Só, só, só

|

Miniévad Marosvásárhelyen

A hatnapos színházi ünnep és nézői dőzsölés eleve ünneppel kezdődött: premierrel. Ivan Viripajev Részegek című darabját vitte színre Radu Afrim, a társulat 15 válogatott színészével.

Hedda Gabler: Varga Andrea         Fotó: Rab Zoltán

Március 9. és 14. között Showkeys elnevezéssel szűk egyhetes rendezvény zajlott Marosvásárhelyen. Ennek keretében a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata bemutatta jelenlegi repertoárja legjavát a meghívott színházi szakmai vendégeknek és az érdeklődő közönségnek. A műsoron szereplő nyolc előadásból hármat a művészeti vezető, Keresztes Attila rendezett. Ez az arány megfelel annak, hogy a legtöbbet ő dolgozik a társulattal: az idei szezonban eddig már három rendezését tűzték műsorra. Radu Afrimnak, aki most találkozott negyedszer a vásárhelyi színészekkel, két munkáját tekinthettük meg. További két produkciót két román rendező, Adi Iclenzan, illetve Theodor Cristian Popescu hozott létre, az utolsó napon pedig a színház színész-rendezője, Sebestyén Aba által színre vitt Egy lócsiszár virágvasárnapját kínálták a közönségnek.

A show-nak ama „kulcsát” nem ismerem, hogy miért éppen ezt a nyolc produkciót játszották el most. Ezek mellett szívesen megnéztem volna azt is, hogy Mohácsi Jánosnak, az egyetlen magyarországi rendezőnek, aki visszatérő vendég volt az utóbbi években Vásárhelyen, hogyan sikerült Az öreg hölgy látogatása Berekméri Katalinnal. Valamint azt is jó lett volna látni, hogy milyen a szintén Keresztes Attila rendezte Fekete Péter, az a nagyszínpadi előadás, amely feltehetőleg a legtöbb helyi nézőt vonzza.

A hatnapos színházi ünnep és nézői dőzsölés eleve ünneppel kezdődött: premierrel. Ivan Viripajev Részegek című darabját vitte színre Radu Afrim, a társulat 15 válogatott színészével. Két (józan) zenész szintén részt vesz a játékban, egyikük billentyűzik (Boros Csaba), másikuk bőgőzik (Kostyák Márton). Aztán jön egy hosszú hajú, dekoratív énekesnő (Kásler Magda) – időről időre jön, újra meg újra, a Moldován Orsolya tervezte változatosan csinos kosztümökben – és népdalokat énekel dzsesszes kísérettel. Ez a fantasztikus hangzat alighanem a legrészegítőbb vonása a produkciónak. Elsőre össze nem illőnek tűnik talán, de harmóniába olvad, rákapunk és úgy isszuk, innánk, hogy a későbbiekben már keveselljük is.

Részegek         Fotó: Bereczky Sándor

Az első részben színes ülőbútorok között bóklásznak a szereplők, virágfölddel borított színpadon. Ekkor még többé-kevésbé a realitás talaján, a fizikai lét nehézségeinek terepén járunk velük, míg a második részben kitágulni látszik a játék, a párkapcsolati konfliktusok mellett létfilozófiai problémák kerülnek elő. Lényegében az istenkeresés extázisa veszi át az alkoholmámor helyét. Kell azért hinni ebben, hogy a nézőt ne fogják el kétségek a színművet illetően.

Tizenöt színész vonul fel, a társulat legjobb erői, Bartha László Zsolttól kezdve Berekméri Katalinon, B. Fülöp Erzsébeten, Bokor Barnán, Galló Ernőn, Kádár Noémin, László Csabán, Nagy Dorottyán át Varga Balázsig, de folytathatnám a sort, és akkor egyszer csak oda jutnék, hogy mind legjobbak. Az előadás nemcsak nekik jelent komoly és megterhelő feladatot – elsősorban talán a részegség állapotának folyamatossága miatt –, hanem a közönség számára is. Nekünk sem könnyű közel négy órán át nézni a rogyadozó lábakat, a botladozó járást, a bárgyú arckifejezéseket. Ami a részegség ábrázolását illeti, abban az előadás kicsit talán egyhangú – mindenki egyhuzamban és ugyanúgy részeg. Szinte keres a szemem valakit a színen, aki máshogy reagál a piára, esetleg egyszerűen végigalussza az alkoholos befolyásoltságát, még ha mondjuk csorgó nyállal is. De nincs kivétel. Ugyanakkor az előadás sűrűn villant fel színes díszlet- és játékötleteket, például a dülöngélő szereplők eltorzuló képét az elvarázsolt kastélyt idéző tükrökben, vagy a csivitelő zöld dzsungelt rejtő hűtőszekrényt. Annak külön szépsége van, amikor kusza mozgású hőseink egyszer csak elkezdenek tökéletes szinkronban közlekedni.

Jon Fosse Szép című drámája, amint azt Ascher Tamás az előadást követő szakmai beszélgetésen hozzászólóként megfogalmazta: a férfiak gyávaságáról szól, mint a norvég szerzőnek minden darabja. Egy pár szülő, egy régi jóbarát, két ismerkedő tinédzser és egy nagymama a dráma személyzete. Tengerparti kisvárosban vagyunk. Bogdan Spătaru díszlete az áramvonalas rácsos fapallózattal egyszerre asszociáltat stégre (strandra, nyárra) és valami különös útvesztőrendszerre. (Füvet, romlékony anyagot nem hozhattam be a színre – mondta hangjában őszinte sajnálattal a tervező a szakmai beszélgetésen.) Ezeken a lejtőkön járnak-üldögélnek a sokat hallgató, keveset beszélő, de szavaikat gyakran ismétlő, majdnem szenvtelen szereplők. Nem találnak el egymáshoz. Korpos András óvatos óriás, Moldován Orsolya titokzatos, zsebre dugott kezű és lelkű asszony. Ördög Miklós Levente férjként igazi pókerarc, de nem a rutinosabb kártyások fajtájából. A legmegnyugtatóbb szereplő Biluska Annamária Anyaként: tiszta, világos, érzelmeiben hiánytalan – ő az iránytűnk ebben a különös, hűvös, melankolikus világban.

Norvégra norvég: Ibsen Hedda Gablere következett a nagyszínpadon, olyanformán, hogy a közönség is odafent ül, tehát hozzávetőleg stúdiószínházi, vagy legfeljebb kamaraszínházi közelségében a játszóknak. Keresztes Attilának kedvelt megoldása ez; amikor nem a kisteremben rendez, hanem a nagyban, akkor általában ezt a formát választja. Jörgen Tesman új háza egy nagy, rózsaszín doboz belsejeként jelenik meg előttünk, a plafonját sok sor reflektor díszíti. Rózsaszín a néhány ülőbútor is, és erről a rózsaszín babaszobáról rögtön eszünkbe jut a Nóra, de nem abban a darabban vagyunk. A falon Henrik Ibsen portréja látszik, szőrzetben gazdag szigorú arca a dráma végére váratlanul elmosolyodik. (Őt kell láttatnom Gabler tábornok képe helyett – mondta Keresztes Attila rendező utóbb a szakmai beszélgetésen –, hiszen ő teremtette Heddát, ő követte el vele szemben ezt a történetet.) (Az előadást beválogatták az idei POSZT-ra – a szerk.)

Bíró József, Varga Andrea         Fotó: Rab Zoltán

Varga Andrea éles, hegyes, exkluzív Heddája már az első jelenetben torkig van. Leplezhetetlen gúnnyal, megvetéssel és haraggal viszonyul mindenkihez. Gyilkos/öngyilkos indulata alig moderálhatóan viszi a tragikus végkifejlet felé. Szinte mindegy is, ki milyen mellette. Bartha László Zsolt Tesmanként – Jörgenkének becézik az öregasszonyok – érdekes módon határozottan keskenyebb vállú és szottyadtabb férfi, mint előző este részegként vagy vérben tocsogó Macbethként a következő estén. Tulajdonképpen teljességgel elképzelhetetlen, hogy Hedda férjeként, hirtelen letolva a pizsamanadrágját, rányomuljon erre az asszonyra a nappali falánál. Kádár L. Gellért a délcegsége dacára gyenge, elbukásra ítélt Lövborg. Kádár Noémi Elvstednéje több szempontból is meglepő: egyrészt bátortalan, alárendelt szerepre kínálkozó nő, másrészt úgy fest, mintha a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából jött volna. A legfigyelemreméltóbb jelenség Bíró József Brack bírója, és nem csak azért, mert ez az elegáns úr az egyik lábán a kék ingével azonos színű zoknit hord, a másik lábán viszont a szobához illő rózsaszínt. (Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias.) Voltaképp csak Bíró Brack bírója számára bír izgalmas téttel a játék, amennyiben Hedda durván és egyértelműen flörtöl vele. Nem lesz jó vége. Kétkedve nézem, hogy Ibsen mosolyogva néz.

