Ördögkatlan Fesztivál

|

3. nap a csillagokkal kerültem közelebbi viszonyba

Erre vágyom, mióta, immár három éve, a beremendi Megbékélés Kápolna alatti domboldalról lehet hallgatni a nagy komolyzenei koncertet, a szervezők álmának megvalósulását.

Eddig az elöl lévő padokon ültem mindig, most felmentem a domb tetejére, és hol a zenekart néztem, hol az égboltot szemléltem, hol csukott szemmel élveztem az áradó Beethoven- és Csajkovszkij-muzsikát Ránki Dezsőnek és a zenekarnak, a Hungarian Studio Orchestrának a jóvoltából.

11782388_1032002146843932_3525691557985535507_o (2)

ahogy tart bennünket hátán, hátunkkal hozzásimulva a meleg föld a langyos estében, leírhatatlanul jó        Fotó: Betteez Photo, Vylyan Pincészet, Facebook

Nemcsak füvön, a földön is kellemes mezítláb járni – úttesten valószínűleg nem… (Móni, hogy csinálod?) Az pedig, ahogy tart bennünket hátán, hátunkkal hozzásimulva a meleg föld a langyos estében (a pécsi vihar nem ért le) és ahogyan ránk borul a csillagos ég (mozdulatlan és mozgó pontjaival…), leírhatatlanul jó.

Főleg egy olyan kánikulai nap után, amikor az Aralico-Ibero-Hacienda belső udvarán (500 Ft/15 perc) működő hűvös vizű jakuzzi jelentette a menekvést, ha már nem értem le a koncert előtt a beremendi strandra. Árnyékot keres ember és vetítővászon, az utóbbi a Saramago-film (José e Pilar) láthatóvá tétele érdekében volt elengedhetetlen. Későbbre csúszott így a mozizás, s a brazilok capoeirájára s a közös flashmobra váró, egyre inkább benépesülő kellemes panziókert egyik tartozéka lett az angol aláírással portugálul és spanyolul szóló alkotás. Mi támogató, védő, erősítő, idős férjébe lelket öntő menedzsert és múzsát láttunk az írófeleségben, míg a beavatottak tudnak a dokumentumfilm és az életesemény lokális kontextusáról.

Az, hogy a Nobel-díjnak is köszönhetően eszméletlenül népszerűvé váló portugál író életének vége felé Spanyolországba költözött, nemcsak a Jézus Krisztus evangéliuma egyes portugál felső körökben nehezményezett vallási blaszfémiájának, hanem Pilar spanyol voltának is köszönhető.

A rengeteg médiaszereplésre is szó szerint ő támogatta szó szerint csontsoványra fogyott férjét, adta kezébe a tollat a dedikálásokhoz. Egészen megsajnáltuk a szimpatikus öregurat, aki nem akart karácsonyi üdvözletet írni a világnak. A nap során kiderült számomra, mennyien tudnak Saramagóról nálunk is – a körülöttem ülők is olvasták. (A portugál srác, aki itt él egy ideje portugál-magyar feleségével, csak a Vakságot.)

aty1

Anyám tyúkja      Fotó: Gordon Eszter

A katlan óriási kínálata átfoghatatlan, a civil udvaroké különösen. Amiatt, hogy a részprogramoknak nem mindig van előre rögzített helyük, nem lehet fókuszálni rájuk. S hát a fesztivál napjainak reggelén nem sokat lehet arról tudni, hogyan is végződik majd a nap. Én például az előbb kaptam hírt az éjszakát az infópult előtt töltő (!) gimnazistáktól, akik így 7-es elősorszámra tettek szert, hogy adnak egy jegyet Pintér Béláékra – hurrá!! Nagy dolog ez, még ha gyakran a sorszám nélkül várakozókat is beengedik, de a programok túlkínálata miatt nem biztos, hogy a bizonytalannal próbálkozik a katlanlakó, a katlanban utazó, s marad máshol.

Katlanbuszozik egyik faluból a másikba vagy stoppol. Ha pedig autóval közlekedik, felveszi az integetőket, így is értesülve elmúlt és leendő programokról. Barterről is hallottam alkalmi társulásokban: szerzek nektek sorszámot, ha elvisztek ekkor és ekkor ide is ide. A rengeteg program persze nem tud illeszkedni egymáshoz, csúszások is sokszor azért vannak, mert mégiscsak bevárják a hamarosan érkező katlanjáratot.

Stoppos útitársaim tegnap éjjel fiatal budapesti közgazdászok voltak, s mint kiderült, Tolsztoj-, Dosztojevszkij-, Csehov- és Nádas-rajongók. A 2. nap a Vylyan felé igyekezve viszont csalódott Esterházy-fanok vehettek fel, akik kérdésére (’Esterházy jön, ugye?’) őszinte gyanútlansággal elmondtam, hogy sajnos, nem – erre ők: ’Akkor nem megyünk fel a Vylyanra’, de a faluközpontig azért csak bevittek.

11040512_1032002036843943_1414924139021523277_o

Vylyan Kritikai Szalon      Bagi Zsolt, Fehér Renátó, Vilmos Eszter

A Vylyan Kritikai Szalonján tegnap Turi Tímea verseskötetéről folyt a szó, a palkonyai bölcsészudvarban a kötelező irodalomról értekeztek kollégáim, majd szöveget írtak a résztvevők. Áradoztak többen Pribojszki Mátyás zsenialitásáról, Podhorszky Gáborról, Both Miklósról és tibeti muzsikustársairól s Little G-ről.

Vájtfülű fiatal irodalmárokat is lenyűgözött az Anyám tyúkja maratoni versmondása: változatos módon került eléjük a magyar költészet sok-sok műve zenével, anélkül, többen és egyedül, ironikusan elmondva vagy csak úgy… ám azért volt, aki nem bírta ott sem a hőséget, ez most a kegyetlen, igazságtalan mértékegysége a programoknak. Akadt előadás, amit a meleg miatt meg kellett szakítani. Nehéz dolga van nézőnek, szereplőnek, szervezőnek.

A portugál udvart szervező ismerősöm a portugál vendégek autójába ragadt kulcs kiszabadítását szervezte például korán reggel. Sok mindenre gondolnak a szervezők, a technika azért persze így is fogást talál rajtuk. Azoknak a civileknek, akik hozzáférnének és esetleg tanakodnak, hogy kell-e, üzenem: igen, igen! A mikrofon fontos kellék!!!

Bármilyen banális, de ha nem halljuk, amit mondanak, nincs miről beszélni tovább, az esemény értékét veszíti, elsúlytalanodik, a közönség frusztrálódik. Veiszer Alinda kiválóan erősíti fel csendes beszélgetőpartnereit: megismétli, összefoglalva, amit neki halkan elmondtak, s bátorítja a közönséget, hogy integessen, ha elhalkul a partner.

Most éppen (a program szerint) a Narancsligetben Wahorn Andrással beszélget, akinek tegnap éjjeli tábortűzi zenélésén az előző éjinél is többen voltak, több zenésztárs is, mondta katlanos lakótársamnak, egy ruhamérnök hölgynek, aki hajnalban az erkélyünkről kihajolva kérdezte, amikor megérkezett (itt bérel szállást a szomszéd házban).

Ma este hétkor zenél is majd kollégáival a Narancsligetben egy összművészeti formációval: Tapasztalt ecsetek a produkció címe, az előadók pedig a Munkácsy Emlékzenekar tagjai.

CÍMKÉK: