Karneváli éjszakák
A nagy tragikomika szarkasztikus piruettekkel köszönti látogatóit a színészet magasiskolájában.
Trois férj, hadarja harapdálva a szavakat, mexikói francia dialektusban.
Ízlelgeti a szótesteket, facsarintásaival partnereit kóstolgatja.
Szétfolyik, mégis egyben van.
Behízelgő stílben adja a decens matrónát.
Na, kisfiam, kösd fel a meleg alsóneműt, cirógat a szemeivel.
Koros ember is ember. Sőt.
Érett hölgyekről, hm, nehezebb beszélni.
A Katona Goldonijában víg özvegyet játszott. Szakács Györgyi napsugaras kelmékbe öltöztette a nagyasszonyt, selyembrokát, ilyesmi, de lehet, hogy tévedek.
Ha színen van, hőhullámok gerjednek körülötte.
Nem nagyon lehet másra figyelni.
Leiskolázza a konkurenciát, az ifjakat is, bizony.
Látja magát is, a környülállást, pörgeti gyűrűkkel cicomázott ujjai körül a férfinépet.
Goldoninál, tudjuk jól, mindenki pörget mindenkit; az élet örökös pulzálás, chioggai csetepaté, terecskére nyíló új lakás.
Jönnek a régi szeretők, az új szeretők, a lényeg, hogy élünk.
Tragikomédiába úsztatja a drámai nőalakot.
Precízen adagolja az eltűnés táncrendjeit, a könnyes búcsú sikamlós groteszkjeit.
Még az ún. elpusztíthatatlan életerő diadalát is.
Mert nem a kor diktál, hanem az energiák.
A vitalitás.
A vágy.
Máthé Erzsinek, a színpad fejedelemasszonyának ezekből sok adatott, de szerepében a balga, hiú kívánósságból is, amelyet úgy cipel egy életen át, mint más a testi fogyatékosságait.
Bunuel A szabadság fantomjában színen tart egy lestrapált férfiembert, örökké zsákot hord, szegény; viszi, közömbösen, ahogy Sziszüphosz görgeti az ő kövét.
A vágyokozása lassacskán átterjed társaira.
Goldoninál kergetőznek, bukdácsolnak, viháncolnak, üzekednek, civakodnak, kakaskodnak, kutyálkodnak, szerelmeznek, szerelmeskednek. Élnek, mint Marci Hevesen.
Ha színen van, övé a főszerep.
Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten.
Én, az úgynevezett korosodó szépasszony, s a férfinép apraja, nagyja. Van belőlük bőven, hála a Mindenhatónak.
Szépasszony: szép is, asszony is.
Ő, a nagyasszony, úgy sejtem, világéletében igazi nő volt.
Szerelmek és csalódások koszorúzták tündökletes színészpályáját. Arcok, képek, filmek, színielőadások rémlenek fel a múltból.
Mindig le szokta nyűgözni a publikumot.
Mindig szabatos.
Mindig elegáns.
Mindig határozott.
Mindig nő.
Ennél többet nem lenne illendő mondani.
Beúsznak vidéki színészévei is, Pécsről, Debrecenből, s a túlpartiak csoportozatjából előtűnik egy testes komikus és színidirektor, a legnagyobb nevettetők egyike, Szendrő József, aki Nóti Károly A nagy költő című örök érvényű bohózatában úgy ropogtatta Rabindranath Tagore nevében az „r” hangzókat, mint más a diót. Aztán dévaj, gyilkosan lapos pillantásokkal lesett asszonykájára: „Na mi van, kisanyám?”
Beleremegett az ember, és nem csak a kacarászásba.
A karneválvégi éjszakában Máthé Erzsi pazarmód szórta kincseit, Goldoninak, a Katonának, a nézőknek, önmagának.
Elindul valahonnét ez a nőalak, s elég messzire jut, nagy pályát táncol körbe.
Adva van egy korosodó nő, akinek a vágyai nem lohadnak, sőt. Elfogyasztott már néhány férjet, szeretőből is jutott egynehány.
Jut is, marad is; vitalitása nem mérhető számokban.
Valósággal szétveti a szerelemvágy.
Mert az nem lehet, hogy egy ember szerelem nélkül éljen.
„Szerelem s küzdés nélkül mit ér a lét.”
Aki útjába esik, elkapja a grabancát.
Az erősebb nem képviselői sietősen odábbsasszéznak.
Az ilyen hevület minimum elgondolkodtató.
Megperzsel; elszállsz tőle, mint pernye az égen.
Fiatalkák, deresedők riadtan rebbennek szét az útjából.
Kikacagja magát, csúf megalázkodását. A röhejessé válás rettenetét.
Thomas Mann a Halál Velencében című kis kamaradarabjában, Visconti a
filmjében értekezett ilyesmiről.
Egy embert látunk, aki nem egészen ura már az összes körülményeknek.
Tragédia? Tragikomédia? Máthé Erzsi szépen kalligrafált nőalakja nyitva hagyja kérdést.
De élteti az energia, s akkor is virgonckodik még kicsinykét, mikor alig csapdos már a férfiak közt, csak kacarászva nézdegéli a világot.
Goldoni és Zsámbéki Gábor, úgy hiszem, méltó feladattal szólítottak meg egy nagy művészt.
A sziporkázó zuhatag vajmi nehezen rögzíthető.
Inkább csak a zenéjéről kéne néhány mondatnyi.
Hangokról, sírásról, örömről. A végtelen áradásról, ami nem hagyja kihűlni a világot.
Mert hát káprázatot láttál, varázslatot.
Képeket az ember jobbik énjéről és nyomorúságáról.
A beszédmódja sem piskóta, a hablaty, a mormogás, a szájban elnyammogott
szótestek bugyborékolása önleleplező, nevettető.
Látod, ahogy átbukik a tragédia komédiába.
Ecce homo; egy nő, aki magában hordozza a világot.
A nagy tragikomika szarkasztikus piruettekkel köszönti látogatóit a színészet
magasiskolájában.
Adóbevallás. Bohózat. Máthé Erzsi, Balázs Péter
De lépjünk el néhány kakaslépésnyit a rózsaszín felhőktől, vessük a szemünket a békebeli kabarettlire, ahol is Máthé Erzsi együtt komédiázott egy feldúlt úrral.
Depressziósoknak kiváltképp ajánlott az opusz.
Tanácsrendszer, szociálizmus.
És ami a bohózatban látható, az már a nagy magyar színészet aranylapjaira tartozik.
Tessenek csak nézni, hogyan is hajol az özvegy a hivatalnok asztala fölé; akárha egy merev fahasáb dőlne oda. Mindeközben sandán fölpislant a testes, zaklatott bürokratára, akit Balázs Péter játszik. Színiegyetemeken lenne célszerű elemezni az efféle színészi játékot.
Esszencia, a szatirizálás mesterműve.
A színpad fejedelemasszonya nagyhangú öregasszony-halaskofát ad éppen.
Erre már nem sokan vállalkoznak.
Latabár Kálmán, Ruttkai Éva, Dajka Margit, Haumann Péter; pár arc az igazi bohócok térdszalagrendjéből.
x
Megint elment egy színészóriás.
Kilencvenötöt ért, szép szám, lehet irigyelni.
Éltessék tovább az istenek, ha vannak, odaát is.
Ha nincsenek, akkor is.