“We are not depressed, we are on strike!”

|

Henrik Ibsen: A nép ellensége / Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, 2014, Kolozsvár / Schaubühne am Lehniner Platz, Berlin

Ez minden harcos sorsa, a megalkuvás vagy a beolvadás. Minden harcos belefárad végül.

 

A Kolozsváron 2014. november 26. és december 7. között negyedszer megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon kétségkívül a Thomas Ostermeier által rendezett A nép ellensége című előadást övezte a legnagyobb érdeklődés. Az ország (s a nagyvilág) minden pontjáról érkeztek színházi emberek, színészek, rendezők, kritikusok, hogy megnézhessék. Hetekkel előtte csak erről lehetett hallani; ehhez mérten nagyok voltak az elvárások. Nem kellett csalódnunk.

A berlini társulat megmutatta, hogyan tud az egyszerűség és az őszinteség többet mondani bármilyen bonyolult színházi formánál. Hogyan lehet egy majdnem százötven éves történet aktuális színházilag és a problémafelvetés szintjén is. Hogyan tud a színház érvényesen beszélni az aktuális problémákról, kérdéseket feltenni és a közönségét megszólítva közösen gondolkodni róluk.

Egy mai család mindennapjaiba pillanthatunk be. Dr. Stockmann és neje szerényen, de boldogan élnek egyszerű, fiatalos lakásukban. Barátaiknak talán ez a törzshelyük. Hiába született gyermekük, társadalmi életük és a zenekari próbák tovább zajlanak a nappaliban, néha felköltik a gyereket, asszisztálnak Stockmannék napi civódásaihoz. Nem könnyű élet ez. Anyagilag is nehéz kijönni hónapról hónapra. Vannak kisebb összezörrenések, de a fiatalok boldogok.

A színészek (Christoph Gawenda, Ingo Hülsmann, Eva Meckbach, Andreas Schröders, David Ruland, Moritz Gottwald, Thomas Bading) bravúros színészi játékkal mutatják meg mindezt a közönségnek, a legapróbb, legőszintébb gesztusokat és helyzeteket hozzák a mindennapokból, lenyűgöző egyszerűséggel és őszinteséggel. Életszagú az egész. Kizártnak tartom, hogy a nézők soraiban ne lett volna, aki ne ismert volna magára, a saját életére.

A játékmód végtelenül egyszerű, csak néha mutatkozik meg az a hihetetlen pontosság, amivel a színészek dolgoznak. A naturalista játékmódot szcenikai megoldásokkal ellensúlyozzák. A díszlet nagy része krétával rajzolt, helyszín- vagy időváltáskor felírják a falra a változást, a feliratokat, a falakat letörlik vagy lefestik. És mindez mégsem megy az előadás rovására, sőt. Ugyanazt a finom humort fésülik bele a váltásokba, amit az előadás egésze követ.

Vágólap01

Aztán Stockmann érdekes felfedezést tesz: a város újonnan épített, nagy népszerűségnek örvendő fürdőinek vize fertőzött. Lelkiismerete azt diktálja, hogy ezt mindenkinek a tudomására kell hoznia, a helyi újságban akarja megjelentetni tanulmányát és a vizsgálatok eredményeit. Még a megváltó-szerep gondolatával is eljátszik, hiszen ki ne nézne fel majd rá, ha felhívja erre a figyelmet, ki akarná tudatlanul mérgezni magát. Jót tenni jó. A probléma akkor kezdődik, amikor kiderül: a város vezetőinek (a polgármester Stockmann testvére) és a befektetőknek cseppet sem áll módjukban elfogadni a nyilvánvalót. Gazdasági okokból megpróbálják elhallgattatni Stockmannt. Kezdetben meggyőzéssel, rábeszéléssel, majd őt megkerülve, végül fenyegetőzve és a közösség előtt nevetségessé, hiteltelenné téve.

Milyen esélyei vannak az igazságnak az érdekekkel szemben? Ostermeier felfogásában Stockmann egyfajta modern Don Quijotévé változik, aki szembeszáll a szélmalmokkal. Már nem csak a fürdővizek kapcsán harcol, hanem az egész rendszer ellen, az érdekek szerinti döntések, az elhallgatás, a manipuláció ellen. Mikor barátait és a közvéleményt is ellene hangolják, a közönséghez fordul. Egy fórum keretében szólítja meg a nézőket. Fontos és igaz pillanata ez nem csupán az előadásnak, hanem napjaink színházkultúrájának is, hiszen Ostermeiernél a közönség megszólítása nem pusztán gesztusértékű. Bár egyre elterjedtebb az aktuális problémák beemelése a színházba, az előadásokat nem jellemzi ez a fajta nyitottság és bátorság.

A színészek mikrofont adnak a nézők kezébe, szinkrontolmácsok jönnek fel a színpadra, segítve a megértést, és ténylegesen végighallgatják a véleményeket, sőt reagálnak rájuk. Kockázatos vállalkozás, ugyanakkor utánozhatatlanul őszinte és igaz jelenetsor. A közönségből pedig sokan próbálják megfogalmazni a miérteket, de valahogy minden gondolat sutának tűnik a problémához képest, a színpadon pedig a hatalom képviselői könnyedén kiforgatnak minden érvet.

Ahogy a címben szereplő idézet is mondja: ez nem egy negatív, depresszív felfogás a mai világról, ez a realitás, ami ellen sztrájkolnak a szereplők, az alkotók.

Sztrájkolunk mi is, félhangosan, akik megnéztük az előadást. Dr. Stockmann csendben vagy néha üvöltve – de úgyis elnyomják hangját a hatalmasok –, aztán már csak magában őrjöng, hangtalanul, belefásultan. De sztrájkol! Amíg be nem szippantja őt is az egész. Az egész, ami ELLEN sztrájkolt. Talán ez minden harcos sorsa, a megalkuvás vagy a beolvadás. Minden harcos belefárad végül. A helyzet menthetetlen. Lassan Stockmann is elindul a lejtőn.

CÍMKÉK: