Nick Payne: Hát, ha van is, én még nem találtam meg / Katona József Színház, Kamra
Igaz, amit látok? Igaz. Van ilyen nálunk is? Hogyne lenne. Hát akkor? … Hát ez az.
Mészáros Béla és Mayer Szonja m.v. Fotók: Dömölky Dániel
Láttam már pár előadást, de azt hiszem, ez volt az első, ahol a tapsrendnél azt gondoltam: Hú, ezt eljátszani – nagyon fájhat. Persze, tudom, hogy nem jól gondoltam, hisz azon a szinten, ahol a Katona művészei állnak, a legkétségbeejtőbb karakter megformálása is szakmai győzelem, az összetört lelkek felmutatása-megmutatása pedig erőt és védelmet tud adni a hasonló bajok között élőknek. Munkaboldogság és társadalmi haszon tehát egyaránt köthető az eseményhez. De akkor miért visel meg ennyire ennek az angol fiatalembernek a kissé iskolás pedantériával megírt, 2009-ben bemutatott darabja? Igaz, amit látok? Igaz. Van ilyen nálunk is? Hogyne lenne. Hát akkor? … Hát ez az.
Nick Payne, a Varga Bálint által fordított darab írója, 1984-ben született. Érettségije után a nagymúltú, londoni Central School of Speech and Drama hallgatója volt, majd 2006-ban York egyetemén végzett, angol, írás és performansz szakon. Írt és írt, s hogy megéljen, esténként az Old Vic és a Nemzeti Színház könyvesboltjait vezette, míg aztán ez a darabja, amit most mi is láthatunk, akkora siker lett, hogy 2010-től kezdve főállású íróvá válhatott. Azóta szinte minden évben születik új műve, s mostanában, immáron díjakkal koszorúzva, időnként visszajár hajdani egyetemére tanítani, s vezet egy projektet is az angol drámaírók hírneves keltetőjében, a Royal Court Theatre fiatal íróknak szervezett programjain belül. A tudományok iránti érdeklődése mindegyre erősödik, s ezzel kiválóan beleillik a szigetországi szerzők – gondoljunk csak például Tom Stoppardra – hasonló készültséggel rendelkező sorába. Mikor megkérdezték tőle, hogy van-e valamilyen tanácsa és javaslata azon tervezők és rendezők számára, akik a műveit színpadra viszik, azt válaszolta: „Csináljanak, amit akarnak. Legyenek ötleteik, és ne vegyék szó szerint, amit írtam.” A szerző jelen darabja megformálását tekintve érzékelhetően „első” drámának tűnik, lényege azonban igen valóságközeli. Idézett nyilatkozata pedig kétségkívül gyakorlati színházi emberre vall.
Mészáros Béla, Kocsis Gergely és Mayer Szonja m.v.
Máté Gábornak, a rendezőnek és a látványt tervező Kálmán Eszternek voltak ötletei, amikor Török Tamara dramaturgi segítségével és Friedenthal Zoltán zenei hozzájárulásával próbálni kezdték ezt a szűk két óra alatt lefutó, „nagyon kortárs” darabot. Először is ki kellett választani a szereplőket, akik révén, s az ő elképzelhető emberi kapcsolataik révén, belépünk egy oxigénhiányossá lett értelmiségi családba. Ez, ebben a színházban, nem jelent problémát. Másodszor, kellett egy tér, és meg is született egy kissé miniatűr, de sok helyszínt érzékeltetni képes, lépcsősorokkal taglalt fekete-fehér díszlet, melyben előszoba, fürdőszoba, nappali és konyha mellett még a külvilág is meg tud jelenni, ha muszáj.
Van egy, az éghajlatváltozással kapcsolatos kutató tevékenységet folytató, s a vizsgált jelenségtől rendes erkölcsi pánikba esett apa, George (Kocsis Gergely), aki jó ideje nem érzékeli saját hozzátartozóit. George többet tud a magukat kitáncolt, s negyven éves korukra vérivó vegetáriánusokká lett újhitűeknél, okkal tart a jövőtől, sőt, már kissé vallássá is vált benne a félelem, s a magukat felelősnek érző tehetetlenek mártír gőgjével szédeleg a világban. Vak minden egyébre, főleg a vele együtt lakók gondjaira és érzéseire, s szinte meglepetésként hat, amikor egy gurgulázó telefonhívásból megtudjuk, hogy valami rettentő nőszemélyt azért közel tudott engedni magához. Kocsis Gergely félelmetes biztonsággal adja a nyilvánvalóan sérült lelkű apát. (A figura megrajzolásához kellhetett a „zöld személyiség”-ként ismert szerző öniróniája is. Payne például megfogadta, hogy öt éven belül nem ül repülőre, s komoly lelkifurdalást okozott neki, amikor pont ennek a darabjának a tengerentúli sikere érdekében egy évben ötször kellett átrepülnie New Yorkba.
