Mi történt Baby Jane-nel? / Hatszín Teátrum
Hernádi Judit bizarr látvány rózsaszín, kötött babaruhácskában, kék masnival a hajában, amint kényeskedő, önimádó, de némiképp ideges mozdulatokkal feltűnik előttünk és dalra fakad. Ott van egy meglett nő, valóságos óriáscsecsemőként.
Hernádi Judit Fotók: Szokodi Bea
Hernádi mögött lámpácskák világítanak, olyanok, mint egy revü tartozékai, és a show-hoz elmaradhatatlan színpadi lépcsők sem hiányoznak, amiken közelít hozzánk a sztár. A Mi történt Baby Jane-nel? című produkciót látjuk, Alföldi Róbert rendezésében, a Hatszín Teátrumban. Azt a gyereksztárt nézzük, akire visszaréved egykori önmaga. Egyszerre ott van a figurában a nyafka, akaratos kölyök, akit nem tanítanak, hanem szinte idomítanak a sztárságra, és ott a megviselt, kiégett, lestrapált, hitehagyott felnőtt, aki nem váltotta be sem a maga, sem mások reményeit. De még szeretné magát visszaküzdeni a reflektorfénybe önámító képzelgéssel, miközben azért sejti, hogy erre a nullánál nem sokkal több az esélye.
A történet leginkább Robert Aldrich 1962-es, komoly babérokat arató, jelentős sikerű filmjéből ismert, ami pedig Henry Farrell regénye nyomán készült, Bette Davis és Joan Crawford emlékezetes főszereplésével. Jane-t, aki gyerekszínészként lesz meglehetősen ünnepelt sztár, irigyli a húga, de közben neki sem olyan jó, a szülei aranytojást tojó tyúknak tekintik, inkább belőle élnek, mint odaadóan szeretik. Aztán fordul a kocka, a nővérből lesz filmsztár, Jane-t elfelejtik, bár azért mintegy alamizsnaként, villanásnyi szerepeket kap testvére filmjeiben. Majd Blanche autóbalesetet szenved, tolókocsiba kerül, és vége szakad a karrierjének, sokan úgy vélik, hogy Jane gázolta el. Ő ápolja, és a szó szoros értelmében halálra gyötri. Ezt az iszonyú játékot kölcsönösen űzik, szörnyűségeket vágnak egymás fejéhez, lelki és testi zsarolás, még kikötés, szájbetömés, éheztetés is történik. Folyamatosan a múltba révednek, Blanche merev áhítattal bámulja a tévében régi filmjeit, tovatűnt egykori dicsőségét. Ellátásra szoruló, kiszolgáltatott, magatehetetlen.
Hartai Petra és Kiss Mari
Kiss Mari sápatag arcúra, a néhai ünneplések utáni elhagyatott magányában lélekben is összeaszalódottnak ábrázolja. Akinek tán a testvérével folytatott ádáz hadakozás jelent még igazi eseményt az életében. A szó szoros értelmében gyilkos viaskodás, elaljasuló küzdelem ez, de játék is, két színésznőnek a gonoszkodást élvező csatája, amiben szerepelnek is egymás előtt, megjátsszák magukat, elállatiasodva, lidérces „alakításokat” nyújtanak. Hiúsági kérdést csinálnak bármiből. Megalázó alá-fölé rendeltségi viszonyt játszanak, és közben tényleg elaljasodottan megaláznak. Villámlóak a tekintetek. Ádázak az üvöltések, és mégis az is érezhető, hogy ez a két ember menthetetlenül összetartozik. Eggyé olvadtak az önsorsrontásban, mára már abszolút értelmét vesztett rivalizálásukban. Csurka egy darabjának címét idézve, döglött aknák, de azért csak robbantgatnak, sebeket, fájdalmakat okoznak, fölhánytorgatják a múltat, megszépítik és összemocskolják egyaránt.
Van ennek veszélye, színészi mutatvánnyá válhat, hatásos attrakcióvá, csillogó jutalomjátékká, és érzem is ezt néha. Mégsem gondolom különösebb bajnak, mert ez a darab mégsem Dosztojevszkij, valójában nem tárja fel a lélek legmélyebb bugyrait, némiképp közelít a bulvárhoz, és mégis lényegbevágó dolgokat érint. Szabad, sőt kell benne csillogni-villogni, és megmutatni ennek is a fonákját, hogy egyik pillanatról a másikra hatalmasat lehet zuhanni, és akkor már mit sem számít a valamikori hírnév, körbeünneplés.
Bercsényi Péter és Kiss Mari
A közelmúltban vendégszerepelt a József Attila Színházban a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, ugyanezzel a históriával, Galambos Péter rendezésében. Az valóban nyomasztó, sötéten alulvilágított, monumentálisan kafkai díszletű, vadul hangos zenéjű – a színészek zenéltek –, amúgy kiváló produkció volt. Ez is belelátható a szövegbe, de Alföldi koncepciója szintén erőteljes. Most nem talált ki semmi extravagánsat, csak nyilván jócskán felsrófolta a színészek játékkedvét, hagyta érvényesülni Jane és Blanche mindinkább felhorgadó indulatát, dühbe átcsapó elkeseredését, kidolgozta a szikrázó összecsapásokat. Hagyta, hogy Bercsényi Péter négy figurát is megformálva, ziccernek fogja fel egy fiatal zongorista mamájának szerepét, és nyílt színi tapsos magánszámot fabrikáljon belőle, kötögetve, házsártoskodva, felénk is kiszólva, értetlenkedve, a fiát örökösen macerálva. Kovács Máté az ifjú zongorista, aki nem tudja, mit vállal, amikor jelentkezik arra az apróhirdetésre, amiben a színpadra visszavágyó, leharcolt Jane zongorakísérőt keres. Kovács még a valaha fiatal lányok fiatal apját is adja. Hartai Petra a rútul járó bejárónő, aki valamelyest próbál Blanche helyzetén segíteni.
Bercsényi Péter
Kálmán Eszter az amúgy sem méretes színpadot tovább kicsinyíti, egy rózsaszín, felénk nyitott dobozzal, a két nő házával, ami részint olyan, mint egy babaház, másrészt érzékelteti a kínzóan szűk mozgásterüket. Kiss Julcsi jelmezei vagy karikaturisztikusan mulatságosak, vagy azok jellegtelenségét mutatják, akik hordják őket. A produkció viszont egyáltalán nem jellegtelen, nagyon is karakteres. Bátran vállal harsányságot, vaskosságot, horrorba torkolló elemeket, akadnak, akiknek ezek nem tetszenek. De közben Alföldi rendezése érzékelteti azt is, mennyire rémesen könnyen elesettekké, sebezhetőkké válhatunk.
Az általam látott előadást követően kirobbanó volt a siker. A hosszú távú, jelentős sikert sem nagy kunszt megjósolni.
