Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline / Centrál Színház
Megrekedtségről, kiszolgáltatottságról, kilátástalanságról regél az előadás, aktualizálás nélkül is párhuzamot érzékeltetve a darab keletkezésének egyáltalán nem szívderítő korával és a mai, ugyancsak vészterhes időkkel.
Bata Éva és Stohl András Fotók: Horváth Judit
Alföldi Róbert arculcsapósabbá, keményebbé, durvábbá, fájdalmasabban elviselhetetlenné tette a Centrál Színház Kisszínpadán a Kasimir és Karoline előadását a megszokottnál. Ennek egyik legfőbb eszköze a címszerepben Stohl András. Maga a megtestesült szemrehányás. Leginkább groteszkre szokták venni ezt a figurát, de ezúttal vaskosan reális. Ha úgy tetszik, kilóg Ödön von Horváth darabjának a stílusából. Két lábon járó kétségbeesés, a tekintete vádol, a szava üt, a gesztusai fenyegetőek, miközben lerí róla, hogy ő maga is rémült. Egy nagyon is férfias melós, aki a gazdasági világválság idején elvesztette az állását, és emiatt úgy érzi, hogy végképp kicsúszott a lába alól a talaj. Úgy gondolja, égbekiáltó igazságtalanság történt vele. És erre még rátesznek a körülötte lévők sok-sok lapáttal, mert akinek nincs állása, semminek nézik, levegőnek veszik, akár gúnyolódva keresztülnéznek rajta. Kasimir pedig szúrósan, vádlóan néz. Maró, felsebző mondatok hagyják el a száját, fullánkosan támadó hangsúlyokkal, miközben maga is olyan, mint a sebzett vad, aki rémületében támad és támad, rúg, harap, sebeket okoz. Elviselhetetlen, kiállhatatlan, dermesztő, vérfagyasztó, utálni való, szánalomra méltó, de szeretni már nem lehet, mert mindenkit elmar maga mellől.
Stohl ezt ilyen összetetten el is játssza, megmutatja a kisember végletes padlóra kerülését, azt, amikor úgy érzi, direkt összeesküdött ellene a világ. Nincs kiút, bezárult minden lehetőség, már Karoline sem hederít rá, fut a jobb egzisztenciával rendelkezők után, ő meg csak téblábol Oktoberfest idején a hatalmas, alkoholmámoros vásári forgatagban, szédülten kapkodja a fejét, akár hangtalanul is segítségért, társért, munkáért, napi betevőért, csöppnyi egzisztenciáért, kicsinyke megbecsülésért kiált. De körülötte sört vedelve, kolbászt zabálva, fülrepesztően hangoskodva mulatoznak. Netán hozzá hasonlóan elkenődve, erőszakoltan is dáridózásba hajszolják magukat az emberek, és észre se nagyon veszik az ő kínszenvedését, elviselhetetlen mártíromságát, öngyilkos hangulatát. Vagy ők is hasonló cipőben járnak, hiszen a gazdasági világválság sokakat taccsra tett. (Fordította: Gáli József.)
Varju Kálmán és Bata Éva
Jókora vásári forgatagot szoktak teremteni, karikaturisztikus figurák tébolyult tobzódásával. Például ezt az utat választotta az Örkény Színházban Bagossy László is, aki rajzfilmszerűen, bábszerűen mozgó, a némafilm fazonjaihoz hasonlatos, túlzó gesztusrendszerű figurákat képzelt a színpadra, aminek lecsökkentette a méretét, így szinte fölnagyította a szereplőket, ezzel csaknem premier plánba hozva őket. Ebben egyébként egyezik a mostani produkcióval. A Centrál amúgy sem nagy Kisszínpadának deszkáit Kálmán Eszter díszlettervező még tovább szűkítette. Szinte semleges, már-már fojtogató, nyomasztóan fekete játékteret tervezett, ami akár jelképezheti is a lidércesen szűk életlehetőségeket, és ráadásul még némiképp tükröződik is, láthatjuk a nézőteret benne, megmustrálhatjuk hogyan reagálunk az eseményekre.
