Minden negyedik – THEALTER
A zárképben megtörténik a szembesülés. Középen doboz. Benne sok apró varrott, arctalan baba. Ők azok, akik még azelőtt elmentek, hogy megérkeztek volna.
Fotók: Kállai-Tóth Anett
Amikor megfogan egy gyermek, az mindent megváltoztat egy ember életében. Különösen a nő életében. Szerencsés helyzetben azért, mert anyai örömök várnak rá… vagy éppen azért, mert talán mégsem. Utóbbi esetben megnyílik egy doboz az elmében, hogy elnyelje ezt az emléket. Bárcsak ne létezne az a bizonyos doboz… Ez minden nő kívánsága, aki bármilyen formában átélte a perinatális veszteség fájdalmát. Ez az a dolog, amiről ők sosem beszélnek. „Minden negyedik nő elvetél… és ez teljesen normális.” – állítja az orvostudomány. Így aztán ezek a nők dobozba pakolják mindazt a sok mindent, amit át kellett élniük, elrejtik valahová a lelkük legsötétebb zugába, és úgy élnek tovább mosollyal az arcukon, mintha mi sem történt volna. Legalábbis kívülről ez látszik. De mi játszódik le valójában a nőben, amikor megfogan benne egy élet, és hogyan lehet feldolgozni ennek az elveszítését?
Csábi Anna Minden negyedik című rendezésének ősbemutatójára szegedi THEALTER fesztivál keretei közt, a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában került sor. A színházterembe belépve már az első pillanattól kezdve érződik – amint azt a már ekkor bent sétálgató színésznő, Szegvári Júlia is elmondja –, hogy intim jellegű, személyes előadásra számíthat a közönség. Ennek megfelelően Pap Gyopár látványterve is otthont idéző nappali helyiségre hasonlít. A letisztult díszletben elszórtan van felállítva egy-egy fehér, avagy piros színű zsámoly, az előtérben egy kisasztal, hátrébb pedig két fitneszlabda és egy tükör nagyságú üveglap látható.
Bezárulnak az ajtók, a színpad kékes fényei felerősödnek a sötétben, majd besétál a színre a hat szereplő. Hat női sors. Még nevük sincs. A történeteik mégis összekapcsolódnak azáltal, hogy mind ismerik a lelki terhet, amit a többiek is cipelnek. Igazságtalanságok elszenvedői. De azért jó érzés számukra a tudat, hogy nincsenek egyedül. Egymásnak adva a szót ki-ki beavatja a nézőket a saját történetébe. Bár az előadásban revühöz hasonlóan és Bodor Johanna koreográfiájának kíséretében elhangzanak olykor dalok, amik oldani szándékoznak valamelyest a téma súlyosságát, itt mégis inkább csak a nyomasztó hatásokra adott nézői reakció késleltetését szolgálják.
Az előadás teljes nyíltsággal tárja fel a nők körében mindennapi beszélgetésekben felbukkanó, nyilvánosság előtt azonban tabuként kezelt témákat. A mesélést Szegvári Júlia – aki jelenleg valós pocakkal játssza szerepét – kezdi meg a mesélést. Az ő karaktere az a lány, akit elhagytak. Az a naiv lány, aki évekig élt egy párkapcsolatban, amiről már szinte az elején is látszott, hogy zsákutcába vezet, de ő még reménykedett… mert szeretett. Aztán ott marad terhesen, dilemmák között. Nincsen semmiféle háttere, hogy tudna ő így felnevelni egy gyereket? Földes Eszter egy fiatal, rendkívül független nőt alakít, aki sosem akart gyereket – ez már önmagában társadalmi közfelháborodás tárgya lehetne, hisz női lényének kiteljesedését tagadja meg ugyebár –, de az élet másképp dönt, így ő is két tűz közé kerül.
Aztán ott van Gáspár Anna és Csábi Anna, ők azokat a nőket képviselik, akik pont ellenkező helyzetben vannak: nagyon vágynának már egy gyermekre és amivel csak lehet, próbálkoznak, mégsem sikerül kihordaniuk a magzatot. Fullajtár Andrea története személyes jellege miatt végtelenül megindítóvá válik, és megteremti az előadás legszebb színpadi pillanatát. Megdöbbentő őszinteséggel tárja fel a nő magatehetetlen tépelődését, akivel az ultrahangon közlik, hogy a magzat, ha élve születik is, szinte biztosan beteg lesz. Szívszorító, hogyan visznek végig egy kismamát, aki lélekben már anya, egy kálvárián, és hogyan akarnak rákényszeríteni egy olyan döntést – annak minden felelősségével –, amit önmagától sosem hozna meg, és amivel sosem tudna azután elszámolni.
Az orvosok, nővérek, kórházi dolgozók érzelemmentes ridegségét Sebők Maja karaktere hozza be a színpadi térbe. Nekik a túlélés érdekében muszáj falat vonniuk maguk köré. El kell szigetelniük magukat a másik fájdalmától, vagy összeroppannak. Később persze róla is lehull az álarc és megláthatjuk, hogy a túlsterilizált fehér köpeny mögött ő is csak egy nő azok sorában, akik a „baba” elvesztésével járó fájdalmakat próbálják feldolgozni; bár ő már azt sem tudja, minek is nevezze… Embrió?… Magzat? A baba túl valódinak hangzik…
„Ez nem egy élő terhesség”. „Nem is voltál terhes”. „Ezt a gyereket el kell vetetni”. – Ilyen és hasonló megsemmisítő hangok vésődnek bele a kétségbeesett szereplők elméjébe, és megkezdődik az önmarcangolás folyamata, amit aztán szükségszerűen követ a bűntudat. De mivel az élet megy tovább a „dobozolás” a személyiségük részévé válik. Mégis valahol feloldozást kell nyerni. Ennek a gyászfolyamatnak azonban megvannak a kikerülhetetlen stációi. Az egész darab ennek „fejezeteire” épül. Ezt nem lehet megúszni vagy eltemetni. Nem lehet attól rettegni, hogy mit szólnak majd, ha kiderül? Ha kiderül, hogy nem sikerült anyává válni, vagy hogy sikerülne, de nincsenek meg hozzá a megfelelő körülmények és végzetes döntést kell hozni. És mindezek mellett kinek a hibája, hogy így alakult? Itt nincs olyan, akit bűnbakká lehet tenni. Fájó tény ugyanakkor, hogy a meddőséggel, az abortusszal, vagy bármiféle terhességi komplikációval kapcsolatos sebek képesek teljesen tönkre tenni egy házasságot vagy párkapcsolatot.
Végül Tordai Teri is feltűnik a színen, mint nagymama, aki arról mesél unokájának, hogy bizony az ő fiatalságának idején sem volt más a világ. Ezek a problémák generációtól függetlenül mindig is szörnyen sújtották a nőket. Csak épp nagyon ügyeltek, hogy senki ne tudjon róluk. A feladat tehát nem lehet más, mint az elfogadás, és a megbékélés a megváltoztathatatlannal.
A zárképben megtörténik a szembesülés. Középen doboz. Benne sok apró varrott, arctalan baba. Ők azok, akik még azelőtt elmentek, hogy megérkeztek volna. A majdnem anyukák kezükbe veszik őket, remélik, hogy az Égben majd még találkozhatnak velük. De addig is… Elhangzik egy kérdés: „Mi lenne az, amit elmondanál nekik?”. És elmondják nekik. A válasz pedig meg fogja adni a feloldozást.
