Molière: Tartuffe / Nemzeti Színház
Hatványozottan az ember lesüllyedéséről beszél, az elaljasodás, a képmutatás természetrajzáról.
Ács Eszter és Trill Zsolt
Jelentősen megfiatalodott Orgon felesége, Elmira a Nemzeti Színház Tartuffe-előadásában. Körülbelül ugyanannyi idős, mint férjének a lánya, így evidensen csak a mostohája lehet, és még sokkal szexibb is nála. Ács Eszter alapjáratban kihívó nőt játszik, akiről el lehet képzelni egyet és mást, nem feltétlenül az otthon kuksoló, örökösen az ura és gyermekei támaszául szolgáló odaadó családanya. Így aztán egyértelmű, hogy Tartuffe miért rá bukik, miért nem a a szendén gyámoltalan mostohalányára, akinek színleg teszi a szépet, és akihez a derék családapa nagy buzgón hozzá is adná.
Eddig valahogyan nem értettem, hogy ez tulajdonképpen miért nem jó az összevissza álszenteskedő Tartuffe-nek, hiszen ilyen módon is bent lenne a pikszisben, megkaparinthatná a családi vagyont, oszt jó napot! De így világos, hogy nem elég neki a vagyon, hajtja a gerjedelme, egy bombázót is akar sebtiben magának. Miközben ugye hinti az igét a puritánságról, az ájtatosságról, a nagylelkű lemondásról. Vizet prédikál és bort iszik. Éppen a homlokegyenest ellenkezőjét csinálja annak, mint amiről fennkölten papol. A képmutatás megtestesülése, és mint ilyen, fölöttébb modern figura. Mondhatni visszaköszön a hétköznapjainkból meg a tévé képernyőjéről. Trill Zsolt nem is játssza annyira karikaturisztikusan komikusra, mint ahogy szokták. Inkább az ötletes fifikásságát, a leleményes hazugságra való képességét hangsúlyozza. Azt, ahogyan ügyesen tudja csűrni-csavarni a mondatokat, ahogy totálisan ártatlan képet bír vágni, ahogy ájtatos ábrázat kíséretében állít szinte egyfolytában valótlanságokat. Nagy machinátor. Ravasz ügyeskedő. Alulról jön, de ráérezve annak az ízére, hogyan lehet hülyíteni másokat, rapid meggazdagodásra tör. Kapásból minden kell neki, pénz, paripa, fegyver, és mások fölötti hatalom.
Ács Eszter és Horváth Lajos Ottó
A Nemzetibe a Szentivánéji álom és a Cyrano színpadra állítása után visszatérő, mindig invenciózus David Doiasvili most nem rendez olyan színpadtechnikai show-t, mint ahogy eddig tőle megszoktuk. Nem illusztrálja, hogy micsoda káprázatos trükkökre, emelkedésekre, reptetésekre, süllyedésekre képes a bonyolult masinéria. Most inkább hatványozottan az ember lesüllyedéséről beszél. Az elaljasodás, a képmutatás természetrajzáról, és bizony arról, hogy Orgon családtagjai sem különbek a Deákné vásznánál. Ők sem őszinték egymással, ők sem figyelnek a másikra, ahogy Orgont tökéletesen elvakítja Tartuffe szemfényvesztése, ők ugyanúgy farkasvakságban szenvednek, csakis az önös érdekeiket látják. Horváth Lajos Ottó Orgonja semmi mást nem lát, mint az őt hülyítő Tartuffe-öt. Csinálhat az bármit, nem rendül meg benne a bizalma, mert számára ő bálvány. Tényleg jobban hisz neki, mint a saját szemének. A lelepleződés jelenetben, amikor Orgon terítővel letakart asztal alá bújik, a felesége pedig csapdát állít Tartuffe-nek, hajlandóságot imitál a szeretkezésre, hogy végre a férje előtt is lerántsa róla a leplet, ez a rendezés a hagyományosnál sokkal tovább feszíti a húrt. Eljátszatja, hogy tán Elmirának ez nincs is annyira ellenére, egészen kihívó, már-már kurvás mozdulatokat tesz. Tartuffe pedig a szó szoros és átvitt értelemben is meztelenre vetkőzik hevületében, és a bálványimádó férj még mindig ott kuksol az asztal alatt, nem látja a fától az erdőt. Vagy tán azt gondolja, hogy még ez is belefér? Egy bálványnak ezt is szabad? Netán ő is csinált már valami hasonlót? Erről a közel sem jó családapáról ezt is el tudom képzelni. Az anyja, Pernelle-né pedig maga a házisárkány.
