Misima Jukio: Az égő ház – Forte Társulat / Szkéné Színház
Ahogy ez a Forte-előadásoknál megszokott, a záróakkord a leghatásosabb, itt sem marad el a minőségi befejezés, talán még korai is, Misima munkáiból elnéztem volna még párat.
Fotók: Gáspár Gábor
Mindig sokat ígérő konstrukció, egy másik kontinens irodalmát a hazai színpadokra ültetni. Misima Jukio négy egyfelvonásosa a Forte Társulat tolmácsolásában látható a Szkéné Színházban.
Bár a négy munka kétségkívül modern hangvételű, az európai olvasó számára szokatlan és egzotikus. Az érzelmek elfojtása a textusba kódolt: rengeteg az ismétlés, mely alapvető feszültséget teremt, és ezt súlyozza, olykor föloldja, vagy egyenesen bagatellizálja a mozgás. A szövegeket elsősorban Cseh Dávid, továbbá Pinczés István és Szilágyi Andrea fordították.
Japán jellegüktől jobbára megfosztatnak a művek, erről főleg Benedek Mari harsány ruhakölteményei tehetnek: a nők kirívó árnyalatokban, a férfiak inkább föld-színekben, de extrém lábbelikkel jelennek meg. A néhol szándékoltan előnytelen jelmezek színeikben megidézik Ázsiát, de formájukban korántsem: a japán kultúra ábrázolása megpihen egy cseresznyevirágos pulcsi szintjén. Nincs ez másképp a mozgás esetében sem, a koreográfiák a színpadi helyzet és az érzelmek leképezései, egyáltalán nem kívánják stilizálni az egyfelvonásosok valódi környezetét, nincs semmilyen tradicionális táncelem. Egyedül a zenei mixtúra jellege hajaz japán dallamokra, de szinte észrevétlenül simul a behatárolhatatlan világba.
Horváth Csaba rendezését most a fa-anyag határozza meg: a szereplők eszközei változó méretű, könnyen törő puhafalapok, a velük való játék megannyi mozgalmas helyzetbe hozza az amúgy statikus elemeket. A fa mint a hagyomány, a földbe gyökerezés, a szilárdság eleme tökéletes szimbóluma a Misima-történetek központi témájának, amely mindig valami hagyomány, szabály, társadalmi norma fölrúgása. A padló cikk-cakkos linóleuma retrójellegével egyszerre idéz egy régi és egy új világot. Az elnagyolt szögletes térben minden rezdülés ólomsúlyú és hatalmas.
Bár várnánk, az egyfelvonásosok közt nincs konkrét a kapcsolat: Az elcserélt legyezők talán a legmisztikusabb mind közül, egy vénlány festőnő szerelemben megőrült modelljéről szól, a fiatalt alakító Nagy Katica először dolgozik a társulattal, remélhetőleg a továbbiakban is fog, ugyanis jól áll neki a mozgásszínház, mindent betöltő mély hangja, testhasználata egyedi karakterrel bír; nagyszerű ellenpontja a szikár, feszes mozdulatokkal dolgozó Földeáki Nóra. A festőnő bár épelméjű, féltékenységében szinte maga is eszét veszti, amikor a lány szenvedését okozó szerető (Widder Kristóf) fölbukkan. Widder itt is lenyűgözően mozog, de igazi magánszáma a következő történetben lesz, ahol egy csélcsap lányt alakít. A világítótorony családi környezetben játszódik: Noboru (Horkay Barnabás) beleszeret a vele majdnem egyidős mostohaanyjába (Földeáki Nóra), a külföldet is megjárt fiú a családi nyaraláson aztán nem tudja magában tartani titkát. Ebben a részben a tradicionális japán családmodellről kapunk képet, a szigorú hierarchia mögött megbúvó valódi vágyakról, miközben a részeges apa (Fehér László), bolondos karlengetésekkel horkol.
Talán Horkay Barnabás a legmerészebb, ha erőpróbáról, határfeszegetésről van szó: hihetetlen fizikuma az egész előadás alatt lenyűgöz, nem beszélve arról a mérhetetlen koncentrációról, mely még a lábujjait is a színpadi történések szerint mozgatja. Másként lesz meghatározó Pallag Márton, akinek az Ízletes méregben rettenetesen hálás szerep jut a pojáca régiségboltos megformálójaként. Pallag Márton groteszk mozdulatai szüntelen nevetésre ingerlik a nézőt, a harmadik rész egyébiránt is – a maga példázatos módján – igazán komikus. Partnerei Widder Kristóf és Fehér László, akik rámenősen formálják vígjátékká az egyfelvonásost, voltaképp a semmiből, eszköztelenül. Az est megkoronázója a címadó Az égő ház, melyben Pallag Márton és Földeáki Nóra remekel, civakodó házaspárt alkotnak, akik tudtukon kívül katasztrófába sodorják házuk népét. Ahogy ez a Forte-előadásoknál megszokott, a záróakkord a leghatásosabb, itt sem marad el a minőségi befejezés, talán még korai is, Misima munkáiból elnéztem volna még párat.
Az előadás egészét tekintve elmondható, hogy a rendező kézjegye és az általa képviselt esztétika jóval hangsúlyosabban jelenik meg, mint a szerző stílusa, de mindenképpen izgalmas a Forte Társulat művészeivel „lapozgatni” a japán történetek közt. Horváth Csaba most sem hagyja színészeit munka nélkül, Az égő ház másfél óráját koncentrált összjáték teszi ki, melyet a fölszeletelt anyag sem bonthat meg.
