Cosi fan tutte, Szentivánéji álom…
Szeretők cseréje – Shakespeare-től Goethe-ig. Ma: mate-swap Amerikában, elővárosi unaloműző. De itt Mozart zenei mélységével lett a győztes.
Jelenet az előadásból
Modern Cosi fan tutte volt a Classica csatornán a Teatro Real de Madrid színházból. (Rendező: Michael Haneke.) Díszlet alig (Chrisoph Kanter színpadi üressége), a tér óriási és az előadás fókusza az eltévedés, illetve a szerelem változékonysága. Testi valóságában, nemcsak biedermeier utánzatban. Ugye a két fiú (Ferrando és Gugliemo) szeretik kedveseiket (Fiordiligit és Dorabellát), de az ördögi Don Alphonso rábeszéli őket egy próbára. Nem mesélem el a sztorit, tudjuk, a lányok némi huzavona után átadják magukat az újonnan érkező (álruhás) szeretőknek – a Donnak lett igaza. Fordított Don Giovanni, mondják, itt a lányok csalfák, nem kell hozzá démoni csáberő.
Nem is ez az érdekes, hanem az előadás véresen kemény erotikája. Hogy mindent a test dönt el, nincs mese: etika, morál, eskü – egyik sem ér fabatkát se. Amikor a sok zokogás után Anett Fritsch (Fiordiligi) enged udvarlójának (aki nem az addigi szerelme) – nos, akkor izzik a színpad: a képet a csók, a karok, majd a comb forró veszedelme uralja. (Miközben a rendezés úgy intézi a színpadképet, hogy az elhagyott szerető férfi (Ferrando) és a Don közelről nézik – mintegy másik térből persze –, hogy mit csinálnak ezek itten. Mit csinálnának? Nyílt színi szeretkezés – minden operakonvenció felrúgása, a test őrjöngése, amiben Anett Fritsch érzékisége hihetetlen pompával hozza elénk az erotika győzelmét.
Shakespeare óta tudjuk: veszedelmes viszony a szeretők négyes felállása… A Szentivánéji álomban ugye ott van két fiú és két lány, de jön a csodás éjszaka, kiderül, hogy nem a formális felállás az igazi: Demetrius és Lysander (a két fiú) az egyik lányba, Hermiába szerelmes, vele hemperegne, ha lehetne, így aztán egymással is szembekerülnek és Helénát is cserbenhagyják. Heléna (akiről szöveg szerint mindenki tudja, hogy a legszebb lány Athénban) – szépsége ellenére facér marad, hiába szerelmes Demetriusba, az inkább lerúgja magáról, hogy imádottjához lehessen közel. Az éjszakában ketten járnak pórul: Heléna és Demetrius. (A Peter Brook-féle rendezést idézem itt, ami viszont Jan Kott találmányára építette kegyetlen színi elemzését.) Vagyis: ami nappal két fiú-két lány harmóniája lehetett, az az éjszakában – a tudattalanban, az elfojtások világában – elszabadul és minden korábbi kötődést felrúg. A négyes: csapdává alakul. Persze Shakespeare-nél a darab végére minden visszaáll az eredeti helyére, Athén ura rendet teremt, (hm) – bár a hazai rendezésekben a király elé vonszolt négy szerető közül, akik titkon egymáséi voltak – hivatalos kedvesük háta mögött, a nézők felé mutatva –, fogják egymás kezét: nincs mese, a test itt is győz.
A négyes felállás csapdája máshol is előkerül, Goethe Vonzások és választások című regényében például, csak ott a párcsere kifejtődik, tragikus felhangokkal, cseppet sem hepienddel. Ami azt jelzi nekem, hogy ez a „jó barátok vagyunk, így négyesben is szeretjük egymást” felállás életveszélyes az erotika tudattalan síkján. Egyáltalán: már a barátság is azért születik, mert a tudattalan irányítja vagy az egyik fiút, vagy az egyik lányt a hozzá épp nem tartozó (potenciális) szerető felé. Szóval a párcsere szinte kikerülhetetlen.
De elkalandoztam, megyek vissza a Mozart-előadáshoz: Fodor Gézától hallottam először, hogy a Cosi fan tutte szomorú opera. Elsőre meghökkentem, hisz az van kiírva, hogy „vígopera”, és hepiend a vége. Most a madridi előadáson éreztem először ennek a megjegyzésnek a mély igazságát. Mosolygunk, gúnyolódunk – de szívünkbe hasít a test ilyen mértékű uralma szellemünk-szerelmünk felett. És Mozart ezt a rejtett szomorúságot ismerte-mutatta meg „vígoperának” becézett darabja zenéjében. Tényleg Don Giovanni 2 ez a dráma, csak szem és szív kell rejtvényének (rejtett titkainak) megmutatásához és átéléséhez.
