A lehetőség

|

Nyikolaj Erdman: Az öngyilkos / Szkéné Színház – Forte Társulat

Nézzük a Forte szenvedélyes játékát, s észre sem vesszük, hogy a lassan százéves darabhoz milyen szörnyűmód zárkózik föl az élet.

Fotók: Mészáros Csaba

Mejerhold sürgetésére, 1928-ban, Erdman végre befejezte második, önállóan létrehozott  komédiáját. Mindenki azt remélte, a négy évvel azelőtt született, s a szakmai és közönségsiker ellenére, vagy épp  annak köszönhetően betiltott A mandátum (vagy más fordításban A megbízólevél ) című vitriolos farce helyett ezt talán majd eljátszhatják. Ám hiába volt Gorkij és Lunacsarszkij erőfeszítése, hiába Mejerhold Sztálinnak szóló, lelkendező levele, sem a Művész Színházban, sem másutt, a Szovjetunió területén, nem engedélyezték a darab színpadra vitelét. Erdmant Szibériába száműzték, s az átlagosnál jobb körülményeket biztosító lágerekben dolgoztatták. Könnyed tollát és termékenységét kihasználva, filmforgatókönyveket írattak vele, megadott szempontok szerint, s vélhetően határidőre. Eltelt negyven év. Mejerholdot időközben megölték. Az öngyilkos pedig pihent, hogy 1969-ben, Svédországban legyen meg az első bemutatója. Az író ezt még épp megérte, hiszen 1970 nyarán halt meg.

S bár még Ljubimov is csak 1990-ben tudta megrendezni a darabot a Taganka Színházban – hisz előzőleg maga Brezsnyev állt ellen a bemutatónak –, Dalos Rimma remek fordításában és Ascher Tamás rendezésében, 1988-ban, Kaposvárott már megvolt a mű első magyarországi premierje. A főhőst Koltai Róbert játszotta. Aztán kis szünet következett. Az Újvidéki Színház 2000. évi, őszi bemutatója után, 2006-ban Jordán Tamás vitte a történetet a Nemzeti Színház színpadára, Gazsó Györggyel a címszerepben. 2016 tavaszán Guelmino Sándor rendezte meg a Tatabányai Jászai Mari Színházban, itt Kardos Róbert volt az öngyilkosságra készülő kisember. A kaposvári előadást 1990-ben filmre vették, azóta többször is látható, különböző tévécsatornákon. A föllelhető fotók és filmrészletek azt mutatják, hogy a sok szereplőt és igen sok kelléket kívánó komédia általában földközeli testiségben, alig elrajzolt, vaskos realitással jelent meg a közönség előtt. Az ábrázolt, elviselhetetlen élet helyzeteinek és figuráinak rémisztő abszurditása így tudott megmutatkozni igazán, a maga elborzasztó valójában.

A Forte Társulattól most erőteljes és reményteljes, bár a premier hetében még szétesőnek tetsző mozgásszínházat láthattunk. Horváth Csaba, a rendező, Rácz Attila dramaturggal együtt az azonnali, emelt szintű stilizáció mellett döntött. Ennek a döntésnek pedig az eredeti darab hatásfokát csökkentő, a bizarr komédia működőképességét jelentősen befolyásoló következményei vannak.

A történet, melynek remek magyar változatát Tasnádi István Finito címmel írta meg, végigsöpört a hazai színpadokon. Aki először Tasnádi molière-i könnyedségű és keserűségű művével találkozott, kicsit nehézkesebben talál rá most Erdman főhősének lelkivilágára. Tasnádi Blondin Gáspárja már az indulás pillanatában előrehaladott depresszióval küzd, ő maga készül véget vetni életének. Erre a lehetőségre cuppannak rá a más halálát üzleti és/vagy ideológiai célokra használni kívánó többi magyarok. Erdman Podszekalnyikovja csak egy kis kenőmájasra vágyik először, bár igaz, eléggé törvénytelen időpontban, az éjszaka közepén.  Ő ebbe az egész öngyilkosságosdiba csak belecsúszik, őt inkább csak beletaszajtják a revolverrel rohangáló hős elvárt szerepébe. De felismeri és föl is méri a megcélozható, ijesztően nagy lehetőséget: esetleg – nem lenni!