Barta Ágnes, Horváth Lajos Ottó és Szűcs Nelli
A megformálója, Nagy Mari átcsent bizonyos elemeket hozzá a Csongor és Tündében nyújtott Mirigy-alakításából. Valóságos boszorkány, aki eleve rosszat akar mindenkinek. Amikor a többieknek azért már csak dereng valami, és végül leesik a tantusz, neki még mindig ott van a szemén a vaskos hályog. Mariane és szerelme, Valér, Barta Ágnes, illetve Berettyán Sándor, ahelyett, hogy csinálnának bármit is az ellen, hogy az annyira várt esküvőjüket netalántán meg is tarthassák, sápítoznak csupán, csak tehetetlenül bámulnak, hogy hát mik meg nem történnek. Teljesen cselekvésképtelenné merevednek. Orgon fia, a Szabó Sebestyén László által megszemélyesített Damis próbál pattogni, tanácsokat adni nekik, de az ég egy adta világon semmi használható nem jut az eszébe. Hogy Orgon sógoráról, Berettyán Nándor alakításában, már ne is beszéljek. Ő jobbára csak szánakozva néz. Szűcs Nelli, Dorine, Mariane társalkodónője szerepében, viszont tüsténkedik, szájal, perlekedik, ahogy belefér. Valószínűleg ő az egyetlen, aki tisztán lát, és még egyértelműen szóvá is meri tenni azt a temérdek csúfságot, amibe belebotlik. A kiváló színésznő bohózatira veszi a figurát. Még többet rohangászik a derék társalkodónő nagy besózottságában, mint a többiek, és közben be nem áll a szája, amiből, a hálás közönség nagy örömére, szórja a fullánkos, poénos megjegyzéseket. Még mókásan szelfit is készít a rajta sokat nevető, neki fölöttébb hálás közönségről. Ez is mutatja, ahogy Bánki Róza jelmezei szintén, hogy egyáltalán nem Molière idejében, hanem nagyon is a mában járunk. Doiasvili ezúttal nem présel ki a színpadtechnikából amit csak lehet, viszont attól a szokásától nem tágít, hogy igencsak megmozgatja a szereplőket, kifejezve ezzel, hogy Molière figurái feszült idegességükben képtelenek egy helyben dekkolni.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
A befejezését pedig homlokegyenest az ellenkezőjére változtatja a darabnak, aminek a végét köztudottan azért variálta át Molière teljesen valószerűtlenül verőfényesen boldogságosra, mert betiltották a művét, és szerette volna, ha játszani lehet. A Nemzetiben a kisemmizett Orgon nem kapja vissza házát, vagyonát, mert se a király hírnöke, se senki más, nem jön pihegve, hogy igazságot szolgáltasson. Így aztán Orgon kilakoltatva menni kényszerül, Tartuffe viszont nagyon is marad, betelepszik a családi látszatidill kellős közepére. A többiek pedig beletörődő, hajbókoló, szemforgató meghunyászkodással gazsulálnak neki. Ő lett a képmutatók királya. Teljesen leuralta őket. Mondhatni, megtalálta zsák a foltját. Az igazságszolgáltatásra pedig lehet várni és várni, ahogy Beckett antihősei teszik mind reménytelenebbül és reménytelenebbül, a Godot-ra várva című emblematikus abszurdjában.