Még szerencse, hogy ott valaki meggyőzte, ha vegetáriánussá lesz, ellensúlyozhatja a maga mértékvesztő írói életmódjából következő széndioxid-kibocsátást. Azóta nem eszik húst.) Fullajtár Andrea játssza George erősen megkérgesedett, s hozzá hasonlóan érzéketlenné vált tanárnő feleségét, aki a maga fekete-fehér ruházatával szinte beépült már az otthoni falakba. Tudja ő, hogy nem jó, ami van, de se ereje, se ötlete nincs a menekvéshez. Saját kamaszlányát se látja, csak mint egy gondozandó ködgombolyagot terelgeti. Mintha állandóan nyugtatókon élne. Pedig csak a lelki magány s a reménytelenség bénítja le. A kislány, Anna (Mayer Szonja m.v.) mindent lát és mindent érez, ami azért is borzasztó, mert az új iskolában, ahol anyja a nemszeretett tanárok egyike, ő az aktuálisan kiszemelt fekete bárány, a brutális bántások tárgya.
Kocsis Gergely, Fullajtár Andrea és Mészáros Béla
Ebbe a közegbe érkezik meg Terry (Mészáros Béla), George szabad lelkű, ám jelentősen konfúzus öccse, csak éppen meghúzni magát, míg zűrös ügyei alább hagynak, s legfőképp azért, hogy egy reménytelenül szeretett nőt, aki már mással él, időnként megközelíthessen. George, a szülőkkel ellentétben, képes megszólítani Annát, aki képes fogadni ezt az érdeklődéssel teli, igaz, borzas figyelmet. Nagy „esőcsinálás” nem lesz, de a legrosszabbat megússzuk, s valami halvány remény mintha kezdene kirajzolódni Anna előtt: elképzelhető, hogy az emberek képesek figyelni a másikra. Talán.
Mészáros Béla Terry-alakítása élő és hiteles, de lesz még kompaktabb is, mint a premieren volt. (Magánmegfigyelésem, hogy Mészáros orrára csupán egy erős keretű szemüveget kellene biggyeszteni, s előttünk állna az őrá termetben is, karakterben is erősen hasonlító szerző.) Meglehet, Terry alakjának megformálása nem kevéssé függ a kora gyermekkora óta gyermekszínészként ismert, most kb. 15 éves Mayer Szonjától, azaz kettőjük színpadi kapcsolatától. Felmerül a kérdés: vajon mi lett volna, ha egy kevésbé fényezett gyakorlattal rendelkező, de „gyötörhető” színi növendéket választanak a túlsúlyos kamaszlány szerepére? Mayer Szonja tudniillik királynői biztonsággal uralja a színpadot, láthatóan erre is készül, s ki tudja, milyen sikeres szubretti pálya vár majd rá. A darab Annája viszont sokkal elesettebb, zártabb, pokoljáró figura. Tökéletesen érthető Máté Gábor pedagógusi döntése: hagyta, hogy ragyogó alapsmink vigasztalja a mindvégig szépséges arcát mutató vendégszínészt, s nem törte hozzá – mert egy 15 éves embert nem lehet és nem szabad hozzátörni semmihez – Anna padlót fogott figurájához. A történet ettől még működik.
Mészáros Béla és Mayer Szonja m.v.
Látható tehát egy 16 éven felülieknek ajánlható, érdekes, okos és fájdalmas játék a Kamrában, ami egy, megoldásra vagy legalább megértésre váró gondjainkat felmutató, kortárs angol darabból született, a CAFÉ Kortárs Művészeti Fesztivál keretében. Jó alap a közös tanár-diák, szülő-gyerek beszélgetésekhez is. Ahogy Mészáros Béla mondja a darabban: „Mert azért van különbség aközött, hogy valamivel törődünk, vagy csak érdekel minket.”
