Molière: Tartuffe / Katona József Színház
Keresztes Tamás játéka éppen azt mutatja meg, hogy ezt a már-már sajnálatra méltóan csetlő-botló, ideges és túlmozgásos Tartuffe-öt Orgon vaksága pimaszítja mindent elnyelő szörnyeteggé.
Keresztes Tamás és Ónodi Eszter Fotók: Horváth Judit
Bocsárdi László Tartuffe-je a Katona József Színház fennállásának egyik legnehezebb időszakában készült, akkor, amikor egy zaklatási ügy és az annak mentén/ürügyén kirobbanó politikai háborúskodás kapcsán a színház előadásait nem ismerők megkérdőjelezték az ott folyó alkotómunkát is. Ráadásul a Tartuffe-ben is szó van zaklatásról, uralkodói kegyről, hatalomról és annak kiszámíthatatlanságáról. Az előadás azonban nem reflektál közvetlenül erre a helyzetre, sokkal inkább az örök, időtlen Tartuffe-ről, valamint a hozzá való viszonyunkról szól, és csak a zárójelenet bír erőteljesebb mai áthallással.
Talányos a kezdés. Fekete Ernő Pernellnéje hosszan néz bennünket, aztán próbálgatja a fotocellás ajtón való átjutást, amely ide-oda csúszkálva egy keresztet rajzol ki. A megfelelő helyen és a megfelelő tempón múlik az átjutás lehetősége? A mértéken? Az átjutni vágyó személyén? Hová vezet egyáltalán Pernellné útja?
Már a középiskolában megtanultuk, hogy Tartuffe késleltetett színre lépése a dráma egyik hatásfokozó eleme. Bocsárdi rendezésében azonban Tartuffe már akkor is ott van, amikor még nincs, kör alakú fény formájában ejti kétségbe vagy ámulatba Orgon családtagjait. El lehet játszani a gondolattal: milyen lenne az az előadás, amelyben Tartuffe egyáltalán nem tűnik fel, viselt dolgairól csak a többiek elbeszéléséből értesülünk. Persze, képtelen ötlet, hiszen Orgon még a saját szemének is alig hisz a csábítási jelenetben, hogy adna bármit is a többiek véleményére? Annyiban azonban van benne ráció, hogy Tartuffe-öt a környezete teremti meg azzal, hogy hagyják a fejükre nőni, hagyják, hogy mindent megszerezzen magának, ami érték, legyen az ember vagy vagyon. E nélkül a befogadó közeg nélkül Tartuffe nem létezik, akkor sem, ha van egy ilyen nevű ember. Bocsárdi rendezésének talán az a legmeghatározóbb mozzanata, hogy lerántja Tartuffe-ről a megszokott maszkot, a született gonoszét és képmutatóét.
Máté Gábor és Kocsis Gergely
Keresztes Tamás játéka éppen azt mutatja meg, hogy ezt a már-már sajnálatra méltóan csetlő-botló, ideges és túlmozgásos Tartuffe-öt Orgon vaksága pimaszítja mindent elnyelő szörnyeteggé. Homlokán harmadik szemmel, lábán egy magasított talpú, gördülő cipővel, groteszk mimikájával és mozgásával sokkal inkább nevetséges, mint félelmetes jelenség. Mintha éppen e miatti frusztrációja adná Tartuffe hajtóerejét. Máté Gábor Orgonja nem őt látja, hanem – mint egy rózsaszín ködben bolyongó szerelmes – a benne élő égi mását. Üdvözült mosollyal libegi körbe a színpadot, repked és rajong.
A mozgásnak egyébként is meghatározó szerepe van az előadásban. Az eltúlzott gesztusok, a szóban elhangzottakat megerősítő vagy éppen hiteltelenítő mozdulatok jó párost alkotnak Bocsárdi Magor repetitív elektronikus zenéjével. Az előadás karcosságát erősíti az is, hogy a szöveget ezúttal nem versben, hanem prózában halljuk.
Fekete Ernő
Bartha József színpadi tere viszonylagos ürességében is látványos. A falak és az ide-oda csúszkáló ajtó fémes ezüstszíne hideg és elegáns keretet teremt Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezeinek. Selymek, bundák, csipkék, harsogó színek, tobzódó formák. Egy látszatvilág kellékei? A személyiség kivetülései? Érdekes módon a legvisszafogottabb öltözet Orgonnak és Tartuffe-nek jut. A hatalom embereit viszont sci-fibe illő, bőven szabott, burjánzó kékbe öltöztetik. A karakteres, időnként animációs filmekre emlékeztető jelmezek jól passzolnak az előadás túlzó, elrajzolt világához, iróniájához.
Ónodi Eszternek a jelmeztervezők előszeretettel választanak zöldet. Emlékezhetünk Nóra-zöld ruhájára, Anna Petrovna-zöld nadrágkosztümjére (A Platonovból). Most újra egy feltűnő zöld ruhát kapott, egy harmadik árnyalatot. Elmirája elegánsan vonul, tartásával őrjíti meg Tartuffe-öt, akivel a csábítási nagyjelenetük már-már groteszk tornamutatványba torkollik. Értelmes és határozott asszonyt játszik, aki tudja, az ő józanságán, talpraesettségén is múlik, hogy meg tudja-e menteni Orgont és vele a családot a fenyegető katasztrófától.
Vele szemben Bánfalvi Eszter már-már hisztérikus állapotba jut, látva a fiatalok, elsősorban Mariann (Mészáros Blanka) szerencsétlenkedését és apjához való túlzott lojalitását. Dühös és kétségbeesett, de nem tesz le arról, hogy megmentse egymásnak a szerelmeseket.
Borbély Alexandra
Előadás közben a szereplők többször is hozzánk fordulnak, játékba vonják a nézőteret. Orgon itt nem az asztal alól hallgatja, hanem az első sorból nézi végig, ahogy Tartuffe el akarja csábítani a feleségét.
Az időtlen térbe és jelmezek közé helyezett történetbe a végső összeomlás előtti pillanatban itt is megérkezik a fensőbb kegyelem képviselője (Borbély Alexandra játssza). Kiszámíthatatlansága azonban ijesztő, ahogy az is, hogy nem tudni, mit vár cserébe azért, hogy megmentette a családot. Most csak egy szelfit, amelyen az egész háznép ott térdepel egymás mellett szépen, sorban. Előbb kissé kellemetlen, aztán egyre fájdalmasabb pózban. És ki tudja, hol van a vége?
Alice Georgescu román fordítása alapján a szövegkönyvet készítette Kali Ágnes és Bocsárdi László