Nézd, ki van itt!         Fotó: Rab Zoltán

A Nézd, ki van itt! című színdarab Timur Vermes bestseller-regényéből készült, és Hitler a főszereplője 2011-ben Németországban. (Előzménynek tekinthetjük Moldova György 1973-as Titkos záradék, avagy Hitler Magyarországon című regényét, amelyet a magyar származású Timur Vermes akár ismerhetett is.) A mű sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy film is készült belőle 2015-ben. A színpadi átirat magát a jelenséget – a hirtelen feltámadó igényt Hitlerre és nézeteire – felszínesen ábrázolja. Mindenesetre felvázol egy helyzetet – sok, alig körvonalazott szereplőt felvonultatva –, amelyben a főhős, Hitler előbukkan, tájékozódik, feltalálja magát, és rétori adottságait felhasználva televíziós karriert csinál. A produkciót a Hitlert játszó Bíró József színészi ereje, szuggesztivitása, személyes súlya emeli fel részint a tanulságosságig, részint az élményszerűségig. A főszereplő az átlényegülés példáját adja, lefegyverző hatását mutatva meg. (Éjjel-nappal Hitler-dokumentumfilmeket néztem – mesélte Bíró József a szakmai beszélgetésen. – Remélem, a szomszédaim nem értették félre, és nem hitték azt, hogy egy kopasz náci költözött melléjük. A szakmai beszélgetéseket egyébként a színház Underground nevű pincebüféjében tartották, kissé előnytelenül távolságtartó elrendezésben. Az eszmecserét a Részegek fordítója, a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja, Kozma András moderálta érzékenyen. Biztosan fog menni neki ez itt még jobban is, ha majd közelebbről megismeri a társulatot.)

A vásárhelyi évad talán legnagyszabásúbb vállalkozása a Keresztes Attila rendezte Macbeth, amely úgy nagyszínpadi produkció, hogy a színpadon ülő nézők előtt 70 méternyi mélységű játéktér nyílik, a színpadot borító vizes medencével, füstgomollyal, vérvörös fényekkel, a távoli ködbe vesző kereszttel. (Ez a lenyűgöző vizualitás a hozama annak, hogy a rendező vonzódik a formalista színházhoz. Díszlettervező: Fodor Viola.) Jobbra, az oldalszínpadon énekkar ül Boros Csaba vezetésével, aki misztériumjátékhoz illő muzsikát szerzett a műhöz, a szöveghez egyebek közt A harag napját és Aquinói Szent Tamás írásait felhasználva. Bartha László Zsolt esendő Macbethjét hét különös, tekergő, mozgó, vonagló, táncoló lény jóslata csábítja bűnre (koreográfus: Dabóczi Dávid). Talán erősebb is a hatásuk, mint a sudár Kádár Noémi lányosan becsvágyó Lady Macbethjéé.

Macbeth         Kádár Noémi, Bartha László Zsolt         Fotó: Biró István

Az értelmezés újdonsága (számomra legalábbis) a gyerekkérdés megközelítése. Egy régi, győri Macbethben Kiss Csaba rendezőként már felhívta a figyelmet arra, hogy a Lady, mint azt a darabban említi, „szoptatott már csecsemőt”. Ez a mondat most különös súlyt kap attól, hogy a vészlények közléseit a legteljesebb mértékben szó szerint értő Macbethnek rá kell jönnie: a Varga Balázs játszotta „Banquo utódai királyok lesznek” kijelentéssel nem tud szembeszegezni semmit, hiszen neki magának nincsenek utódai. És akkor jön egy szépséges, elkeseredett, elomló ágyjelenet a Macbeth házaspár hálószobájában a vizes medence közepén.

A tragédia végén, a rengeteg vérontás után Duncan király csöppet sem ígéretes fia lép trónra. (Két kényszeres fütyirángató egyike lesz az uralkodó – definiálta a hercegeket a rendező a szakmai beszélgetésen.) Ennyire jutott az ország.

A marosvásárhelyi showkeys hátralévő részében – amely napokat már nem volt szerencsém ott tölteni – két, 2015-ben született produkciót játszottak el, a Keresztes Attila rendezte Sirályt és Radu Afrim számos díjjal elhalmozott Nyugalomját. A program a Sebestyén Aba rendezte Egy lócsiszár virágvasárnapjával zárult. Az előadás – felvétel alapján – összművészeti jellegű (lovak oratorikus éneke, férj és feleség szerelmes tánckűrje), és az emberi viszonyok felől közelíti Sütő András művét.  Egyenes vonalvezetésű, letisztult, modern, fehér-fekete-vörös világban játszódó, erőteljes dráma a markáns Bokor Barna, vagy esetleg Kolhaas kisfia (Takács Örs) főszereplésével.

Egy lócsiszár virágvasárnapja         Fotó: Rab Zoltán

A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata szívélyes és nagyvonalú vendéglátóként bonyolította le a miniévadot. Amit megmutattak, az bizonyítja, hogy Gáspárik Attila vezérigazgató nem alkuszik. A társulat készen áll teljes fegyverzetben ostromolni a színházművészet csúcsait – már ha ez nem hangzik túl fellengzősen. (De.)

showkeys.ro

CÍMKÉK: