Narancsszínű országot álmodtam

|

Eugène Ionesco: Makbett / Kultúrbrigád – Átrium Film-Színház

Ionesco Makbettje most nem tud unikálisat szólni, ez tény. De ugyanúgy tény az is, hogy mi sem vesszük észre, hogy fel kéne ébredni az apátiából.

21078786483_4c6d2d7a05_c

Bányai Kelemen Barna, Szatory Dávid, Hevér Gábor, Kerekes Éva, Parti Nóra, Orosz Ákos                 Fotó: Mészáros Csaba, Kultúrbrigád

Az álomlátáshoz nem kell, hogy szemünket lehunyva elszenderedjünk. Nem, mert nap nap után itt ebben élünk. Eugène Ionesco 1972-es rémálom-komédiáját, egy Shakespeare-átiratot, a Makbettet az Átrium Film-Színház és a Kultúrbrigád közösen, Alföldi Róbert rendezésében tenyérbe mászó jótékonysággal nagyítja ki a budai magánszínházban. Bár ezt a belefásulásig ismert gigantikus narancsvilágot – mert bizony akarva-akaratlan jól ismerjük már – hárítanánk rezignáltan. Mégis kár lenne az ősismerős vízió láttán beletörődve legyintenünk. Mert elég biztosra vehető, hogy a ionescói valóság-álom, álom-valóság Alföldi Róbert fénytörésében megmutatkozva, sok, nem remélt önmagunkra ismeréssel gazdagíthat.

Narancs (színű) országot álmodtam én, ahol minden narancs volt, minden narancs, de nem csak kívül: csontig, velőig narancs, narancs, narancs, narancs, narancs. Kár is mismásolni: hatalmas narancsszínű molinókkal kitapétázott színpadnak a narancs lépcsőin, a narancs várfalakon jön-megy itt mindenki (látvány: Tihanyi Ildi, Alföldi Róbert).

A narancsszín energetizáló. Egy valamire való buddhista szerzetes ruhája is narancs. Tehát béke van és nyugalom: kényelmesen hátradőlve akár kezdhetnénk is elandalodni. Kezdhetnénk, de kár lenne. Mert ez egy igen véres, zaftos hatalmi játszadozás lesz. Tudom, nem mondtam ezzel se semmi újat.

21077076514_521ccd1124_k (2)

Csontig narancs            Fotó: Mészáros Csaba, Kultúrbrigád

Ahogy Candor (Szatory Dávid) és Glamiss (Fábián Szabolcs) sötét öltönyösen, narancsszín talpú gumicsizmájukban, pantomimhez méltó, fehérre maszkírozott tekintettel színre lép (maszk: Vég Attila), nem lepődünk meg a „torkig vagyok, ezért hát lázadok”, egymást mesterien hergelő, lázadozásukat esküvéssel megerősítő elszántságon. Mindezt megpecsételendő: suttogva üvöltik, üvöltve suttogják: „Szabadság!”. Ezek után már biztosra veheted: ebből se lesz ismét semmi. Ez így szokott lenni: amíg csak beszélnünk kell az elszántságunkról, addig hihetetlen bátrak, tettre készek vagyunk. Aztán gyorsan, mintha ott se lettek volna, Candor és Glamiss elszaladnak, szétszélednek. Azt mondod: ezt ismered? Inkább most még ne mondj semmit. Bizakodj, reménykedj… hátha majd most… talán mégis… majd talán a végén.

Mert hát kár tagadni: most már igazán lenne, lehetne miért lázadni. Az ország élén egy igazi, hamisítatlan pöffeszkedő despota, Duncan (Hevér Gábor) terpeszkedik – mindez ebben az országnyi valóság-álomban normális is. Hevér Gábor Duncanje magabiztosan csattogtatja a populista szólamklisét – ez is normális. Meg az is, hogy a légvétel természetességével ezt mindenki ájult eufóriával hallgatja. Lázadni kéne, de most előbb szívjuk mélyen magunkba a zsibbasztó uralkodói ámokfutás verbalizmusát. Addig is megpihenünk, mert lázadoznunk ráér utána is. Ha mindez az előre gyártott bódulat nem lenne elég plasztikus, hát uralkodónk hitvese, Lady Duncan (Kerekes Éva) minden megnyilvánulásával, akár a konkrét, masszív szexualitásig elmenően megmutatja a hatalomgyakorlás tenyeres-talpas kézzelfoghatóságát.

Nem számít erkölcsi gát és norma, mert itt olyan úgysincs. Van helyette viszont gátlástalan, a másikat állatként és eszközként kihasználó, rutinszerűen kíméletlen hatalomgyakorlás. Amelyből nem lehet jól kijönni. Nem, ez csak amolyan hiú ábránd, Makbett (Orosz Ákos) csak addig bátor ellenálló, Duncant letaszítani vágyó vezéregyéniség-hasonmás – amíg nem kell a kívánt pozíciójáért valakivel testileg-lelkileg lefeküdni. Mert akkor a papírforma elvi indokaként szublimálódva folytatják Lady Duncanen keresztül diadalmas vesszőfutásukat. Meg hát amúgy is. A hatalom gyakorlatában meghempergőzve minden lánglelkű szabadságelvűség pervertálódik kéjes testi szeretkezéssé vagy épp a tőr markolatát az ellenfélbe tövig merítő öldökléssé.

