Szép Ernő: Emberszag / Vádli Alkalmi Színházi Társulás – Füge – Szkéné
A Szkéné Emberszag-feldolgozása azért is fontos előadás, mert remek színpadi hangot talált Szép emberközeli emlékezésmódjának.
Simkó Katalin Fotók: Mészáros Csaba
Szép Ernő Emberszag című regényében nem egy fiktív karakter szájába adja az elmesélni kívánt borzalmakat, hanem a „traumát” átélő, megélő Szép Ernővel mondatja el, miközben a történetet elbeszélő Szép Ernő látványosan befolyásolja az elbeszélés milyenségét. Elszólja magát, előre szalad, elárulja, milyen borzalmak történnek majd szereplőivel. Az elbeszélő játékos önreflexivitása, elkalandozásai, gyermekien naiv rácsodálkozásai, érzékenysége és lobbanékonysága többarcú – s épp ettől nagyon is emberi – Szép Ernőt mutat be.
Egy olyan Szép Ernő beszél a regényben, aki a traumán onnan van, és egy másik, aki már innen; következésképpen a regény utolsó mondatáig – hallgatva – jelen van az a Szép Ernő, aki 1944. november 10-től, a regényben elbeszélt utolsó naptól a regény megírásáig volt és lesz. Az a Szép Ernő, aki nem beszél arról, hogy mi történt ebben az időszakban: „Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad” – mondja Szép regénye utolsó oldalán.
Három Szép Ernő meséli a Szkéné színpadán az Emberszag történetét: a múlt-, jelen- és jövőbeli Szép Ernő. Szikszai Rémusz háromhangú főszereplője egészen pontos megoldás. A színpadi változat ezzel a fogással meg tudja őrizni az epikumból azt, ami Szép prózájának emblematikus hangulatát adja.
Az előadás a regény időrendjét követi, a csillagos ház élete épp olyan hangsúlyos, mint a menet a téglagyárhoz, a személyes időben végtelennek tűnő sorozások, várakozások és a sáncásás jelenetei. Maga a besorozás és a kényszermunka alig három hét történeteit mondja el: 1944. novemberétől nem folytatja szörnyűségekről szóló meséjét.
A darab a három elbeszélővel minden oldalról alaposan körüljárhatja az önreflektív, magával diskuráló narrációt. Tóth József, a regény elbeszélőjével egykorú, hatvanéves szépernőt alakítja. Gúnyos, kételkedő megjegyzései minden szarkazmusa mellett érzékenységről árulkodnak. Fodor Tamás megbocsátó, bizakodó, az elbeszélő valódi koránál idősebb karaktert játszik, optimizmusa candide-i, naivitását remekül illusztrálja a nyilaslegényre tett megjegyzése: „Lehet, nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja, meg hát az eszme.” Kovács Krisztián a fiatal, számon kérő, hol lobbanékony, hol csodálkozó Szép Ernő. Három temperamentum vitatkozik egymással, egymás szájából veszik ki a szót, mégpedig úgy, hogy a három szólam egységet alkot. Az előadást végigkísérik Németh Ilona bábjai. Az arc nélküli babák sokaságában néhány, a regényből is ismert egyéniség között, Szép Ernő jellegzetes alakja is jelen van.
Szikszai sokat bíz a cizellált radikalitás és a romantizáló hangszín elegyítésére
Simkó Katalin – a színlap szerint konferansziét játszik – szerepei rikítóak, a fennhéjázó és ripacskodó konferanszié pillanatok alatt tajtékzó keretlegénnyé lesz. Simkó Szép Ernő-sanzonok és kuplék előadója, nyilas, keretlegény és helyenként groteszk módon infantilis, máshol brutális Janus-arcú indulat szimbóluma. Szikszai sokat bíz a cizellált radikalitás és a romantizáló hangszín elegyítésére, és a váltások súlyai mind Simkó vállát nyomják. A groteszk kabaréban vadítóan hatna a kevert hanghordozás, de Simkó nem készíti elő a szélsőséges váltásokat, a két hangregiszter nem simul egybe, a darab jobbára atmoszférákat villant fel, és a borzongató hangoktól nem mindig hallani Szép Ernő mondandóját. Nem a kísérletezés mikéntjével van baj, hanem azzal, hogy a darabosság hullámverést kelt, amitől aztán az előadás is szédülni kezd.
