jön létre, amikor valami: egy szándék, vágy, akarat – vagy akár a levegő áramlása ellenállásba ütközik. Ellenállhatatlanul egyszerű, pontos és szemléletes példája a fúvós hangszerekkel ezt kiválóan modellálta a Természetes ecsetek koncertjén. (Festett műveiket meg lehet tekinteni a Vylyanon.) A sok műfajú Wahorn igazán vicces, szórakoztató arc, remek a szövege, hatalmas figura. Bravúros muzsikálásuk alatt a közönség férfi és nő tagjai sem tudták levenni szemüket a zenészek közt tébláboló, előttük-köztük heverő, bóklászó, enyelgő, őket fényképező lenge ruhás és dekoratív hölgyről, Marjai Juditról, a produkció fontos eleméről.
Fotó: Ördögkatlan Fesztivál, Facebook, Új Harkányi Hírek
Előtte az Aralica kertjének szépséges zugában, többek között Saramago-könyvek borítófotóiból felfűzött dekoráció előtt beszélgettünk a műfordításokról, amibe a közönség is aktívan bekapcsolódott. Érdeklődött valaki, felteheti-e büntetlenül az internetre, ha lefordít valamit, amit felfedez, megkérdezték, maga dönti-e el a fordító, hogy mit ültessen át, s mit kezdünk a nyelvjátékokkal – kinek mi a módszere.
Van, aki lediktálja a nyers változatát, amit egy jó titkárnő begépel neki egy fájlba (de nem ez a jellemző), azon csiszolgat később, néha még 50 oldal is belefér egy napba (Cserna György), s időnként a szerző se tudja, mit értett valamin. A fordító az, aki minden pontatlanságot, elvarratlanságot észrevesz. Érdeklődtek a hallgatók, miért is nem az anyanyelvünkből fordítunk idegenre, hiszen jobban tudjuk, mik és kik a fontosak nálunk. Kiadói, szerkesztői, lektori, korrektori ügyekről sok szó esett, félrefordításokról, újrafordításokról ugyancsak.
Előtte ugyanott nagyobb közönséget vonzott a Camino-kerekasztal. Sokakat hívtak, jó néhányan el is jöttek, s a zarándokútra készülő moderátornak adtak tanácsokat, osztották meg vele és velünk élményeiket, tapasztalataikat a sokarcú vállalkozásról. Kiderült, valaki évekig tervezi, más egy hétvége alatt rászánja magát s összepakol. A Szent Jakab-útra helybe jön a világ (egyik nap csatlakozhatsz egy dél-afrikaihoz, másnap egy latin-amerikaihoz), s a zarándokokat tisztelik, kedvelik a helybeliek. Meghívják egy italra, behívják magukhoz… A szieszta idejére megáll az élet, így érdemes délre odaérni a szállásra, s arrafelé venni ennivalót. Vannak persze olcsóbb és drágább szállások, s minden grammot kicentiznek az úton lévők: még a fogkrémes tubusból is kinyomják azt a mennyiséget, amire már nem lesz szükség.
Elég gyakorlatias volt az a rész, amire odaértem: latolgatták a szereplők, két- vagy inkább háromszázezer forintból jön ki az út Magyarországról – az oda-vissza jutást nem számolva. Abban pedig mindannyian egyetértettek, hogy Tolvaly Ferenc filmje, könyve (El Camino – Az út) komolytalan. Nem járta végig, szállodákban aludt, mindent megszerveztek neki, s így osztja az észt, mond mélyeket és bölcseket – úgy, hogy még a cipője sem lett poros.
A hallgatók közt is jó néhányan részt vettek ezen az úton, amint a felemelt kezekből kiderült, volt, aki többször is. Egyre inkább elüzletiesedik persze, mondták, s alig tudták abbahagyni jó és rossz (az utóbbiból kevesebb volt) emlékeik felidézését. Barátságos ez az udvar, az Aralica Ibero Haciendáé, jó és kelendő a vegatortilla, a Saramago-film alatt portugált bort és (pécsi) biofügét kaptunk… Ma is lesz kerekasztal, látom, kikkel – kár, hogy nem írták ki a honlapra, miről.
