Fekete nap fehérben

|

Maxim Gorkij: A Nap fiai – MITEM

A megszokottól eltérő pózban elmondott szövegek, a merész térkezelés, a groteszk dinamikája mind beszippantják a nézőt..

Fotók: MITEM

Disztópikus környezetet fest Nyikolaj Roscsin színpadképe: vakító fehér padlójú és szinte teljesen üres tér dől enyhén a nézők felé. Elhagyott, kopár, de mégsem melankolikus közeg. A rendezői balon ágyak sorakoznak, a bennük fekvő betegek viszont nem válnak általános díszletelemmé, legalább egy szereplő mindig a helyén marad, a többi azonban akkor kapcsolódik a játékba, amikor azt a helyzet megkívánja. Ez a tetszhalott, félbeteg, színészileg viszont ugrásra kész koncentráció jellemzi a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház előadását, amely Maxim Gorkij hazánkban kevéssé ismert műve, A Nap fiai alapján készült.

Még a szinkrontolmácsolás mellett is átütő a szöveg és az előadás humora, nem beszélve a profi orosz színészi munkáról. A megszokottól eltérő pózban elmondott szövegek, a merész térkezelés, a groteszk dinamikája mind beszippantják a nézőt, pedig roppant nehéz két órán keresztül koncentrálni az idegen nyelvű, sokáig zenétől mentes  játékra.

A szakmai beszélgetésen elhangzik: „ez Gorkij legcsehovibb műve”, és valóban, nekem is hasonló motoszkált a fejemben az előadás százhúsz perce alatt. Ha nem tudom, hogy Gorkij darabját látom, azt hittem volna, hogy egy, az Ivanov és a Ványa bácsi sajátos egyvelegét képező, kevésbé ismert Csehov-dráma került a szemem elé. A zavart erősíti, hogy a szentpétervári társulat feldolgozása több ponton a színészek improvizációi szülte jelenetekre épül, átírt szöveggel dolgoznak, A Nap fiai (tükörfordításban: A nap gyermekei) csupán váz. Az ismerős karakterek – a megcsömörlött világjobbító, az iszákos orvos, a boldogtalan vénlány – mellett a látvány is a Csehov-jelleget erősíti: a kórházi színvilágot idéző jelmezek (tervező: Ekaterina Koptiaeva) a hazai színpadok Csehov-miliőire emlékeztetnek, magas nyakú délutáni ruhák a hölgyeken, visszafogott, néhol vodkanyűtte elegancia az urakon, a muzsikok pedig buggyos ingben-nadrágban, ahogy kell. Két elem bontja meg a „polgári egységet”, az egyik a szikrákat szóró, feszületre emlékeztető, rozoga villanypózna, a másik az öblös kád: ezeket társítva azonnal az öngyilkosság juthat eszünkbe, és ez nem véletlen Roscsin „bravúrosan semmilyen”, életidegen terében.

A dráma cselekménye az 1905-ös „Véres Vasárnap” idején játszódik. Pavel Protaszov (Ivan Volkov) a kémia tudományának él, veszélyes kísérletei töltik ki napját és idejét; nem törődik sem feleségével, Jelenával (Anna Szelegyec) sem húgával, Lizával (Marija Lopatyina). Protaszovért rajong egy gazdag kereskedő özvegye, Melanyija (Janyina Lakoba), a nő állatorvos bátyja, Csepurnoj (Sergej Mardar) pedig Lizába szerelmes. Jelenát mindeközben Vagin (Sztyepan Balaksin), Pavel festőművész barátja, hódítja meg. Az érzelmi káoszt tetézi a kolerajárvány és a népfelkelés. A forradalmi állapotok ellenére szinte minden bonyodalom eredője Protaszov nemtörődömsége. Az előadás szereplői gyakran rendeződnek az okoskodó Protaszov köré, reménytelenül várva tőle a megoldást kiüresedett életükre. És hogy kik „A Nap fiai”? Egy festményötlet, melyet a társaság tagjai közösen vizionálnak, és Vagin ajánlkozik megfestésére: csónakban ülő embercsoport hajózik a viharban az új élet reményét szimbolizáló nap felé; Protaszov a napfény teremtő erejéről filozofál, hogy tulajdonképpen annak hatására született meg az élet, ezért nevezi az emberiséget „a Nap fiainak” és szép jövőt jósol, hiszen „legyőzzük a halálfélelmet”.

A visszás idill csak a szavak szintjén születik meg, egyébként a játszók düh- és érzelemkitörései zavarják a levegőt; meghatározó Antonovna, a dajka (Jelena Nemzer) jelenléte, hímnős alakja a tartalmatlan dialógusok és a mesterkélt közeg ellenpontja: zsigeri, egyszerű, lényeglátó.  A művészetről, emberiségről fennkölt frázisokat pufogtató értelmiségiek nem tudnak mit kezdeni a rideg valósággal, a cselédek agressziójával, Csepurnoj öngyilkosságával és Liza idegösszeroppanásával; az  utolsó jelenet az est feledhetetlen koronája: zenekar emelkedik föl a süllyesztőből, Ivan Volkov vezényli majd őket, kivetítő kúszik be, melyen az elképzelt festmény látható. Gyermekien naiv és ízléstelenül harsány festmény, egy óvodás képzeletében megszülető Noé bárkája, benne a darab szereplőivel. A karikatúraszerű részleteket buzdító muzsika kíséri, ennek elkomorodására változik a festmény is: hajótörést jelenít meg kegyetlen viharral, leszakadt végtagokkal, tengeribetegekkel, cápákkal stb. Végül a harmadik festményen a partra vetődött szerencsétlenek maradványai, széttrancsírozott zsigerek, kifolyt agyvelő, hullák, és a Halál egy sakktábla fölé görnyedve. A háttérben az addig dicsőségesen fénylő nap feketévé változik.

Nyikolaj Roscsin rendezésében nem akart párhuzamot vonni a jelenlegi pandémia és a műben megjelenő kolerajárvány között. Nagyon jól tette, az általános disztópia, a sokak számára ismerős üresség, majd a konkrét, bagatell amatőr-festmények megjelentetése sokkal nagyobb hatást tesz, mint bármilyen más aktualizáló párhuzam. Mondhatnám, feledhetetlen élmény volt A Nap fiai, de az igazság az, hogy már most is szinte csak az utolsó perceire emlékszem, arra viszont, merem állítani, még nagyon sokáig.

CÍMKÉK: