Nem eléggé 6

6 / Nemzeti Színház

A cím modernül lerövidítve, az előadás divatosan hosszú. Csak épp nem elég „divatos”. Mintha nem nekünk szólna. Nem most. Nem itt.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

„A kórház a lakosság egészségére nézve káros intézmény.”
(Részlet a Nemzeti Színház előadásából)

Az inkriminált mondat kétszer is elhangzik a színpadon, de elvész a többi mondat között…

Mielőtt

Indulás előtt komolyan elgondolkodtam, kell-e a nézőnek egy négy óra negyven perces Csehov. Nem annyira a szerző miatt, őt nem lehet eléggé túlbecsülni. Végül meggyőztem magam. A mű – A 6-os számú kórterem – epika ugyan, azaz nem színpadi darab, de éppenség olyan sokatmondó, hogy szinte „kötelező” bemutatni. Más kérdés, hogy a Nemzetiben, de legyünk őszinték. Pont ez adhat neki egyfajta izgalmas felhangot. A szembenézés a rögvalósággal. Éppen ott. Ráadásul a rendező dobott már egy nagyot Csehovval… Igaz, ugyan, hogy némi önteltségre vall ilyen hosszúságú darabbal előállni, de a fentiek fényében talán messzire jutunk.

(„A gonoszok jóllakottan rendes ruhába járnak, a becsületesek pedig hulladékkal táplálkoznak; iskolára lenne szükség, tisztességes irányzatú helybéli újságra, színházra, nyilvános felolvasásokra, az intelligencia erejének összefogására; a társadalomnak öntudatra kellene ébrednie, és el kellene borzadnia önmagától.” Csehov: A 6-os számú kórterem – 1892.)

Ha így látatlanban Csehov szövegéből indulunk ki (mi másból), akkor annak a 32 éves, már megállapítottan tüdőbajos, túlérzékeny fiatalembernek az egyedülálló, szinte dokumentarista hűségű, ugyanakkor sziporkázóan gazdag és mélyen felkavaró narrációs technikájával szembesülünk – ettől zseni –, aki a sorok között nem csupán szereplői, hanem a kívülálló felelősségét is firtatja. Azét, aki a társadalmat beborító végtelen nyomorúságot szemléli. Nézi, mert nem tudja nem nézni. Ott van előtte. Lépten-nyomon belebotlik. Vagyis a mindenkori olvasó felelősségét. Esetünkben a nézőét. Tehát az enyémet. Menjünk.

Kik ők és mért mosolyognak?

A világ háta mögötti orosz kisváros amúgy is lepattant kórházának elkülönített, bűzös, koszos, húgyszagú 6-os kórtermében az a néhány bolond tanyázik, akiket oda zártak. A többi bolonddal ellentétben, akik viszont szabadon rohangásznak. Aztán a kizökkent idő helyére billen egy múló pillanatra. A részvét fájdalmára eszmélő kórházigazgatót a közösség primitív elitje, minderre válaszul, a bolondok közé taszítja. A kórisme, melyet az orvosként végzett Csehov fölvázol, a globális világot szemlélő író fölháborodott, vad indulatoktól háborgó, ám végtelenül józan és komoly, hűvös precizitással papírra vetett korabeli társadalomrajza.

A három részre osztott előadás első részében a szereplők – anélkül, hogy belebújnának bármelyik figura gúnyájába – sorba állított székeken kucorogva „civilből” elmondják a mű néhány fejezetét. Mosolyogva, magától értetődő természetességgel, egymás szavába vágva mesélik a létezés napi borzalmait. Elnevetgélnek, fel-felkacagnak. Kik ők és miért mosolyognak? A keresztet fordítva vetik, valahol Oroszországban vagyunk. Tán ők a csehovi kisváros langymeleg nihilbe süppedt lakói, akik részvétlenül, vihorászva szemlélik az emberi nyomorúságot, amelynek nap mint nap tanúi? (Ők maguk Csehov, mondja a rendező egy nyilatkozatában, de ebbe már bele se merek gondolni.) Akárhogy is, de ez a jótékony, elnéző mosoly elbagatellizálja a szöveg mélyén rejlő rettenetet.

Nem hagyja átélni a bűnt.

