Miniévad az Újvidéki Színházban
A miniévad egy nagyon jó összhangban dolgozó, szorgalmas és jó energiákkal rendelkező társulatról árulkodott, akikkel rengeteg mindent tud kezdeni egy jó és alapos rendező.
Pintér Béla-Darvas Benedek: Parasztopera Rendező: Keresztes Attila
Ennyire boldogan régen vezettem három órán keresztül. Dobogó szívvel nyújtottam át védettségi igazolványomat és a személyimet a magyar-szerb határon. Minden rendben, mehetek tovább Újvidék felé, a színház idei miniévadára. A négy napig tartó eseményre a második nap előadásán csatlakoztam. De nem bántam, boldog voltam, mert végre az online helyett személyes, „hús-vér” színházat láthattam. Pontosabban, két szláv és egy marosvásárhelyi rendező előadását, három kortárs dráma színrevitelét.
Az abszurd mindig izgalmas jelenség, főként a színház berkeiben. Az újvidéki miniévad azt mutatta, hogy idén nagy keletje volt a szláv rendezők körében az abszurd drámairodalomnak – ami nem is annyira meglepő az egy éve tartó, képtelenebbnél képtelenebb szituációkat okozó járványhelyzet felől nézve.
Miután május 24-én, hétfő este épphogy felértem Keszthelyről, az aznap futó Jean Genet: Paravánok című drámáját nem volt alkalmam látni Dino Mustafić rendezésében. Másnap este én már egyből Ionesco Rinocéroszok és Nikita Milivojević világába csöppentem.
Rinocéroszok
Nehéz egyensúlyozni a vékony mezsgyén, miszerint meddig érdemes komolyan venni egy nem reális történetet, és honnan borulhat el az alkotói agy. Milivojević talán túlságosan is koncentrált a balanszra. Noha a díszletelemek variálásában próbálta tükrözni a francia szerző művének alapvető abszurditását, a színészvezetésben túlságosan komolyan vette Ionesco szavait. Reális történetjátszásnak voltunk tanúi, amit olykor megtört egy-egy látványában szürreális jelenet. Például az operálás közben elvégzett hajmeresztő orvosi beavatkozások sorozata vagy az elütött macska esetének pantomimes bemutatása. Mindezen elemek vizuálisan izgalmassá és lendületesebbé tették az előadást, azonban a darabban húzódó mélyebb filozófia megértését nem szolgálták.
Mészáros Árpád tanítani való módon változik át a szemünk láttára hangban, testtartásban és mozgásban is rinocérosszá. Ugyanez igaz a többi színészre is. Csak éppen azt nem boncolja jobban a rendezés, hogy voltaképpen mit is jelent a rinocérosz szimbóluma. Hogy mit is okoz a tömegjelenség, és hogyan tud egy eszme, egy idea egész társadalmakat megfertőzni olyannyira, hogy a végén már a saját nevében sem lehet biztos az ember.
A rendezés pedig nem megy bele mélyen ennek boncolgatásába, sem az egyébként kielégítő karaktermegformálások során, sem az aláfestő zene útján. Pedig a populizmus jelen korunkban új virágzását éli. Megfelelő alap nélkül csak pusztába kiáltott szó Balázs Áron mindvégig ellenálló, széllel szemben dolgát végző Bérangerének záró monológja – nehezen jut táptalajhoz a pusztán a szemnek kedvező előadás.
Míg Milivojević a látványvilágban legalább próbált elrugaszkodni a realitás talajától és színháziasabb mederbe terelni a ionescói történetet, Boris Liješević kisrealista módon vitte színre Klaus Mann híres, Mephisto című drámáját. A kizárólag a szövegre épülő rendezés még csak háttérzenét sem kapott. Ez talán kissé elemelhette vagy más síkba terelhette volna a nácizmus térnyerése idején játszódó cselekményt, amelyben a színész művészi és emberi felelőssége egyaránt előtérbe kerül: meddig szabad a színpadra hivatkozva munkákat elfogadni? Meddig ér és mit takar pontosan a színész társadalomban betöltött szerepe? Honnan áruló valaki egy munka vagy egy pozíció elfogadása után, és meddig mindegy, ki a „munkáltatód”?