Mi meg csak ámulunk és bámulunk. No, nem feltétlen a kormánypropagandát idéző: a „reformok működnek!”, vagy nem épp az ellenérdekelt felet ondóváladékként aposztrofáló közbeszéd-kliséken. Nem, mert azokat már behatóan ismerjük az Átrium üvegajtóin kívül eső hétköznapjainkból is.

A rendezés néha érezhető intencióval, néha csupán pedig a „még ezzel a jelzővel odasuhintok” szándékával igyekszik erre a komédia-valóságra rátenni egy újabb lapáttal. Hiába, mert mi már a megszokottság unásig elcsépeltségét érezve – ásítunk egyet válaszként. De ne vonjunk ily hamar, ily módon mérleget az Ionesco-adaptációról.

Mindig jön újabb és újabb kanyar az úton. A nagy belviszály okozta véráztatottságból előbiceg egy Katona (Bercsényi Péter). Amolyan délszláv háborúból vagy a dzsungelből idesántikált, vérében vonagló bozótharcos. Egy hétköznapi hős, egy maga se tudja miért, minek, kiért harcoló, de most már a vérben gázolástól végképp elgyengült megszállott. A helyzet- és a jellemkomikumnak olyan, zsigerből spontán, az eszeveszett harciasságától és a sebeitől végkimerültségben lévő karikatúrája, amely teljesen visszaránt minket a magunkra ismerés itt és mostjába.

21077355854_3475c84e57_b

„Nézd má’, itt mindenki ezzel a hazugság izével jön!”         Fotó: Mészáros Csaba, Kultúrbrigád

Ahogy az egymással harcolóknak jövendőt mondó rakott szoknyás vidéki parasztasszonyként többször felbukkanó két boszorkány (Parti Nóra, Kerekes Éva) is olyan tükörtartó unikalitás ebben a fékevesztett harci őrületben, ami mással nehezen lenne pótolható. Ízes tájszólásban mondott, teljesen józan helyzetértékelésükön jóízűeket nevetünk, elismerve, hogy oázisként hatnak ebben az ámokfutó hatalmi tébolyban. Persze a hatalomtól bepörgetettek számára a szavuk nettó „Hazugság!”. Amelyre igazi boszorkányos kiábrándultsággal válaszolnak megrökönyödve: „Nézd má’, itt mindenki ezzel a hazugság izével jön!” Velük és általuk bontódik vissza számunkra az az egymásra hergelt, militáns ionescói miliő, amelyben már mindannyian egymás torkának eső partizánná lettünk.

Pont ilyen, öneszmélésünket segítendő, az Ószeres (Krum Ádám). Úgy hat ebben az egész érthetetlen hajcihőben, mint egy helyét kereső hontalan, árulva mindannyiunknak a félelem elleni almaleveit. Békés kofasága, mint a csettintésre önkioldó szelep, anyázó ultrákat is megszégyenítő üvöltözéssé változik. Ennél már csak a „közülünk egy”, a köznapi kisembert – minket –, e hatalmi ámokfutásba beletántorodottakat nekünk tükröztető kispolgárnője (Bercsényi Péter) utánozhatatlanabb kincs. Kék kosztümöcskéjében, műanyag bevásárlókosarával, a „bocs, hogy élek” eleven pantomimeseként csetlik-botlik nekünk és értünk.

Persze hogy semelyik „tábor” sem győz. És természetesen Makbett sem marad Duncan utódjaként hatalmon. Téveszme csupán ez az egész, pont olyan, mint azt hinni, hogy Lady Duncant magáévá téve aztán Makbett teljhatalmú Duncan-utóddá lehet. Kár ezzel próbálkozni. Értsük meg már egyszer és mindenkorra, hogy a szellemek nem uralkodófeleségek és várfokon megerőszakolva őket nem tudunk utódot nemzve, magunkat legitimizálni. Meg hiábavaló fáradozás is lenne ez, mert mint bűvészkalapból, előkerül egy újabb trónra vágyó. Macol (Fehér Balázs Benő), aki kevéssé hatásos, sőt kifejezetten nem jól ható üvöltésével (mellyel elkönnyíti az egyébként csattanóként kiválóan hatni képes karakterét) csak ráerősít arra, hogy: ide, ilyen körülmények közepette csak éhesebbek, fanatikusabbak jönnek.

Eugène Ionesco Makbettje most nem tud emlékezetesen unikálisat szólni, ez tény. De ugyanúgy tény az is, hogy mi sem vesszük észre eléggé ebben a rendezésben azt – minden szándékos, nem jól eltalált kiszólásdömpingje dacára –, hogy fel kéne ébredni az apátiából és nem ezzel mentegetni a nagyon magasra engedett (hagyott) ingerküszöbünket. Mert ez aztán elhatalmasodva végképp veszedelmes lesz (ez a soha el nem fogyó kiskirályoknak szabad utat engedő rezignáltság), mondhatatlanul veszélyesebb, mint bármely, eddig ismert narancsország…

atrium_logo

CÍMKÉK: