Kedves Pista!

|

Nánay István születésnapjára

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

 

Akkor se fogja tőlem megtudni, hogy minden éjszaka magával beszélgetek!

(Bereményi Géza)

Február elején kaptam egy körlevelet: arról, hogy (a levél megfogalmazása szerint) kedves megnyilvánulásomat szeretettel várják Nánay István születésnapja alkalmából. Egy hét alatt fogalmazzam meg és küldjem el, majd felolvassák… Tudom, tudom, felgyorsult világ, meg nincs idő, legyünk gyakorlatiasak, de hogyan lehet több mint huszonöt éves kapcsolatról egy hét alatt, ha felületesen is, kedvesen megnyilvánulni… Pláne kedvesen… Egy színész beszéljen kedvesen egy kritikusról? Mi ez, felvételi a Jehova Tanúihoz? Még hogy kedvesen…

Kedves Pista, sose felejtem el azokat a gyomorgörcsöket, amiket az öltözőben éreztünk, mikor valaki bejelentette, hogy itt ülsz valahol a nézőtéren. Percekkel az előadások kezdése előtt hogyan kerültek elő a szövegkönyvek, hogy gyorsan, akkor még fussuk is át a szerepet, mert itt vagy, és mert ha nem megy jól, lesz náj-náj…

Na de egye fene, eccer van ilyen születésnap. Írok valami szépet, felemelőt és katartikusat; bársonyhangon, határon túli érzelemmel körítve. Az első mondat után megjelent előttem képzeletben, mint szellem a palackból, Nánay István, és csak rám nézett azzal a kék szemével (ha azt valaki kontaktlencsében le tudná gyártani, akkor eurómilliomos lenne egy pár nap alatt), úgy, ahogyan csak ő tud, és máris abbahagytam. Nem fogok (most) hazudni… illetve most sem akarok hazudni. Elvégre színházról van szó. Mert tőle hallottam, életemben először, hitelt érdemlően, taglalni a színpadi igazságról, hazugságról. Most akkor hogyan kezdjek kedélyeskedni, esetleg belebonyolódni valami kisvárdai keserű(édes) történetbe, hogy aszongya, milyen szép volt, és akkor ott a szép hársfák alatt, mikor azt mondtad, hogy… és én megfogadtam és helyrejött és megjavult és mindenki elámult…

Nem, kedves Pista, nem voltál te kedves. Őszinte-hideg voltál és kemény. Soha nem érdekelt téged, hogy valaki pesti belvárosi színész-művész, vagy a székelyföldi Thália napszámosa. Emlékszem, mikor egyszer úgy döntöttem, hogy kilépek a színházból, együtt ebédeltünk Kisvárdán (hol máshol?), volt nálam egy lila öntözőkanna, akkor vettem. Kérdezted, hogy az mi. Mondtam: kanna. Minek, kérdezted. Öntözni, mondtam. A jövőben sokat fogok virágokat öntözni, lesz időm, nem foglal le a színház. Jó, bólintottál és ettünk csendesen. Némán kanalaztuk a túlcukrozott gyümölcslevest. Nem kérdezősködtél, nem kezdtél sápítozni, hogy ne, meg nem kéne… lehet, rég elfelejtetted a történetet, de akkor (is) sokat tanultam. Azt hiszed, nem bántott a közönyöd? Persze, most már tudom, hogy a színház sem egy habostorta. Igen, a színházi pálya az olyan, amiben ha az ember akar valamit, akkor ne kérettesse magát, ne legyen színházbüfé-primadonna… Sértődni meg a csillagoknak sem szabad, hát még a népségkatonaságnak. Aki menni akar, az menjen. Na tessék,  ígértem, hogy nem lesz édes-keser történet, és már az elsőn túl vagyok. Hátha még azt mesélném el, ahogy Kisvárdán (hol máshol?), hajnal háromkor az értelmiségi arisztokrácia legválogatottabb nyelvén válaszolsz az alkoholba fojtott értelem vízihulláinak. Természetesen szakmai válaszokat szórsz, amiket reggel pont olyan elegánsan ismételsz meg a szakmai fórumnak nevezett osztályfőnöki órákon, ahol a már nyugodt színészek jámbor hangulatban váltogatják az ásványvizet a kefirrel, néha-néha egy-egy aszpirinnel megtörve a rutint… A stílus a kocsmában is és a puccos gyűlésteremben is ugyanaz. Azóta is próbálom mondani a hallgatóimnak, hogy az arisztokrata nem a fertődi kastély koncerttermében tűnik fel a szemnek. Az arisztokrata egy bányavidék harmadosztályú büféjében válik igazán láthatóvá, amikor a Kőbányai világoshoz hűtött poharat kér…

Na tessék, már itt a második rémtörténet. Pedig valóban szépet akartam írni. Hálálkodót, mert a mai napig a legjobb színésznevelési szöveggyűjtemény az övé, mai napig a legjobb Harag György-köteteket ő írta. Hálás akartam lenni azért, mert ő még 1989 előtt is egységesként kezelte a magyar színjátszást. Ceaușescu Romániájában Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon folyamatosan szemmel tartotta a színházakat. Nem sikerült szépet írnom.  Összegezve, a kurta-furcsa felkérésre nem tudtam (akartam) egy hét alatt illő méltatást írni…

Közben megvolt a nagy születésnap, olvasom, szép ünnepség volt. „Torták, rózsák, égő gyertyák”…, sőt kötet is megjelent. Nézem a szerzőket, csupa kiváló szakember, jeles és tekintélyes színházi ember. Sajnos nincs köztük egy színész sem.  Ünneprontás nélkül: valakik nagyon keveset értettek meg Pista munkáiból.  Lehet, hogy nehéz írásra fogni a színészt, de megérte volna a fáradságot. Nagyon leegyszerűsítő a dolog, de Nánay a színészekkel foglalkozott a legkomolyabban. Benne az a csodálatos, hogy úgy aprítja a színészt, hogy közben teljes empátiával viseltetik iránta. Hogy szarkasztikus kritikáival valóban segíteni akar. A legalaposabb drámaelemzése vagy rendezői alkotás-analízise végén is mindig ott van a színész. Az első és az utolsó láncszem, amelyik az előadást… Nem önmagát tolja előtérbe, hanem a lehetőségre mutat rá, amit a színésztől vár el. Méghozzá személyre szabottan. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az elmúlt időszakban többet tett a színészek szakmai fejlődéséért, mint sok-sok társulatvezető, színházvezető. Ez persze sokban minősíti a mai társulatvezetők, színházigazgatók kinevezési módját.  Bármilyen divathullám honoljon a színházban, ő a színészek oldalán állt. Mikor nem színházat nézett vagy értékelt, olyan könyveket írt, vagy szerkesztett, amiknek a színészek vették hasznát. Nem ő a hibás azért, hogy a színikritika visszaszorulóban van. Mindent megtett és megtesz a jó színházért. Sajnos a lapok és médiafelületek közönyét nem tudja legyőzni, a politikát sem, amelyik legújabban egy szórakoztatóipari egységet lát a színházban, és a kulcspozíciókba juttatott féltehetségekkel, a színvonal csökkentésével emeli a nézőszámot. Ej, mikor még tétje volt a színháznak…  Na de dicsérni jöttem és nem… másért.

Kedves Pista,  köszi mindent. Nem mondom, hogy tanultunk a hibákból, de a stílus, a modor az felülmúlhatatlan.

Gáspárik

CÍMKÉK: