Michael Haneke: A fehér szalag / Katona József Színház
Apák és fiúk csapnak itt össze, öngyilkos családi indulat feszül gyilkos családi indulatnak, szellemileg sérült kisgyermekek kínoztatnak meg testileg, hamvas leánykák viselik élvezettel az apai abúzust. Az észak-német falu jóra való népe irtó ellenszenves.
Fotók: Horváth Judit
– Nehéz korban van.
– Mindenki mindig nehéz korban van.
A válasz a kisgyermek korára tett megjegyzésre jó ideig ott ragad a levegőben. A kor másik – életkor helyett történelmi korként aposztrofálható – jelentése a színpadon látottak hatására filozofikus magaslatokig emeli az elhangzottakat. Különösen annak fényében, hogy Michael Haneke eredetileg filmforgatókönyvnek írt szövege közvetlenül az első világháború előttre teszi a (bűnügyi) történetet. Hangsúlyozva az emberi faj háborús természetét. Azon túl, hogy nem könnyű elvonatkoztatni Thomas Mann Varázshegyének a korról festett komplexebb, univerzálisabb, kifinomultabban magával ragadó látleletétől, a szarajevói merénylet konkrét beidézése mintha egyenesen tompítaná a lelkekben lappangó örök háború globális tragédiáját, megfosztva minket attól a felismeréstől, hogy az emberiség háborús hormonjai a virtigli békeidőkben is hasonlóan tragikus intenzitással működnek. Apák és fiúk csapnak itt össze, öngyilkos családi indulat feszül gyilkos családi indulatnak, szellemileg sérült kisgyermekek kínoztatnak meg, hamvas leánykák viselik élvezettel az apai abúzust.
Az észak-német falu jóra való népe irtó ellenszenves.
Pont olyan, mintha előttünk lepleződne le bármely kor bármely közösségét alkotó egyedek szégyenteli, féltve őrzött ösztönélete. Haneke művének jelen idejű korspecifikussága leginkább a színpad mélysötét tónusaiban is megnyilvánuló sötétségbe burkolt látásmód, amely a mai fejekben tomboló reményvesztettséggel írja újra a száz év előtti történelmet. (Díszlet: Khell Zsolt.) Ascher Tamás rendezése a szokott ascheri pszichológiai realizmust gondolja tovább, ráérezve korunk éjfekete karakterére. Leginkább a lélektan érdekli, a néplélek pszichológiáját taglalja.
Vizi Dávid és Mészáros Blanka
Műve nem más, mint a pszichológiai hitelességű rigorózus színpadi realizmus korunkhoz hű, finoman kimunkált változata.
Lélektani jellegét erősíti, hogy a hanekei történet lényege nem a történet maga. Hanem a lehetőségei. A szimpla ’hogy történt’ helyett az ‘így is történhetett’ különféle verziói. A bűnösök kilétének folyamatos latolgatása újabb és újabb fénytörésbe helyezi az eseményeket, arra késztet, hogy újra és újra átírjuk az addig látottakat. Végül nem egy pontosan meghatározható, a végső megoldás birtokában mederbe terelt sztorit kapunk, hanem a fejünkben lejátszott történetek számtalan variációját. Mondjuk, ha valóban a köztiszteletnek örvendő lelkész nagy elánnal gyanúba kevert gyerekei voltak bizonyos szégyenletes bűnök elkövetői, az totál más fényt vet a falu ilyen-olyan gyerekektől hemzsegő mikroközösségére, mintha az az indulatoktól feszülő, fiatal parasztfiú lett volna az, akinek az anyját a földesúr emberei a halálba kergették. Krimit látunk, ha úgy tetszik, de a Katonában landoló hanekei mű (színpadra alkalmazta: Enyedi Éva) megtagadja tőlünk a bűnügyi történetek legvonzóbb mozzanatát. Nem derül fény az elkövetőkre.
Nem billen helyére a világ.
Mindezek ellenére kiköveteljük magunknak az élvezeteket. Zsigerileg átéljük, ahogy a társulat tagjai, beleértve a vendégeket is, marcona falusiakként (már az elején nagyon rondán néznek), vagy épp gügyögő gyerekként lubickolnak a szerepeikben. Globális jutalomjáték ez, élnek is vele. Bezerédi Zoltán zsonglőrmutatványa egyszer az önfeladó, máskor az önérvényesítő apa szerepében egymásra vetíti, megsokszorozza az egyes figurák jelentéstartományát. És akkor a debil kis Karli bűbájos gyerekalakjáról még nem beszéltünk.
Bányai Kelemen Barna, Bata Éva és Rajkai Zoltán
Hasonlóan zsonglőrködnek a többiek is.
Mindenekelőtt Mészáros Blanka, aki hol az intéző lányából, hol az orvos lányából alkot két, gyökeresen más, hamvas illetve hamvasnak látszó kislányfigurát – harmadik szerepében pedig egyetlen grimasszal képes megteremteni a lelkészné alakját. Vele ellentétben Bányai Kelemen Barna és Bata Éva nem a színpadi alakok különbözőségét hangsúlyozza az általuk játszott kettős szerepben. Épp ellenkezőleg. Finom distanciát teremtve némi párhuzamot mutatnak a báró és felesége valamint a két feltételezett „bűnös”, azaz a lelkész két gyermekének egymáshoz fűződő, bonyolult viszonyrendszere között. Mindeközben Friedenthal Zoltán sprőd orvosa beszélőviszonyban sincs a lelkész kisfiának alakjával, az ugyancsak általa formált Gusztival, hasonlóan Dankó Istvánhoz, aki szintén két látványosan eltérő karaktert hoz két gyerekfigura precízen felrajzolt alakjával.
A fehér szalag a megszégyenítés billoga
Nagyon ott van Fullajtár Andrea pimasz bátorsággal színpadra tett bábája, aki végső lealázottságában is elutasítja a rokonszenvünket, és Takátsy Péter humor és tragikum határán egyensúlyozó, uradalmi intézője, aki, mint Bajorországból áttelepült, ízesen beszélő (az észak-német parasztokénál is parasztosabb lelkületű) figura, nem más, mint a bajor születésű Michael Haneke látványosan megtestesülő öniróniája. Miközben Szakács Györgyi hivalkodóan puritán kosztümjei sötétkék, fehér, szürke színekből teremtenek gyermekkori szenvedéstörténetekben gyökerező, tekintélyelvű, rigorózus világot, Rajkai Zoltán szemtanúként jelenlévő mesélőjének melodramatikus felhangokat sem nélkülöző alakja mintha azt hangsúlyozná, hogy az igazság keresése napjainkra lejárt ügy. Hagymázas leányálom ott, ahol a racionális magyarázatokra senki sem kíváncsi.
A fehér szalag a megszégyenítés billoga. A lelkész bélyegzi meg vele két, vélt vagy valós bűnöket elkövető gyermekét. Az áhított ártatlanságot lenne hivatva szimbolizálni, ám helyette a bűnt jelképezi. A megbélyegzés bűnét. Egy fojtott indulatokkal terhes környezet szűnni nem akaró fenyegetettségét.
Írta: Michael Haneke. Fordította: Szeredás András. Színpadra alkalmazta: Enyedi Éva. Zene: Dargay Marcell.