A megmustrálás központi kategória, hiszen mindenkit mintha vurstliban mutogatnának. Az Örkényben a kikiáltó szerepét Darvas Ferenc töltötte be, aki végig ott ült a színpad szélén, a zenei kíséretet szolgáltatva a zongorájánál, így egyszerre volt kint is, bent is, de olykor belépett a játéktérbe, és konferálta, kommentálta az eseményeket. Ezt a funkciót ezúttal Borbás Gabi tölti be, aki magyar slágereket is énekelve, de brechtien elidegenítő stílusban kalauzol bennünket. Egyébként ebben a teátrumban – akkor még Vidám Színpadnak hívták –, ment már a Kasimir és Karoline, a Krétakör Színház nem túl hosszú életű, de érdekes előadásában. Abban annyira központi szerephez jutott a jóformán az emberiség kohójaként működő sörfesztivál, hogy szabadtéri fapadokkal telepítették tele a színpadra helyezett másik színpadot, amit erőteljesen megdöntöttek, kifejezve ezzel az alkoholos állapot, no meg az élet ingatag voltát. Bocsárdi László a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház bámulatos előadásában pedig egyenesen cirkuszi sátorban játszatta a produkciót, végképp kidomborítva ezzel a mutatványos jelleget.
Gats Éva és Szalay Olimpia
Hiszen van is a drámában egy kimondottan mutatványos rész, amiben eltorzult testű embereket tesznek közszemlére, ízléstelenül, megalázó módon, a rajtuk gusztustalanul és lenézően röhécselő, és rájuk undorító megjegyzéseket tevő publikumnak. Ők a páriák, akiket mindenki kinevethet. A lecsúszottak is attól tartanak, hogy egészen odáig csúszhatnak, ahol ők vannak. Ebben a világban ugyanis mindenki szükségét érzi, hogy lenézzen valakit, és ezzel kicsit megerősítse az imbolygó önbizalmát. Ez a fenn az ernyő, nincsen kas oly ismerős társadalma, amiben még az ágrólszakadtak is igyekeznek hierarchiába rendeződni, a náluk is alul lévőbb helyzetben lévőket fitymálni.
Pálfi Kata és Szabó Simon
Bata Éva Karoline, akinek van állása, aki igencsak nyitva tartja a szemét, hogyan juthat netán előre, ennek érdekében persze férfiakra kacsintgat. Kicsit biztos is magában, meg a helyzetében, és bizonytalan is, Bata jól érzékelteti lelkének ezt a nehezen viselhető libikóka játékát, gondolatainak szeszélyességét. Megmutatja, ha érdekei úgy diktálják, képes átpártolni máshoz, akkor is, ha nem szereti. A kegyeire pályázó, Varju Kálmán által alakított Schürzinger is hajlandó megalkudni, gerincet hajlítani, a följebb araszolása érdekében. A Szabó Simon által megformált Szemes Franz pedig törvénytelenül iparkodik összekaparni valamit, nagyzolással, jókora hanggal igyekszik leplezni belső bizonytalanságát. Végül dutyiban végzi. A párja, Erna, kétségbeesésében, Pálfi Kata alakításában, vigasztalódni próbál, de ahogy másnak sem, úgy neki sem sikerül igazán. Tulajdonképpen mindenki vigasztalódni igyekszik, ezért is a sírva vigadós sörfesztiválba való mohó belefelejtkezés, ezért nagy ábránd a fölöttük elrepülő léghajó. Azért bámulják zavarba ejtő áhítattal, mert elvágyakoznak valahová, ők sem tudják, hogy hová, és a magasban szálló zeppelin olyan számukra, mint a boldogság tovaröppenő kék madara. Papp János és Cserna Antal Rauch és Speer megszemélyesítőiként, levitézlett középkáderek, kimustrált, piáló, öreg kéjencek, akik gátlástalanul kihasználják a társadalmi helyzetüket. Gats Éva, Szalay Olimpia, Endrédy Gábor több szerepben is odateszik magukat.
Megrekedtségről, kiszolgáltatottságról, kilátástalanságról, cselekvésképtelenségről regél az előadás, különösebb aktualizálás nélkül is párhuzamot érzékeltetve a darab keletkezésének egyáltalán nem szívderítő korával és a mai, sok tekintetben ugyancsak vészterhes időkkel.
