London szereti Jeremyt

|

O’Neill: Hosszú út az éjszakába /  Wyndhams Theatre, London

Jeremy Irons játéka maga a kordában tartott zizegés és pezsgés. Egy arca mögött ezer arc látszik és mintha váltogatná a figura értelmezési síkjait. De bármit is tesz, a közönség szereti.

James Tyrone: Jeremy Irons

Végül minden elválaszt már attól, ahogy élni szeretnénk.

A kislányosságát még mindig őrző, morfinista anya, aki elvesztette középső gyermekét, az idős korában is hódítóan szép – és nem is tehetségtelen – ám meglehetősen kicsinyes és kisstílű vándorszínész, két felnőtt fiúgyermekük, az alkoholista Jamie és a tüdőbeteg Edmund, a New England-i nyári lak, amely megnyugvás lenne két évad bolyongásai között, de nem az, továbbá az egész ír-amerikai, önmarcangoló Tyrone-család így együtt nem fikció…

A valóság maga.

Eugene O’Neill, közel harminc évvel később, már-már dokumentarista pontossággal idézi meg – ami a tényeket illeti – az 1912-es esztendőt,  pillanatfelvételt rögzít a családjáról, górcső alá véve egyetlen, drámai időbe sűrített napjukat. Reggeltől késő éjszakáig követi nyomon a család négy tagjának sajgó félelmeit, foszlányos vágyait, az ördögi játszmák szétmarcangolta mindennapok lélekromboló modus vivendijét. Az őket összetartó zsigeri szeretet hiábavaló harcát a valósággal. A történet olyan igazra sikerült, hogy O’Neill életében nem is engedte bemutatni. Azt kérte, várjon vele huszonöt évet az utókor. Nem várt. Akkori felesége jóvoltából a mű közvetlen a halála után napvilágra került. (Jobban járt viszont, mint O’Neill utolsó drámaciklusának darabjai, melyeket halála előtt laponként égetett el. Úgy látszik, az olcsó szállodaszobákban és a vonatokon töltött gyerekkor után az 1936-ban besöpört Nobel-díj sem volt elég neki önismereti tréningnek. Sőt.)

O’Neill modernsége rejtély.

Írja Almási Miklós 1974-ben. Még rejtélyesebb, hogy jó négy évtizeddel később hogyan lett még modernebb. Egészen odáig, hogy leveti magáról a „csehovi miliőt”, ahová a Delfont Mackinthos Londonban látott produkciója teszi, miközben nagyjából ugyanaz a kor. Nem sokkal Csehov után járunk, 1912. lagymatag augusztusában játszódik a sztori. O’Neill 1939-ben kezdte papírra vetni, miután szembenézett a halottaival, a szülei távozásával, a ténnyel, hogy a testvére halálra itta magát. És, ha minden igaz, halott önmagával is, hisz a történetben a kis Eugene-t emlegetik a család halottjaként, miközben a másik, az Edmund nevű fiú marad életben a maga betegességével, tüdőbajával együtt. Mi más ez, mint „öngyilkos” szerzői gesztus, egy haló poraiból életre kelt gyermek meséli a családi sztorit..

Fotók: Hugo Glendinning

A ‚Long Day’s Journey Into Night‘ London aktuális sikerdarabja a West Enden.

Főszerepben az elomlóan káprázatos Jeremy Ironsszal, aki tíz év után lépett újra színpadra a brit fővárosban. Az írországi gyökerű (és ír mivoltára töretlenül büszke) amerikai családfő, James Tyrone figurájában Irons jól hozza az „arca kezd megtörni, de még mindig feltűnően jóképű” típust. Mondhatni az ő külsejére találták ki. Visszafogottan játszik, jóllehet teátrális gesztusokkal. Színpadiasan elemelt hangja az idősb Tyrone színész mivoltát mutatja, egy színpadias gesztusaira büszke színészkaraktert. A hollywoodi sztárrá avanzsált brit játéka maga a kordában tartott zizegés és pezsgés, egy arca mögött ezer arc látszik, néha mintha váltogatná is a figura értelmezésének a síkjait.

Bármit is tesz, a közönség szereti.

Alakításának leglátványosabb mozzanata az az ív, ahogy a nap végére tekintélyt parancsoló családfőből méltósága romjain trónoló, emberi mivoltában megtépázott alkoholista lesz, aki maga szaggatja darabokra, majd fonja újra és újra, a feleségével való bonyolult kapcsolathálót. Az este Lesley Manville-é – írja mindeközben a Guardien. A Fantomszál című filmért idén Oscar-díjra is jelölt Manville-t, akit az Egyesült Királyság egyik vezető színésznőjeként tartanak számon, a darabban nyújtott alakításáért Olivier-díjra jelölték. (A Laurence Olivier-ről elnevezett díj a legrangosabb brit színházi elismerés.) A gyermekét elvesztő, drogfüggő Mary a férje árnyékában él, mintha nem is akarna onnan kilépni, szélsőséges hangulat-ingadozásai mégis azt mutatják, hogy nem adta föl a mindent elsöprő szabadságvágyat. A színésznő a szöveg mögötti tartalmak zsonglőre. Maryje sebez és sebezhető, miközben minden erősebb érzelmi reakció után elindul az emeletre. A hálószobába, ahol a morfint tartja.

Manville olyan elemi erővel tárja elénk Mary figurájának aktuális lelkiállapotát, hogy ezzel egyidejűleg hűen prezentálja a magába injekciózott morfium hatásmechanizmusát is.

Matthew Beard mint Edmund Tyrone és Rory Keenan mint James Tyrone Jr.

Richard Eyre film- és színházrendező (Egy botrány részletei) nem ismer kegyelmet. Biblikus tisztelettel kezeli O’Neill szövegét, miközben három és fél órán át igyekszik fönntartani a figyelmünket.  A figurák egyre mélyebben és mélyebben mutatják meg „elidegenedett, önpusztító” mivoltukat. Azt a családi közösséget, amely fölrúgja a társadalmi elvárásokat és ezzel végképp magára marad. Ám ebben a maguk kreálta légüres térben képtelenek élni. Nem kapnak levegőt. S jóllehet az együttlétük folyamatos képmutatás, amellyel a másikat védik, de az érzelmeik (itt jön az o’neilli megbocsátó gesztus) igazak is őszinték. Olyan végtelenül őszinték, hogy alkalomadtán kendőzetlenül kimondják azt, ami a lelkükben rejlik.

Talán ebben rejlik O’Neill modernsége.

Jeremy Irons mint James Tyrone és Lesley Manville mint Mary Tyrone

Fájdalmasan, fogcsikorgatva halad előre a mű (nem csupán azért, mert a londoni színházi székeket nem újították föl legalább ötszáz éve), fogcsikorgatva kavargunk bele Tyronék világába. Fedezzük fel Matthew Beard, mint az anyja szépségét öröklő Edmund törékeny létezésének igazságait, Rory Keenan Jamie-jének önpusztító életerejét, azt a fajta nyers összetartást (nevezhetjük szeretetnek is), amelyet ilyen erővel nem igazán szoktak O’Neill darabjában megmutatni.

(I’ve done amazing new plays, and I’ve done fantastic classics – Chekhov and Strindberg and Ibsen. And they’re all rich and wonderful, but I honestly think this is the greatest play I’ve ever done in terms of the writing – nyilatkozta a minap Lesley Manville.)

Az előadást a londoni Wyndham színházban játsszák, január 27-től április 7-ig, 10 héten át.

Fotó: Gombos Judit

CÍMKÉK: