Csehov: Meggyeskert / Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy / POSZT, 2015
2015. november 27-én újra játsszák a MEGGYESKERTET a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban. „Teltház van, de pótszék mindig akad”. (facebook)
Párizsból Oroszországba érkezik Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja földbirtokosnő, és szembesül a hírrel, hogy a családi birtokot, a messze földön híres meggyeskerttel együtt, elárverezik. A család, beleértve Ranyevszkaja fivérét, Gajevet, nem hajlandó szembenézni a közelgő csapással. Múltban gyökerező ábrándjaik fölülírják a valóságot. Nosztalgiával telített ábrándok ezek, melyek beborítják az egész meggyeskertet. És Csehovnak hála, szépen múlnak ki…
„A nagymamámnak volt egy almáskertje Oroszországban… ”
(Sardar Tagirovsky, az előadás rendezője)
2014. november 7-én mutatták be Sepsiszentgyörgyön. A dátum lehet szimbolikus (vagy csupán véletlen), a lényeg itt a váltás. A korszakváltás. Mikor a kor levedli a saját bőrét és újba bújik. Az az örökkévalóságnak tűnő pillanat, mikor a régiek letűnt jelenük lassú pusztulását kénytelenek megélni, az újak pedig a születés mindenkori fájdalmát.
Nagyjából erről szól az előadás.
A mindent elsöprő „újakról”, akik önérvényesítő, koravén csecsemőként szenvedik végig az új világ létrejöttét, miközben, akarják vagy sem, a túlhaladott kor összeomlásának alkonya sötétségbe vonja az ő életüket is.
Párizsból Oroszországba érkezik Ljubov Andrejevna Ranyevszkaja földbirtokosnő, és szembesül a hírrel, hogy a családi birtokot, a messze földön híres meggyeskerttel együtt, elárverezik. A család, beleértve Ranyevszkaja fivérét, Gajevet, nem hajlandó szembenézni a közelgő csapással. Múltban gyökerező ábrándjaik fölülírják a valóságot. Nosztalgiával telített ábrándok ezek, melyek beborítják az egész meggyeskertet. És Csehovnak hála, szépen múlnak ki…
Miért rendezi egy ifjú művész Csehov búcsúdarabját? Az élettől valamiképp mindig búcsúzó, minden színpadi szövegét fájdalmas megsemmisüléssel záró író legfájdalmasabb elválását korától, jelenétől, magától az élettől? Mondjuk, mert Oroszországból jön, a Volga menti Kazanyból, és mielőtt olvasni kezdené, a valóságban éli meg Csehov világát, előbb az orosz, majd a magyar Csehov-kultuszt, mert éppen Marosvásárhelyen tanul, s ezzel az életúttal, ha jól értem, folyamatosan búcsúzik. Búcsúzik, hogy megérkezzen. Ez most nagyon sikerült. Megérkezett oda, ahova normálisan sok-sok év után szoktak elérkezni.
Csehov pontosan leveszi korának legnagyobb ábrándjait, az elesett tömegek reménykedését: „Mostanáig vidéken csak urak meg parasztok voltak, most pedig megjelentek a nyaralók is. Minden várost nyaralótelepek vesznek körül, a legkisebbet is. És bátran mondhatjuk, hogy a nyaralók jelentősége húsz év alatt rendkívülien megnövekszik. Most még csak teázgat a teraszán, de egy szép napon gazdálkodni kezd az egy hektáros telkén, és akkor a maguk cseresznyéskertje helyén boldog, gazdag, pazar vidék lesz…”
A jobbágycsaládból fölemelkedő Lopahin monológjával Csehov a múlt század hajnalán megjósolja a közelgő századot, majd kimúlik belőle. Az előadás elején Pálffy Tibor Lopahinja farkasszemet néz a közönséggel, majd komótosan matatni kezd. Jön, megy. Ranyevszkajáék vonata késik, várakozása lassú unalomba fúl, még nem tudjuk (vagy ha igen, még nem érdekes), hogy nemzedékek szenvedésén ő vesz majd bosszút, ő vásárolja meg végül a legendás meggyeskertet. Unatkozunk. Nehéz fölvenni az előadás ritmusát, elviselni a lassúságot, a szótlan semmittevést. A némajátékot a szövegétől megfosztott, süketnéma(!) Dunyasával. De az azt követő harsányságot is. A sikító, szláv vircsaftot. Idegen világban vagyunk, borzongunk tőle, nem szeretjük.