A fenyegetettség és a kabaré összekapcsolása nem újdonsült ötlet (például Bob Fosse: Cabaret). Nem érdektelen recepciótörténeti tény az sem, hogy a második világháború után bemutatott Szép Ernő-előadásokat a kritika avantgárdnak tartotta. Szikszai nem is próbál úgy tenni, mintha független volna a hagyománytól. A századelő kabaréja a burleszk és groteszk elemeket vegyítette, s az újszerű színpadi dramaturgia egyenesen vezetett a csattanóhoz. Szikszai a kabarénak csak a motívumait használja, s a zsánerszerű jelenetek poénra kihegyezett dramaturgiáját darabokká tördeli, ami kétségtelenül izgalmas megoldás, de úgy tűnik, az Emberszag esetében túlterheli az előadást. A három hangú történetmesélés és a revüforma egyszerre túl sok mindent szeretne megmutatni.
Fodor Tamás
Az egyenetlenségeket a dalok és a biztos szövegkezelés lendíti előre, az aktualitások a kiszólásokon kívül a dalokba is beszivárognak (Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz). Monori András Szép Ernő dalait és kupléit zenésítette meg, amelyek a századelő budapesti kabarévilágát (a legendás konferanszié, Nagy Endre dadogását imitáló kuplé) és kávéházi miliőjét (Abbázia) idézik. Monori zenéje nagyon erős revüt alkotott Szép Ernő korai dalaiból, verseiből és kabarészámaiból, azonban az erős zenei betéteket nem egyszer magára hagyja az előadás.
Az előadás egyenetlenségei ellenére is remekül érezteti Szép viszonyát az emlékezéshez. Elbeszélésmódja valamiképp állandó kívülállásából és naiv rácsodálkozásából alakul. Az Emberszag én-elbeszélőjének minden díszlet, csak megtörténnek vele a dolgok, vigasztalja magát, hogy ő majd megírja a szörnyűségeket, de mi maradt azoknak, akiket nem szórakoztatnak a díszletek? Szép Ernő gyermek marad, bánatát írásaiban őrzi, verset ír, regényt ír a munkatáborról, elbúcsúzik a téglafaltól, eljátszik ő itt, de a szegény emberekkel mi lesz, akik nem tudnak már miben gyönyörködni, mi lesz, ha közönyösek lesznek, megkeseredettek vagy öngyilkosok? Mivelünk mi lesz?
A három elbeszélő azt sugallja, hogy aki mesél nekünk nem dühös, hanem sajnál. Ha valami dühíti, akkor az, ha Hitlerről zseniként beszélnek, dühíti a lopás, a közösség iránti közöny. Mit álmélkodnak az élelmes gyűlölködésen, van száz dolog, amit csodálni lehet. Szép nem haragszik a nyilasfiúra, amikor idősekkel ordít. Nem rajta mosolyodik el, hanem a helyzetet oldja fel, mert az meglehetősen kínossá vált. Nem az emberekben keresi az okokat, nem akarja a port senkin sem elverni. A tettek mind-mind okozatok, a politika okozat, a háború okozat.
Kovács Krisztián, Tóth József, Fodor Tamás
Szikszai előadásában az olyan bonmot-okra építő megidézés, mint a „Szép Ernő voltam”, s ezt továbbvíve: „Szép Ernő vagyok, Szép Ernő leszek”, a biztos kezű szövegválasztással sokat átad az elbeszélő keresetlen közvetlenségéből, megkockáztatom, néhány megoldás Szépnek is tetszene. A regény kevert nyelvűsége, a korabeli zsurnálnyelv, a tájnyelviség, a kabarészerű poénok szinkretizmusa kifogyhatatlan poénforrás, és a szöveg pofátlanul elegáns nyelv- és stílkritikája nem ütnének el a merész színpadi megoldásoktól. Ha nem is végig egyenletes frekvencián, de a Füge, a Vádli Alkalmi Színházi Társulás és a Szkéné közös produkciójából érezni, hogy az Emberszag legfőbb kérdései globálisak: ki vagyok én, miért vagyok itt. Fontosabb kérdések ezek Szépnek, mint a zsidózás. Mit kezdjen ő ezzel? Éppen olyan esetlegesség az, mint hogy ki fiatal, ki öreg. A Lila ákácban azt mondja, be kellene osztani, ki legyen zsidó, most egy kicsit te vagy, utána én vagyok. A Szkéné Emberszag-feldolgozása azért is fontos előadás, mert remek színpadi hangot talált Szép emberközeli emlékezésmódjának. Szép Ernő viszonya a holokauszt-történetekhez etikai viszonyulás is – azokat a történeteket sem leírni, sem elhinni nem szabad. Szikszai előadása úgy emlékezik, ahogy Szép az Emberszagban: nem akar emlékezni tanítani.