Sötét tónusú, réges-régi képeskönyvet nézegetünk

A bűnt, amely még mélyebbre lök, undorító kínba taszít mindenkit, aki segítségre szorul. A bűnt, melyet e nyomor szemlélői kaján közönyükkel nap mint nap elkövetnek. S ha e derű mégiscsak Csehov szplínes derűje lenne, akkor sem A 6-os kórterem szövegéből táplálkozik. Egy „másik” Csehové. A szétomló világot megbocsátóbban szemlélő drámaíróé. Miután nem tudjuk pontosan, kik a mesélők, a viselkedésüket sem tudjuk dekódolni. Priméren a vihorászást éljük meg, nem az általuk megrajzolt társadalmi kórkép borzalmait. S érdekes módon ez az érzés kitart egészen az előadás utolsó pillanatáig. A sár és a mocsok közepette is, mikor már valódi színházat látunk. Mintha, valami „furcsa” oknál fogva, az előadás kínosan ügyelne arra, hogy a csehovi állapotokat ne aktualizálja.

A szöveg mélyére néz, de nem akarja látni napjaink rettenetét.

Ehelyett színháztechnikai újításokkal ügyetlenkedik, esztétizál, a művészet köpönyegébe burkolózik, miközben alig mutat a bűvös varázsköpeny alatt valami igazán újszerűt. Miután élőszóban elmesélték az elejét, egy kultikusnak szánt gesztussal a szemünk előtt megy át „színházba” a mű. Székek félrehúz, zsákból jelmezek, s hipp-hopp, ott vannak a történet szereplői… A gesztus nem annyira kultikus, inkább kissé kimódoltnak, kényszeredettnek tűnik. Ami az ifjú rendező, Sardar Tagirovsky első Csehovjánál, a Meggyeskertnél bejött, az itt nem annyira jön be. Ennek az eredendően epikus szövegnek, úgy tűnik, nem a sajátja a fölfokozott artisztikum. És akkor itt álljunk meg.

Az előadás embertelenül hosszú. Nem, nem a több mint négy órával van a baj. Az előadás hossza azért indokolatlan, mert nem igazán tudja való élettel megtölteni. Csupán a hús-vér élet látszatával. A széken ülő meséléstől a sárban való fetrengésig az ív, melyet fölrajzol nem más, mint hűvös artisztikum. Nem sikerül magas érzelmi hőfokra hozni. Egy sötét tónusú, réges-régi képeskönyvet nézegetünk anélkül, hogy túlontúl fölkavarna a benne rejlő mélységes tragikum. Amennyire a rendező Meggyeskertjének minden mondatát a bőrünkön éreztük, itt fájdalommentesen kívül maradunk.

A részvét gyötrelme

Még a legfájdalmasabb az eredetileg pópának készülő kórházvezető orvos, az erélytelen és pipogya Andrej Jefimics Ragin sorsa, aki megengedő attitűdjébe burkolózva megtűri a kórház falain belül eluralkodó káoszt, majd finoman kihátrál belőle, nem másra, mint a halálra hagyva betegáldozatait. Meg is bűnhődik érte. Megismeri a részvét mindent elborító gyötrelmét… A tény, hogy végül bezárják a saját bolondjai közé, ehhez képest már nem is olyan vészes. Horváth Lajos Ottó megteremti az egészen törékeny átmenetet a kívülálló mesélő figurája és Ragin között. Lehetett volna egy sűrűbb, tömörebb előadás ennél is erőteljesebb alakja.

Szembenézés a rögvalósággal. Éppen ott

A történet másik szélsősége, akivel Ragin útja sorsszerűen találkozik, a 6-osba zárt fiatal Gromov. Ő tán nem is annyira bolond, paranoiája mindenesetre mélyen a társadalomban gyökerezik. Béres Miklós (m. v.) távolba meredő tekintetének ártatlansága, lényének magától értetődő intellektusa önmagában is magyarázat arra, miként talál vele közösséget e bűzös posványban a kórház saját tudatában vergődő igazgatója.

Mindent egybevetve a cím modernül lerövidítve, az előadás divatosan hosszú.

Csak épp nem elég „divatos”. Mintha nem nekünk szólna. Nem most. Nem itt. Nem csipked, nem bök oda, nem vág fejbe, nem kavar fel igazán. Ránk nehezedő artisztikuma eltartja tőlünk a magától értetődő, szinte már könnyed egyszerűséggel papírra vetett, kínzó szöveget. S bár minden bizonnyal igyekszik a jelenhez szólni, mintha figyelmen kívül hagyná a mai világról való tudásunk konkrétumait. Egészen odáig, hogy a (szegény) néző végül magában kezdi keresni az okot. Az előadáson elüldögélve szép lassan besüppedt ő is a csehovi kisváros álmos nihiljének tunya részvétlenségébe? Nehezen tudja elhinni ugyanis, hogy képes Csehov talán legfájdalmasabb művét hűvös aggyal, viharos érzelmek nélkül szemlélni.