Kovács Márton-Mohácsi testvérek-Parti Nagy Lajos: Köd utánam / Örkény Színház
A történetet Mohácsiék a szokott módon, ironikusan, abszurdba fordított mesés elemekkel, blődli patentokkal, szóvicceket és sajátosan roncsolt vagy átformált kifejezéseket alkalmazva mesélik el. Parti Nagy Lajos dalszövegei néha nemcsak asszociáltatnak klasszikus magyar operettdalokra, hanem direkten fel is idézik azokat.
„Operett három kurta rövid felvonásban” – olvashatjuk a színlapon. A „kurta rövid” ad némi tanakodásra okot, ám az idő múlása végül is szubjektív befogadói érzékelés függvénye, így bizonyára van, aki kurtának és rövidnek érez egy hetven-nyolcvan perces felvonást. Tegyük hozzá: a klasszikus (nagy)operettek is három felvonásból állnak, s első két felvonásuk nem sokkal rövidebb a Köd utánam első két felvonásánál. Kérdés persze, hogy az Örkény Színház friss bemutatóját tekinthetjük-e valóban operettnek.
A válasz pedig közel sem annyira egyértelmű, amennyire első pillantásra látszik. Az operett színesebb, ambivalensebb műfaj annál, ahogyan a köztudatban él. A maga natúr valójában is az – Offenbachot, Kálmán Imrét és Zerkovitz Bélát nem annyira könnyű közös nevezőre hozni –, interpretációs lehetőségeit tekintve pedig még inkább. A legnépszerűbb magyar operetteket, így a Csárdáskirálynőt, a Mágnás Miskát is alaposan átdolgozták (változtatva a történeten, a karaktereken, a dalok sorrendjén és előadóján), ha egy jelentős művészt így lehetett helyzetbe hozni, középpontba állítani, vagy ha észlelték a közízlés gyors változását. (Nem beszélve arról, hogy egy átlagos Eisemann-bemutatóban a szerző slágereinek tekintélyes hányada szokott előfordulni, gyakorlatilag teljesen függetlenül attól, melyik darabban szerepelt eredetileg.) Az persze tény, hogy az operettől mint műfajtól többnyire távol áll a mindenkori kortárs valóság komoly vagy szatirikus ábrázolása, a társadalmi/politikai történések reflexiója. De éppen Mohácsi János tevékenységének köszönhető, hogy bebizonyosodott: ez sem lehetetlen.
A kaposvári Csárdáskirálynő akkor is színháztörténeti jelentőségű előadás lett, ha az operett műfajának nem egy jeles művésze lelkesen bizonygatta, hogy az előadás kitűnő, csak éppen nem operett. Aligha véletlen, hogy azóta megszaporodtak azok a Csárdáskirálynő-bemutatók, amelyek így vagy úgy, de reflektálni próbáltak arra a korra, amelyben a cselekmény játszódik. Nem minden operett alkalmas persze arra, hogy kifordítsák-befordítsák, és mégis operett maradjon, továbbá kevés társulat képes arra, hogy a műfaj követelményeinek, illetve ki nem használt lehetőségeinek alapos ismeretében egyszerre nyújtson kiváló színészi alakítást és magas színvonalú énekes teljesítményt.
Mohácsi János mindenesetre néhány későbbi, inkább felében-harmadában sikeresnek nevezhető bemutató után gyakorlatilag hátat fordított a műfajnak – miközben maga a zene mind hangsúlyosabbá vált előadásaiban, elsősorban az állandó alkotótárssá avanzsáló, sajátos zenei világot teremteni és azzal az előadás stílusát meghatározni képes Kovács Mártonnak köszönhetően. Most pedig visszatért a műfajhoz, de nem egy klasszikus alkotás színrevitelével; a Köd utánam kortárs magyar operett, melynek zenéjét természetesen Kovács Márton szerezte.
