Once / Egyszer / Madách Színház
Szirtes Tamás rendezése sokfelől érkező színészekből kovácsolt csapatot. A produkció abszolút áll a lábán. Megvan benne a szükséges virtuozitás, de az érzelmi töltet sem hiányzik.
Tompos Kátya és Dolhai Attila Fotók: Madách Színház / Jardek Szabina
Nagyon bírom, hogy a színészek maguk zenélnek a Once / Egyszer című musicalben, a Madách Színházban. Látszik rajtuk a nem hagyományos feladattól való nekibuzdulás, fokozott koncentráció. Érződik a befektetett munka, ami játékosságban oldódik. Meg az általuk alakított figurában. Nem arról van ugyanis szó, amit már láthattunk jó néhányszor, hogy a színészek, amikor a társaik éppen szituációban vannak, és nekik pedig nincs más dolguk, zenélnek is a deszkákon, hanem az alakítások közben kell rázendíteniük, hiszen amúgy is amatőr muzsikusokat formálnak meg. Időnként zenélés közben, hangszerestül, táncra is kell perdüljenek, egyszerre verik lábukkal a ritmust, perdülnek-fordulnak, és közben még figurában is maradnak, esetleg dalra is fakadnak. Izzasztó feladat, aminek izzadtságmentesnek kell látszania. Lazának. Magától értetődőnek. Meglehetősen nehéz, de tán éppen ezért hálás. Felsrófolja a szereplők és a nézők adrenalinszintjét egyaránt. Kicsit olyan, mint amikor a magasra kihúzott drótkötélen, biztosító loncs nélkül virblizik az artista, és izgulunk, hogy nem lesz-e baj, meg tudja-e csinálni a vakmerő kunsztokat?
És hát bizony bőven lehetnek buktatói Enda Walsh, Glen Hansard, Markéta Irglová darabjának, amit John Carney híres filmje alapján írtak. Az egyik buktató lehet például az, hogy öncélú mutatvány, esztrádműsor lesz a produkcióból, annak illusztrálása, hogy a szokásos feladatokon kívül, lám-lám, a mi színészeink még ezt is tudják, tessék ámulni és bámulni! Így üres attrakcióvá válhat az előadás, miközben azért tudjuk, hogy a musicalek zöme ámítani és kábítani akar. Nagy formátumú, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindig fölöttébb formátumos, „színes, szagos, szélesvásznú” mese, felfokozott hangerővel, monumentális látványvilággal.
A monumentális látványvilág ezúttal ugrott, senki ne számítson olyan díszlet- és jelmezparádéra, mint például Az operaház fantomja esetében. És még szuperhősök sincsenek, akik hihetetlen kalandok közepette végül elérnek a megnyugtatóan megérdemelt, totálisan boldog végkifejlethez. Ezúttal bizony hétköznapi emberekről van szó, hétköznapi viseletben, farmer, kockás ing is lehet a jelmez, nincs csodálni való puccparádé. Rományi Nóra jelmeztervezőnek éppen azt kell megmutatnia, hogy a szereplők olyanok, mint mi mindannyian, akik lótunk-futunk, reggel sebtében valamit magunkra kapunk, s nem feltétlenül a felső tízezerhez tartozunk. Khell Zsolt sem palotát vagy fényűző szalont mutat, hanem egy művészlelkű fickó némiképp hevenyészett, egyszemélyes hangszerüzletét. Temérdek létszámú tánckar sincs, a két kezemen megszámolható, hogy a színészeken kívül mennyien ropják még, hevülnek a deszkákon, Tihanyi Ákos fantáziadúsan inspiratív koreográfiája szerint. Tán mindezt a „nincset” is helyettesíteni hivatott a színészek zenélése. És helyettesíti is.
Jelenet az előadásból
Tudható, hogy ezúttal a próbafolyamat fordított volt, nem a vége felé csatlakozott a zenekar a szereplőkhöz, hanem másfél hónapig csak a zenét próbálták, és a hangzáskép kialakítása után láttak neki a szerepformálásnak.
Dolhai Attila először lép fel a Madách Színházban, ő az az ír utcazenész srác, aki középpontba kerül, aki abba akarja hagyni a zenélést, a zeneszerzést, mert úgy érzi, nem ismerik el, nem figyelnek rá eléggé. De éppen arra jár egy lány, akinek megtetszenek a dalai, hisz benne, lelket pumpál belé, biztatja, sebtében egy amatőr muzsikusokból álló társasággal összegründol neki egy demófelvételt. Amivel már talán el lehet indulni a karrier útján. És közben naná, hogy megperzselődnek egymástól. Tompos Kátya az általam látott szereposztásban a lány, érzékeny, talpraesett, kedvesen akaratos nőt játszik, aki különköltözött a férjétől, de azért meg is mentené a kapcsolatukat, miközben a most megismert fiú is tetszik neki, akit viszont faképnél hagyott a barátnője. Dolhai nem a sablonos, hű, de macsó musicalfőhőst adja, hanem egy jelen állapotában elesett, elanyátlanodott, önsajnálatra is kész fiatalembert, akit ki kell húzni a gödörből, és azért ezt hagyja, olyan nagyon nem kéreti magát. Az a jó, hogy se Tompos, se Dolhai nem játszik szuperhőst. Mindennapi tipródásoktól megviseltek ők, akiket felvillanyoz a zene, és ők maguk is felvillanyozódnak tőle, de a fellángolásokat, nekibuzdulásokat elszontyolodások, kétségbeesések követik, hogy aztán újra és újra próbáljanak talpon maradni.
Magyar Attila egy érzéketlennek tűnő bankhivatalnok képében elsőrangú, fölöttébb mulatságos, groteszkbe forduló magánszámot ad elő saját gitárkíséretével. Hatalmas vehemenciával, a magabiztosság és az önbizalom között ingadozva mutatja meg, milyen az, amikor egy dilettáns hangsúlyosan tetszésért esedezve „magas hőfokon” prezentálja a fércművét. Tragikomikus.
Olyanok, mint mi mindannyian
Telis-tele jó, megjegyezhető, enyhén karikaturisztikus, de gyengeségeikkel, hebrencsségükkel, ügybuzgóságukkal együtt szerethető fazonokkal a színpad. Lőrincz Sándor, Fehér Adrienn, Szemerédi Bernadett, Fillár István, Borsányi Dániel, Krausz Gergő, Balog Tímea, Scheich Dávid, Némedi Árpád, Náfrádi Luca karakteres egyéniségekként csapatot alkotva dobnak be apait-anyait. Sármja, plusz töltete van annak, hogy hatalmas elánnal zenélnek is. Ebben nyilván oroszlánrésze van Kocsák Tibor zenei vezetőnek, karmesternek, akit az előadáson már csak monitoron látnak a szereplők. Nem állítom, hogy a díjözönnel jutalmazott darab valamennyi dala kapásból a fülembe mászott. Van bizonyos monotonitásuk. Az ír népzenét is felhasználva gyakran felpörgetetten pattogó a ritmusuk, és ilyenkor persze tombol a hangerő is. Szeretem, hogy akadnak lassú, csendesebb dalok, amikben akár egészen halkan is énekelnek, ami musicalekben ritkaság.
Szirtes Tamás rendezése sokfelől érkező színészekből kovácsolt csapatot. A produkció abszolút áll a lábán. Megvan benne a szükséges virtuozitás, de az érzelmi töltet sem hiányzik, és annak taglalása sem, hogy mennyire bízhatunk másokban, magunkban, mekkora akaraterővel rendelkezünk ahhoz, hogy kikecmeregjünk a gödörből és ehhez mennyire számíthatunk másokra? Persze mindez nem jelenik meg letaglózóan tragikus mélységben, de ahogy mondani szokták, „lebegtetve van”, miközben meglehetősen jól szórakozunk.
