Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita / Nemzeti Színház
Isteni és profán, sátáni és égi, jó és rossz, de valójában eldönthetetlen és erkölcsileg megfoghatatlan történet A Mester és Margarita, ehhez illeszkedik Alekszandar Popovszki alkotása: rendezetlenségében is szimmetrikus apokrif.
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Bulgakov legismertebb művéből meglepő feldolgozás született a Nemzeti színpadán. A macedón származású rendező, Alekszandar Popovszki elsősorban a látványra összpontosított, két állandó munkatársa – Sven Jonke (díszlettervező) és Jelena Prokovic (jelmeztervező) – közreműködésével egy szimmetrikus, a fekete-fehér ellentétével játszó térben helytől és időtől független A Mester és Margaritát alkotott. Rendkívül vegyes anyag, amely aránytalanságai ellenére is több izgalmas gesztussal gazdagítja a világirodalmi remek utóéletét.
Szabályos „háló” osztja föl a színpadot, a fekete padló tükröződik, mint a víz, a telihold pedig – a maga millióegy jelentésével – nagy fehér lufiként lebeg. A laza ketrecben minden ellenpontozódik, ha jobb oldalon alul jelenet indul, úgy a bal oldalon fölül épp ugyanakkora részt fed le egy posztóanyag és így tovább. A síkokkal való zsonglőrködés leképezi a szöveget: az orosz klasszikus több szálon futó cselekményéről, rétegzettségéről vált híressé; Popovszki csavar a történeten pár geggel; a kezdőkép, egy temetésen a koporsóból kiszökő emberalak, abszurdan, de megalapozza az előadást átszövő ártalmatlan blaszfémiát. Szász Júlia Margarita szerepében a koporsó szélén ülve, A Mester regényének sorain elrévedve, a szemünk előtt leli gyönyörét, de gyorsan éri a ráismerés, csak az ördög keze lehet ebben is.
Verebes Ernő szövegkönyve kellemes, jól kezelhető textus, azokat a cselekményes részleteket emeli ki, amelyeket a legjobban ismerheti az olvasó, a rendezés azonban egy külvárosi villamosra emlékeztet: megáll ott is, ahol senki se csatlakozik. Így időzünk el hosszú perceket „Woland, a mágus” botrányos moszkvai fellépésén, amely véleményem szerint az este legkidolgozatlanabb része, a műsor többször indul újra, majd nem ér véget. A máguscsapat mind az öt tagja nyújt egy-egy jó pillanatot, de botrány, csömör, varázs híján az epizód dugába dől. Nem derül ki, hogy teljesen amatőr vagy vérprofi varieté születik-e meg, és mivel az adaptációban alig van szerepe annak, hogyan hat Woland és bandája a moszkvaiakra, így ez a jelenet nem ad többletet A Mester és Margaritához.
A biblikus betéttörténet gyakran összemosódik a városi szálakkal, jólesően; Rátóti Zoltán fejfájós, gyötrődő Pilátusa az egyetlen grandiózus alak, Jesua (Berettyán Sándor) „közegéből kikerülve”, mondhatni, „szentségtelen” helyzetekben látható. A nagyérdemű számára vonzó és emlékezetes feketemágia-elemek visszaszorulnak vagy kiüresednek, de például az újabb karakterek megjelentetése egészen frappáns, hirtelen bájjal tölti meg a színt: a címszereplő Trill Zsolt egy félszeg mondattal tűnik föl, Szarvas József a varietészínház igazgatójaként sziporkázó másnapossággal horkol nekünk perceket. Ha kijelölhető lírai hangvételű szál Popovszki rendezésében, az egyértelműen a diliházé: patyolatfehérben az ápoltak, így A Mester és Hontalan Iván (Mészáros Martin) is; minden filozófiai mélység és érzelgősség itt összpontosul, Trill Zsolt gyermekien tiszta művész, szívmelengető, ahogy történetéről mesél, Mészáros Martin pedig csak az első jelenetekben tombol, aztán hamar A Mester hatása alá kerül. A regényben a Pilátus-részeknél tapasztalható az a meghitt hangvétel, ami az előadásban az elmebetegek köré szerveződik.
Popovszki szinte kiragadja a történetet a kínzó diktatúra miliőjéből, A Mester Pilátusról szóló művét inkább az örök, kirekesztő irodalomkritika akadályozza sikerében, nem pedig a szovjet kulturális direktíva. Viszonylag kevésszer jelenik meg a két szerelmes, de örökké a szemünk előtt Woland (Bordás Roland), aki nevezhető az előadás valódi főszereplőjének. Bordás Roland nemes egyszerűséggel uralja a színpadot, ha a regénybeli „konzultáns” omnipotens karaktere nem is a sajátja, a deszkákon ő a meghatározó. Nem gonosz, nem sátáni, még csak nem is méltóságteljes; egyfajta ifjú bűnöző, alakváltó komédiás szerepében tűnik föl, beszédhibákkal zsonglőrködik, nehéz másra figyelni, mikor ő van a színen. Woland bandája jól megválogatott csapat: Rácz Józsefnek jut a legtöbb feladat, Azazellóként rendkívüli humorral tölti be a színt; Hella szerepében Barta Ágnest láthatjuk, aki rekedtes hangjával, nyegle mozdulataival válik a legerotikusabb karakterré; Kovács S. József (Korovjov) és Szép Domán (Behemót) esetében sem tapasztalható üresjárat, jó ritmusérzékkel dolgoznak, utóbbiról pedig a karzaton ülve sokáig azt hittem, hogy nő, olyannyira jól utánozta egy macska finom, hajlékony mozdulatait.
A zenei matéria kimagasló, Verebes Ernő szerzeményei mellett felcsendülnek klasszikusok, diszkó és popzenei darabok is, számomra Tom Waits I’ll shoot the moon-dala volt a legkedvesebb anyag, ez kíséri Margarita útját a bálba. A mindenki számára ismerős betétek akkor hangzanak föl, mikor Woland a színen van, sajátos szimbólum: mintha alkotásukban a Sátán ösztönözte volna a zeneszerzőket is, nemcsak A Mestert.
Visszatérő motívum a feltámadás, mely így vagy úgy, de a Pilátus-regény befejezésének legszebb allegóriája; mikor ez bekövetkezik, a színpadot átszövő szabályos hálót Woland és bandája bontja meg. Isteni és profán, sátáni és égi, jó és rossz, de valójában eldönthetetlen és erkölcsileg megfoghatatlan történet A Mester és Margarita, ehhez illeszkedik Alekszandar Popovszki alkotása: rendezetlenségében is szimmetrikus apokrif.