A zene pedig meg-meg idézi a (fél)klasszikus operettek világát. És az operettekre hajaz a mű felépítése, szerkesztése is. A klasszikus szerepköröket, ha modernebbre, nyersebbre hangszerelve is, de megtartották az alkotók, a három felvonás három jól megválasztott helyszínen játszódik, a cselekmény váratlan, nem egyszer meseszerű fordulatai pedig nemcsak megfelelnek az operettek dramaturgiájának, de némiképp idézőjelek közé is teszik azt. A történet a pesti operabálon indul, ahol a politikai-gazdasági elit a nyájas szolidaritás álarca mögé bújva bonyolítja piszkos kis üzleti ügyeit. A vendégek közé tartozik egy magyarul beszélő orosz herceg, a Gazprom büszke tulajdonosa is, aki egyszerre vet szemet az energetikai szempontból jól hasznosítható Szent László Töbörre és a minden lében kanál parlamenti képviselő, Ördögh Rudolf lányára, Bertára. Ám Berta – jórészt állatvédelmi okokból – gyűlöli a Gazpromot, így kikosarazza a herceget, majd rögvest beleszeret a Töbör büszke tulajdonosába, Kenedics Sándorba. Sándor pedig viszonozza érzelmeit, ráadásul a Töbör eladásáról hallani sem akar. Mivel az elit voltaképpen a herceg zsebében van, viharos gyorsasággal megindul a gépezet, mely Kenedicset mind Bertától, mind a Töbörtől elválasztani hivatott.
Az operabál után az egyre kaotikusabbá váló történések a magyar tenger partján folytatódnak, és az események irányításába mind aktívabban kapcsolódik bele Ördögh öreganyja, illetve egy titokzatos, mindenről és mindenkiről bőséges információval rendelkező hekker (értsd: hekkárus), akiről kiderül, hogy a herceg érdekeit gátlástalanul érvényesíteni próbáló államtitkár testvére. A harmadik felvonás pedig már a reptéren játszódik, amikor így vagy úgy, de mindenki menekülni próbálna az országból, hogy aztán…– de a slusszpoént talán nem illik lelőnöm. Annyi viszont elárulható, hogy a megoldáshoz jelentősen hozzájárul a feltáruló közelmúlt, vagyis az, hogy kiderül: az apák-anyák nemzedékének nagyjából minden tagja jelentett valakiről, és ha a „ranglétra” különféle fokain is, de az állampárt gépezetének része volt. Az emberek tehát nem változtak, csak a szavak, a szólamok, a logók – a gépezet pedig még olajozottabban működik. Sok illúziója a lázadozni legfeljebb bizonyos pontig kívánó fiataloknak sem maradhat.
A történetet Mohácsiék a szokott módon, ironikusan, abszurdba fordított mesés elemekkel, blődli patentokkal, szóvicceket és sajátosan roncsolt vagy átformált kifejezéseket alkalmazva mesélik el. Parti Nagy Lajos dalszövegei néha nemcsak asszociáltatnak klasszikus magyar operettdalokra, hanem direkten fel is idézik azokat. (A zene többnyire nem ennyire direkten, inkább motivikusan idéz ismert dallamokat.) Mohácsi János rendezése viszont nemigen használja az operett attribútumait. A kis létszámú zenekar a színpadon játszik. Nincs monumentális lépcsősor, nincsenek klasszikus operettjelmezek; Mohácsi András játéktere és Remete Kriszta ruhái alapvetően funkcionálisak (a különbség az, hogy a jelmezek így is látványosak és ötletesek, míg a tér valóban csupán a játék kereteként szolgál).
Az előadás az operetthez mint műfajhoz nem egyértelműen viszonyul. Ha néha másolnak is az alkotók dramaturgiai patentokat és dallamokat, stílusimitációról nincs szó. Az operettkliséket helyenként az abszurd elemek segítségével felnagyítják, idézőjelbe teszik, de a műfajparódia felé nem billen a játék. A műfaj újraértelmezésére pedig végképp nem történik kísérlet. Az operett inkább hivatkozási alapnak tűnik, amelynek felhasznált vagy éppen kifordított kliséi jól illeszkednek a Mohácsi-darabok sajátos, de mind megszokottabbá, kiismerhetőbbé váló paneljaihoz. Ugyanakkor a friss alkotásnak értelemszerűen nincs olyan tradíciója, mítosza, amelybe bele lehetne kapaszkodni, amelynek radikális átértelmezésével meghökkentő, torokszorító jeleneteket lehetne teremteni. Így a Köd utánam nem élhet azzal a hatáseszközzel, amely a legjelentősebb Mohácsi-előadások sajátja: a tragikum és a komikum alaposan kidolgozott, mégis szinte meglepetésszerű váltakoztatásával. Ami önmagában nem probléma, hiszen a kimagasló alkotások mellett Mohácsiék rendre létrehoznak stilárisan egyneműbb, kevésbé fajsúlyos, ám kiválóan szórakoztató előadásokat. Ám az utóbbi időben nem először érzem úgy, hogy a korábban annyira eredetinek tűnő humor némiképp megkopott. Vagy ha nem, akkor én telítődtem vele, számomra vált túlontúl kiismerhetővé, kevés meglepetést, új elemet tartogatóvá.