Mephisto Forrás: Újvidéki Színház, Facebook
Mindezen kérdések csak az olykor didaktikusan elmondott párbeszédek és a beszédszerű kinyilatkoztatások révén merülhetnek fel a nézőben. Az egy színházi térbe helyezett rendezés ugyanis ehhez nem ad semmiféle segítséget vagy támpontot. A kezdeti, gegszerű színház a színházban szituációt éppúgy nem göngyölte tovább Liješević, ahogyan az akár szimbolikus tartalommal bíró, a színpad hátulját teljesen betöltő tükörrel sem kezdett különösebben semmit. Ahogy a darab egyes jeleneteiben meghúzódó erotikával sem.
Egyes üzenetek és jelzések túlságosan is rá voltak erőltetve a közönségre. Gondolok itt a nézők között kiosztott internacionálé szövegére, amit közösen kellett volna a színészekkel énekelni. Ehelyett a játszók a színpadon kórusban előadták, a közönség részéről mindenfajta tét nélkül. Vagy amikor a főszereplőt alakító Balázs Áron néger szeretője fekete domina ruhába öltöztetve jelezte származását.
A színészek jól felmondták, és/vagy elmondták a szöveget. Emellett mintha mindenki maga találta volna ki a saját karakterét. Hol jobban, hol rosszabbul. Mészáros Árpád ugyanakkor ebben a túlságosan elmesélősre sikeredett rendezésben is emlékezeteset nyújtott. A vajdasági színész páratlan módon bánt egyszerre hangjával és testével, mindezt teljesen átélve, szerepéből egy percre sem kiesve. Igazi kaméleon módjára játszott a miniévadot záró Parasztoperában is.
Pintér Béla-Darvas Benedek: Parasztopera Rendező: Keresztes Attila
Keresztes Attila rendezése nem fordította ki, csupán vizuális elemekkel még inkább kiemelte és aláhúzta Pintér Béla 2002-ben bemutatott darabjának ellentmondásait és a görög tragédiákból összegyúrt történet szörnyűségeiben rejlő abszurdot. A marosvásárhelyi alkotó most sem hagyta el a több munkájából ismert fényfüzéreket és az olykor vibráló világítást. Ezek humorossá, ugyanakkor még elviselhetetlenebbé tették az egyszerű, békés falusi esküvőn sorra előbukkanó sorstragédiákat. Külön fricska, hogy a szörnyűségek – vérfertőzés, megcsalás, gyermekgyilkosság stb. – egy a betlehemi istállót idéző térben játszódnak. Fodor Viola díszletéből még a szamár és az ökör sem hiányzott.
Az Újvidéki Színház társulata energikus és technikás, ez pedig a jó alapanyagként szolgáló, zenei műfajokat vegyítő, énekes beszéddel előadott műben nagyon meglátszott. Különösen érződött ez Elor Emina játékán, aki amennyire egysíkú volt előző este a Mephistóban, annyira karakteres, vad és erős tudott lenni énekben és színpadi jelenlétben is Pintér Béla drámájában. Huszta Dániellel alakított szülői párosuk az egyik leginkább eltalált szereposztás volt. Pintér Béla szövegét, atmoszféráját és sokszálú, bonyolult és izgalmas cselekményét kaphatta meg a néző, igényes és tagadhatatlanul „keresztesi” csomagolásban.
Pintér Béla szövegét, atmoszféráját és sokszálú cselekményét kaphatta meg a néző, igényes és tagadhatatlanul „keresztesi” csomagolásban
Pénteken reggel mosolyogva indultam vissza Magyarországra. Mosolyogtam, mert mégiscsak színházat láttam, élő, hús-vér emberekkel. Előadásokat, amikről jó volt gondolkodni és véleményt formálni. A miniévad egy nagyon jó összhangban dolgozó, szorgalmas és jó energiákkal rendelkező társulatról árulkodott, akikkel rengeteg minden tud kezdeni egy jó és alapos rendező. Hiszen a megfelelő (szakmai) találkozásokon (is) múlhat a darab minősége.
