Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át / Complicité vándortársulat, London / MITEM
Krisztus születése után kvázi kétezer év kellett ahhoz, hogy az emberek rádöbbenjenek, az állatok, amiket megesznek, érző lények. A gyilkos paradoxont eddig nem sikerült az emberi társadalomnak feloldani.
Ha az emberek bestiálisan bánnak az állatokkal, nem segít rajtuk semmilyen demokrácia.
A cseh határ mellett fekvő lengyel hegyi faluban sorra ölik a vadászokat… A bizarr és borzongató gyilkosságok hátterében fölbukkannak az állatok… Őzek, rókák, madarak, bogarak…
A lengyel írónő, Olga Tokarczuk ‘ökológiai thrillere’ a bolygónkon élő állattársadalomhoz fűződő viszonyunk mellett – azzal szoros összefüggésben – a korcsosodó, férfiak uralta emberi környezet, horribile dictu a vallás – állatokra vonatkozó – tanításainak alapvető újragondolását sürgeti. A Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című regénye az évezred hajnalán, 2009-ben jelent meg. A nagy port kavart művet először Agnieszka Holland dramatizálta, 2017-ben készített belőle nemzetközileg elismert filmet. Ezt követte Simon McBurney – színész, író, prózai és operarendező – műve, aki az elmúlt év végén vitte színre Londonban az általa alapított nemzetközi vándortársulattal. Azóta játsszák nemzetközi színpadokon…
Regénye megjelenése után az írónőt a tekintélyelvű társadalom alapvető rendszerét támadó szövege miatt Lengyelországban hazaárulással vádolták.
2019-ben Nobel-díjat kapott.
E szélsőségesség is jelzi, hogy írói, irodalmi érdemei vitathatatlanok, de még ennél is erőteljesebben hívja fel a figyelmet munkáira, hogy a jelen társadalmát bírálva ősi berögződéseinknek megy neki. Annak az emberiséggel együtt született, föloldhatatlannak látszó morális ellentmondásnak, hogy élőlények legyilkolása árán maradhatunk csak életben. Az emberiség nagy paradoxonjai ugyanis attól nagy paradoxonok, hogy nagyjából feloldhatatlanok.
Krisztus születése után kvázi kétezer év kellett ahhoz, hogy az emberek (tömegesen) rádöbbenjenek, az állatok, amiket megesznek, érző lények. Életet elvenni az életben maradáshoz? Érzékeny kérdés, mondhatni gyilkos paradoxon, amelyet egyre kevésbé tudunk társadalmi szinten megkerülni. Hiába nem veszünk róla tudomást. Ha mégis, akkor a válasz – a maga végtelen komplexitásában – gyakorlatilag egyénenként változik. Az életút során kialakított, pszichénkbe rögzült erkölcsrendszert ugyanis bármikor felülírhatják a fizikai létünkhöz kötődő, ősidők óta beívódott, legmélyebb ösztönök.
E lassú, ám úgy tűnik, immár feltartóztathatatlan önismereti folyamat dokumentuma Olga Tokarczuk sötéten lázadó noirja.
Azé a folyamaté, amely létfenntartásunk legalapvetőbb szükségleteit gondolja újra, ám épp emiatt megjósolhatatlan, hogy milyen végső irányt vesz. Laboratóriumban kikevert, idegrendszer nélküli állati fehérje, vagy valami egészen más, ki tudja… Maga a történet (ez a dolga) horrorisztikusan erős és felkavaró. Soha nem látott mértékben teszi próbára erkölcsi, érzelmi rendszerünket. Janina, a falubéli idős asszony, aki világjárt hídépítő mérnök, mindemellett angoltanár, környezetvédő és asztrológus, valamint a kozmikus és misztikus látásmódjáról híres William Blake-et fordítja nem véletlenül (tőle a mű címe is), törékenységében rendkívül erős karakter.
Legfőbb erénye a szuperszenzibilitás, amellyel a környezetéhez viszonyul.
A két, társul fogadott kutyáját elveszítő asszony hol csendes elszántsággal, hol hisztérikusan követeli az élethez való jogot azoknak az állatoknak, amelyeket a falu vadászai (nagyvállalkozó, prémkereskedő, tiszteletes…) nap mint nap tömegével gyilkolnak. Végtelen eréllyel harcol azért, hogy állítsák meg e társadalmilag elfogadott, túlhajtott vadászösztönből fakadó, természetesnek tartott gyilkolást. Persze, a „neurotikus individualisták” országában, ahol mindenki mindenkinél feljebbvalónak, nézeteiben támadhatatlannak érzi magát, miközben „kioktatja, kritizálja, sértegeti a többieket”, valljuk be, nem sok esélye van egy alapjaiban átírt erkölcsi rendszer elfogadtatására. Akkor végképp nem, ha válaszul maga is túlhajtott indulattal, szélsőséges szenvedéllyel veszi kezébe e harmadik évezred tépázta kor kicsinyke hegyi falujában zajló eseményeket.
Vagy mégis?
„Olga Tokarczuk olyan rendkívüli világot hozott létre, amely az emberiség és a természet közötti folytonosság legmélyebb érzéséről szól. Egy olyan világról, ahol – akár a gombafonalakból szőtt háló – minden entitás szorosan összekapcsolódik, képtelen egyedül létezni. Tokarczuk korunk prófétája, aki megért minket minden vidámságunkkal, rendetlenségünkkel, kegyetlenségünkkel és állatiasságunkkal együtt. Szövege az irodalom változást sürgető beszámolója arról, ahogyan ma élünk.”
Mondja szerzőről és műről a darab rendezője, és nagy vonalakban ezt is teszi színpadra. Sugallatára a színlapon – betűrendben – fölsorolt tíz szereplőt a köztük megbúvó főhős, a Janinát alakító mesélő mozgatja. Mesterien. És nem, az epikusság nem vesz el semmit az előadás értékéből, sőt. Az egyik legkülönlegesebb adottságú brit színésznő, Kathryn Hunter fizikai valóságban megszólaló narrációja megidézi a háttérben íródó regényt, s vele (régi) nagy olvasmányélményeink fejünkben megszólaló, megannyi narrátorát.
Maga a színpadi látvány is felkavaró.
Többnyire sötét, nehezen kivehető. A narrátorra jutó fényen túl sokszor megfoghatatlan. Adott esetben a fontos dramaturgiai funkciót betöltő, mozgó, forrongó háttér képeinek a beazonosítása is nehézkes. Agyunkba hatoló fények villannak fel, máskor épp a színpadi homály fedi el, hogy pontosan mi is történik itt vagy ott. Ám ez a bizonytalanság a történet elválaszthatatlan része. Mélyre fojtott, tudattalan tartalmakat idéz. Mintha egy távoli álom próbálna körvonalazódni. A fájdalmat érezzük, de a trauma képei elmosódottak, alig kivehetők. A háttérben maradnak. Ám munkálnak bennünk. Kitörölhetetlenül.