És micsoda ív! A végére, a helyünkről rég elűzve, álldogálva, majd a hátsó sorokban szorongva fájón belénk szivárog a történet minden mozzanata, hogy végül leküzdhetetlen érzelmi közelségbe kerüljünk vele.
A Meggyeskert a félig orosz származású Sardar Tagirovsky első „igazi” nagyszínházi munkája. Vizsga. Mintha próbálta volna mindazt belezsúfolni, amit a színházról tud. Ám ez a gazdagság nem töredezik darabokra. Élő, lélegző egész lesz belőle. A kezdeti szplín, az idegenség érzése csontvelőig ható, érzéki történetté alakul. A tér maga is változik, ahogy megyünk előre a csehovi időben, ahogy a történet egyre szorosabban burkol be minket, egyre sűrűsödik. A színészek belakják a nézőteret, mi pedig mind hátrébb szorulunk, összezsúfolódva az egyre viharosabban csapongó érzelmeinkkel. (Azért ültettem hátrébb a nézőket, hogy lássák a saját hűlt helyüket…) Megfontoltan gondolt át mindent. Sorra vette a fordításokat is. Ha kellett, a szereplők szerint váltogatta (Tóth Árpád lágysága jobban megy Ányának), ha kellett, Elbert János szigorúbb magyarját adta a szereplők szájába, vagy éppen saját maga értelmezte újra, oroszból magyarra.
Nyilván az sem véletlen, hogy Csehov eredeti szövegének megfelelően Meggyeskert címen játsszák a darabot. (Zsótér Sándor rendezte már ezzel a savanykás címmel.) Ám Ranyevszkaja mindig eltéveszti. Cseresznyéskertet mond. Hasonlóan a múlton rágódó, teázgató bábuskákhoz, nem tud elszakadni a régi időktől. Mondhatni ez a legfőbb vonása. Ám valójában nem Ranyevszkaja mondja szerepből, hanem az őt játszó színésznő kibeszélve az előadásból. Mágikus aktus. Színész és szerep varázslatos egybeolvadása. Ki is javítják mindig kórusban meggyesre. De valójában nem a meggy a lényeg. Hanem, hogy nem cseresznye.
Nem édes, nem ropogós, nem simogatja azt, aki beleharap.
Ebben az előadásban mindenki főszereplő. D. Albu Annamária mint Ranyevszkaja, Kovács Kati mint Várja, a nagyobbik lánya, Beczásy Áron Gajevje, Pálffy Lopahinja, Gajzágó Zsuzsa Sarlotta Ivanovnája, Pál Ferenczi Gyöngyi egészen különleges Dunyasája, Nemes Levente magabíró Firsze… Ám nehéz nem észrevenni, hogy a hagyományosan megszokott két főszereplő, Ranyevszkaja és Gajev helyett, más vezeti végig a nézőt a történeten. Várja és Lopahin.
Várja és Lopahin…
Kettejük beteljesületlen, tán sosemvolt szerelme. Ranyevszkaja otthon maradt lányának, ennek a kényszerből megkeményedett, szúrós teremtésnek és Lopahinnak a már-már érzelemmentes, „logikus” vonzalma. Azé a Lopahiné, akit nem a mindent elsöprő ifjúi hév éltet, aki öreges és megkeseredett. S bár alig kerülnek egymás közelébe, percről percre átéljük érzelmeiket. Megértjük Lopahint, aki bolond lesz egy házassággal visszaadni a családnak a birtokot. Aki megszerzi, amit szeretne, de közben elfelejt élni. Akiből ifjú kora ellenére kiveszett az öröm képessége. Aki éktelen alkoholmámorban képes csak elviselni, hogy övé lett a kert. Házzal, mindennel együtt. Aki egy fáradtan újjászülető korban gyakorlatilag belerokkan az örömhírbe.
Ha akarjuk, ha nem, vele megyünk.
Mióta a színház színház – a művészet művészet –, minden opusz saját létezésének okait kutatja. Az új évezred színháza, nem kell ehhez számmisztikusnak lenni, alapjaiban rendült bele a korszakváltásba, és ha mint művészet őszinte akar lenni, könnyen lehet, hogy az alapoktól kell magát újraépítenie. Sardar Tagirovsky előadása ifjonti hévvel keres bölcs válaszokat a jelenkori színházra. Talál is. Közben a csehovi történet kizökkent idősíkja színpad és nézőtér határait szép lassan összemossa.