Már az előző évadban, ugyancsak az Örkény Színházban bemutatott, kimagasló jelentőségű E föld befogad… erejét is a komolyabb, komorabb, torokszorítóbb jelenetek adták, melyek nemcsak súlyosabbak, de lényegesen eredetibbek, ötletesebbek voltak, mint a direkten komikus, túlságosan sok blődlielemet használó képek. A Köd utánam-ban – komor tónus híján – pusztán ez utóbbiak maradnak, a létrejövő előadás pedig némiképp egysíkúvá, kiszámíthatóvá válik.
Azért csak némiképp, mert amin nem segít a rendezés, azon segíthet a színészi játék. És az Örkény Színház társulata lendületesen, ambiciózusan és komoly szakértelemmel működteti az előadást; eredeti színeket leginkább maguk az alakítások hoznak a játékba.
Debreczeny Csaba (Ördögh) a tökéletes karrieristát, a mindig, minden rendszerhez különösebb nehézség nélkül alkalmazkodni tudó és mindebben még örömöt is találó politikust a szavak, gesztusok szintjén szinte reflektálatlanul jeleníti meg; a figura gátlástalan mohóságát a különleges, szinte akrobatikus mozgássorok karikírozzák. Tökéletes ellenpontja Csuja Imre (Mizse Lajos) hekkerje, aki a nyugalom szobra, aki anélkül tud mindent mindenkiről, hogy az információk érdekében akár a legkisebb erőfeszítést is tenné; éppen ez a kedélyes nyugalom teszi kiismerhetetlenné és veszélyessé. Pogány Judit ennek a típusnak energikusabb és elrajzoltabb, kicsit a mesebeli boszorkányokat is megidéző változatát játssza el. Ficza István orosz hercege egyes jelenetekben már-már ártalmatlan félnótásnak érződik, ám Ficza pontosan érzékelteti, hogy a sajátos attitűd eredője annak biztos tudata, hogy a többiek úgyis mindent elrendeznek helyette. Für Anikó alakítása akkor válik összetettebbé, izgalmasabbá, amikor kilép a fián majomszeretettel csüggő anya szerepéből és az érdekeiért keményen harcolni próbáló nő alakján keresztül a figura múltját – a hajdani formátumos spiclit, Ördögh méltó párját – is megsejteti.
A hatalmi gépezet különböző szintjein munkálkodó többi szereplőt megjelenítő színészek a cinikus kisszerűség változatait játsszák el. Némedi Árpád hatalmával visszaélő, inkompetens Álomtitkárja, Bíró Kriszta férje és szeretője között kevés szenvedéllyel, ám sok ambícióval hányódó Ördöghnéje, Osváth Judit és Lénárdt Laura a Hamupipőke-mesét maira hangoló, hercegükért egyre lanyhulóbb lelkesedéssel küzdő testvérpárosa, Baksa Imre amorális, mindenkit kiszolgáló és minden területen lenyűgözően tehetségtelen csendestársa és Máthé Zsolt érvényesülni is naivan, ügyetlenül próbáló, kisemmizett Szegényembere szinte csak társadalmi pozíciójukat tekintve különböznek egymástól.
A legtöbb valóban humoros, de ugyanakkor finoman érzelmes pillanat az alkati meg nem felelésükkel is kedvesen eljátszó szubrett-táncoskomikus párosnak köszönhető: Takács Nóra Diána eleinte szemérmesen, majd mind gátlástalanabbul érvényesülni próbáló, korlátaival szüntelen szembesülő, a tehetségkutató után törvényszerűen a süllyesztő felé tartó énekesnője és Nagy Zsolt mindkettejük útját sután egyengető menedzsere szépen játsszák el azt is, hogy minden konfliktus, megcsalás, ravaszkodás ellenére eltéphetetlenül egymáshoz tartoznak. Szokás szerint hálátlanabb a primadonna-bonviván kettős szerepe, de a lehetőségeikből Kurta Niké és Vajda Milán kihozzák a maximumot. Előbbi karcosan, sprőden játszik egy rémesen naiv, de legalább őszintén lázadni próbáló milliomoslánykát, utóbbi pedig egy jámbornak látszó, de szükség esetén azért a sarkára álló, a díszes társaságnál legfeljebb egy fokkal különb vállalkozót.
A zenei követelményeket is többnyire megfelelően abszolváló, élvezetes színészi alakítások megemelik a produkciót, de a szövegből hiányzó invenciót nem pótolhatják. A Köd utánam talán inkább a még kevés Mohácsi-előadást látott nézőknek kínál igazán jó szórakozást – a többiek pedig várhatják a következő jelentősebb bemutatót.