A nagyharsányi templomi koncertről érkeztem ide. Gyönyörű az épület, szépen restaurálták, meditatívan időzünk a kecses ablakok vasmintázatának hajlékony ritmusán.
A templomi zenélés előtt a már többször említett gimnazistákra várva (akiket ekkor visznek át megegyezésük alapján Palkonyára Pintér Bélára jegyért cserébe) meg tudtam nézni Szvetnyik Kata finom, elegáns, jól eltalált, egyéni nézőpontból megkomponált nőképeit. A gimisektől megkapjuk a színházi sorszámot, s megmutatják, hol aludtak – hát tényleg az infósátorban, a sorban. Sorban aludni, sorszámra várva – ez is lehetne a tudósításom – vagy a katlan egyik mottója. Míg álmélkodom azon, mit be nem vállalnak a fiatalok a kultúráért, egyikük kiigazít: nem csak ők aludtak ott, a sorban mögötte egy „papa” (pontosító kérdésemre kiderül: úgy 55 körül lehet) szunyókált békésen.
És ma is ott háltak, pedig van szállásuk – de csak így lesz színházbelépőjük. Napi protokolljuk: a hajnali órákban ledőlnek a sorba, fél 6-kor megérkezik az elősorszám-osztó, tízkor pedig hozzájutnak a becses eredményhez.
(Kényes városiak, színházi kultúrára vágyó gyakorlatlan, új vagy leendő katlanra látogatók figyelmébe ajánlom e fenti sorok tudomásulvételét – én is most szembesültem ezzel a kreatív technikával.)
Sokan közülük amúgy önkénteskednek a katlanon, ők tartóztatták fel, ültették le, majd engedték oldalra az állóhelyekre a sorszámnélkülieket. Előtte kérték, tegye fel a kezét, aki mellett üres hely maradt. Ügyesek, határozottak.
Pintér Béla és Társulata: Soha Vissza Nem Térő
A Mokos Pincészet hatalmas intézmény, monumentális, tekintélyt parancsoló épületében hosszan, szinteken át kanyarogtunk a nagy színházteremig, mögöttünk hagyva a reménykedők óriási csapatát. A darab, A Soha Vissza Nem Térő csalódás volt, az első a mindig visszatérő és mindig ütős Pintér Béla Társulattól. Bravúrosan kezdődött ugyan, a mozgalmi nóták dallamára-ütemére énekelt és stilizálva előadott mai magyar céges életről. Leapasztják négyfős cégüket a gyenge láncszem kiküszöbölésével háromra, hogy megfeleljenek egy multi feltételeinek, de egymás megcsalása, kijátszása után mindannyian koppannak: a lekoptatott-megalázott kolléganő a túlvilágról figyelmezteti őket, hogy ők sem maradnak sokáig az élők közt. Jól kiszúrtak velük: sugárzó területet kaptak az araboknál, s még a sugárbemérőt sem sikerült beállítaniuk.
Az önmagát elpusztító, egykor a főnökbe szerelmes kolléganő apukája Leninre hajaz – a közelmúlt bosszúja?
A főnök felesége is megjárja – a kiküldetésen végre összejön a céges kollégával, de lebukik, az ő aktusuk is megalázó, őket is nézik, sőt még rá parancsolják az arab nőket tetőtől talpig beburkoló ruhát is.
Mégsem ez a vonal lesz nyomatékos végül.
És: lehet ma ártatlanul arabozni? Nyilván nem. Azóta is gondolkodom, milyen titkos kódra nem figyeltem fel, ami ezt a lapos, sztereotip képletet árnyalja, felülírja, megcsavarja.
Most látom: eddig egy szóval sem említettem a hőséget, pedig, mint tudjuk jól: e téren (sem)mi sem változott. S indulok is a katlanba az utolsó nap programjaira, ki légkondicionált szállásunkról…