Az előadás után el kellett olvasnom a darabot, hogy megbizonyosodjam róla, nem, nem írták át a szövegét, úgy van az elmondva, ahogy Dalos Rimma lefordította, alig maradt ki belőle valami. Csakhogy a mind motorikusan, mind vizuálisan igen artisztikus tálalás, vagyis az erősen stilizált forma egyelőre elébe áll a cselekménynek. A jelenetek olykor nem is egy komédia szituációiként, hanem egy erősen teátrális cirkuszi előadás antréiként működnek.

Az üres, fekete tér bal oldalsarkában parázsvörös paravánfal mutatkozik, melynek műbőrnek tetsző anyagát szőnyegként bontják és gurítják tovább, jobbra, a tér átlójának vonalában. Ezen a lángszínű úton indul el az újságot idegesen lapozó Podszekalnyikov (Fehér László). Az újság anyaga, a nyomtatott papír mindvégig az egész játék központi metaforájaként működik.  A hitvesi ágyban nyugtalankodó férj feje ugyanúgy újságpapírba van csomagolva, mint az általa most felébresztett feleségéé, Marijáé (Földeáki Nóra). Ezek itt mind sajtóáldozatok, mondja a játék. Az elképzelendő díszletelemek és a szükséges kellékek majd mindegyike papír, de sajtótermék a játszók eledele is, elképesztő mennyiséget rágnak meg és köpnek ki a színészek a fináléig. Ökrös Csaba jajongó muzsikája és zenészi jelenléte is erősíti az előadást, s ő a süketnéma szomszédgyerek is. Benedek Mari szemkápráztató jelmezei, kissé az izmusok hajdani színházi látványvilágára is utalva, egy mai falu műanyag sivárságát is idézik, Payer Ferenc fénymester által hatásosan megvilágítva.  Gyönyörű pillanat, amikor a munkanélküliség kínjában már művésznek készülő, kis termetű, erőlködő főhős kezében, a rézfényű helikon tölcséréből kihabzik egy ottfelejtett, fehér tollboa a megszólalás pillanatában.

Kádas József a bajban az üzleti lehetőséget gyorsan fölfedező társbérlő, a szervezkedő céllövölde-parancsnok, Andrássy Máté az orosz értelmiség bársonyos hangú képviselője, Pallag Márton pedig a főhőssel együtt élő, otthonkás anyósként mutatkozik először. Majd mindenki több figurát játszik. Krisztik Csaba, mint ortodox pap, nem csupán az egyház javára akarja fordítani a sürgetett eseményt, zubbonyba öltözötten, harmonikás muzsikusként is kíséri a történéseket. Hevesi László e. h. és Nagy Norbert sok alakban, sokszor, jókor vannak jó helyen. Szép és elegáns a rámenősebb hölgyeket alakító Blaskó Borbála, s egészen lenyűgöző a kikészült feleséget játszó, pompázatos alakítást nyújtó Földeáki Nóra.

Podszekalnyikov aztán nem a halálba, hanem saját részegségébe menekül. Valaki más hal meg helyette, ismeretlen, alig emlegetett ember halálhírét közlik velünk. De valaki meghal. Hol helyettünk, hol más helyett. Erős alkotói gesztus a Forte és a Szkéné darabválasztása. Az előadás lesz még jobb is. Hétköznapi híreink viszont nem tűnnek biztatónak. Naponta éljük meg, hogy a vonat elé unokástul ugró nagymama halálhírére mint csapnak rá különböző érdekvédelmi csoportok, s a munkájával megbirkózni képtelen tűzoltó friss búcsúlevelét is sokan osztják meg a világhálón. Nézzük a Forte szenvedélyes játékát, s észre sem vesszük, hogy a lassan százéves darabhoz milyen szörnyűmód zárkózik föl az élet, s milyen figyelmeztető lábjegyzeteket ír a valóság.

A Szkéné Színház és a Forte Társulat közös előadása.

CÍMKÉK: