Máthé Erzsi, Goldoni, s az özvegy, kinek hites ura volt

|

Karneváli éjszakák

A nagy tragikomika szarkasztikus piruettekkel köszönti látogatóit a színészet magasiskolájában.

Trois férj, hadarja harapdálva a szavakat, mexikói francia dialektusban.
Ízlelgeti a szótesteket, facsarintásaival partnereit kóstolgatja.

Szétfolyik, mégis egyben van.

Behízelgő stílben adja a decens matrónát.

Na, kisfiam, kösd fel a meleg alsóneműt, cirógat a szemeivel.

Koros ember is ember. Sőt.
Érett hölgyekről, hm, nehezebb beszélni.

A Katona Goldonijában víg özvegyet játszott. Szakács Györgyi napsugaras kelmékbe öltöztette a nagyasszonyt, selyembrokát, ilyesmi, de lehet, hogy tévedek.

Ha színen van, hőhullámok gerjednek körülötte.

Nem nagyon lehet másra figyelni.

Leiskolázza a konkurenciát, az ifjakat is, bizony.

Látja magát is, a környülállást, pörgeti gyűrűkkel cicomázott ujjai körül a férfinépet.

Goldoninál, tudjuk jól, mindenki pörget mindenkit; az élet örökös pulzálás, chioggai csetepaté, terecskére nyíló új lakás.

Jönnek a régi szeretők, az új szeretők, a lényeg, hogy élünk.

Tragikomédiába úsztatja a drámai nőalakot.

Precízen adagolja az eltűnés táncrendjeit, a könnyes búcsú sikamlós groteszkjeit.

Még az ún. elpusztíthatatlan életerő diadalát is.

Mert nem a kor diktál, hanem az energiák.

A vitalitás.

A vágy.

Máthé Erzsinek, a színpad fejedelemasszonyának ezekből sok adatott, de szerepében a balga, hiú kívánósságból is, amelyet úgy cipel egy életen át, mint más a testi fogyatékosságait.

Bunuel A szabadság fantomjában színen tart egy lestrapált férfiembert, örökké zsákot hord, szegény; viszi, közömbösen, ahogy Sziszüphosz görgeti az ő kövét.

A vágyokozása lassacskán átterjed társaira.

Goldoninál kergetőznek, bukdácsolnak, viháncolnak, üzekednek, civakodnak, kakaskodnak, kutyálkodnak, szerelmeznek, szerelmeskednek. Élnek, mint Marci Hevesen.

Ha színen van, övé a főszerep.

Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten.

Én, az úgynevezett korosodó szépasszony, s a férfinép apraja, nagyja. Van belőlük bőven, hála a Mindenhatónak.

Szépasszony: szép is, asszony is.

Bezerédi Zoltán és Máthé Erzsi

Ő, a nagyasszony, úgy sejtem, világéletében igazi nő volt.

Szerelmek és csalódások koszorúzták tündökletes színészpályáját. Arcok, képek, filmek, színielőadások rémlenek fel a múltból.

Mindig le szokta nyűgözni a publikumot.

Mindig szabatos.

Mindig elegáns.

Mindig határozott.

Mindig nő.

Ennél többet nem lenne illendő mondani.

Beúsznak vidéki színészévei is, Pécsről, Debrecenből, s a túlpartiak csoportozatjából előtűnik egy testes komikus és színidirektor, a legnagyobb nevettetők egyike, Szendrő József, aki Nóti Károly A nagy költő című örök érvényű bohózatában úgy ropogtatta Rabindranath Tagore nevében az „r” hangzókat, mint más a diót. Aztán dévaj, gyilkosan lapos pillantásokkal lesett asszonykájára: „Na mi van, kisanyám?”

Beleremegett az ember, és nem csak a kacarászásba.

Ötvös András és Máthé Erzsi

A karneválvégi éjszakában Máthé Erzsi pazarmód szórta kincseit, Goldoninak, a Katonának, a nézőknek, önmagának.

Elindul valahonnét ez a nőalak, s elég messzire jut, nagy pályát táncol körbe.
Adva van egy korosodó nő, akinek a vágyai nem lohadnak, sőt. Elfogyasztott már néhány férjet, szeretőből is jutott egynehány.

Jut is, marad is; vitalitása nem mérhető számokban.

Valósággal szétveti a szerelemvágy.

Mert az nem lehet, hogy egy ember szerelem nélkül éljen.

„Szerelem s küzdés nélkül mit ér a lét.”

Aki útjába esik, elkapja a grabancát.

Az erősebb nem képviselői sietősen odábbsasszéznak.

Az ilyen hevület minimum elgondolkodtató.

Megperzsel; elszállsz tőle, mint pernye az égen.

Fiatalkák, deresedők riadtan rebbennek szét az útjából.

Kikacagja magát, csúf megalázkodását. A röhejessé válás rettenetét.

Thomas Mann a Halál Velencében című kis kamaradarabjában, Visconti a

filmjében értekezett ilyesmiről.

Bezerédi Zoltán és Máthé Erzsi

Egy embert látunk, aki nem egészen ura már az összes körülményeknek.

Tragédia? Tragikomédia? Máthé Erzsi szépen kalligrafált nőalakja nyitva hagyja kérdést.

De élteti az energia, s akkor is virgonckodik még kicsinykét, mikor alig csapdos már a férfiak közt, csak kacarászva nézdegéli a világot.

Goldoni és Zsámbéki Gábor, úgy hiszem, méltó feladattal szólítottak meg egy nagy művészt.

A sziporkázó zuhatag vajmi nehezen rögzíthető.

Inkább csak a zenéjéről kéne néhány mondatnyi.

Hangokról, sírásról, örömről. A végtelen áradásról, ami nem hagyja kihűlni a világot.

Mert hát káprázatot láttál, varázslatot.

Képeket az ember jobbik énjéről és nyomorúságáról.

A beszédmódja sem piskóta, a hablaty, a mormogás, a szájban elnyammogott

szótestek bugyborékolása önleleplező, nevettető.

Látod, ahogy átbukik a tragédia komédiába.

Ecce homo; egy nő, aki magában hordozza a világot.

A nagy tragikomika szarkasztikus piruettekkel köszönti látogatóit a színészet

magasiskolájában.

Adóbevallás. Bohózat. Máthé Erzsi, Balázs Péter

De lépjünk el néhány kakaslépésnyit a rózsaszín felhőktől, vessük a szemünket a békebeli kabarettlire, ahol is Máthé Erzsi együtt komédiázott egy feldúlt úrral.

Depressziósoknak kiváltképp ajánlott az opusz.

Tanácsrendszer, szociálizmus.

És ami a bohózatban látható, az már a nagy magyar színészet aranylapjaira tartozik.

Tessenek csak nézni, hogyan is hajol az özvegy a hivatalnok asztala fölé; akárha egy merev fahasáb dőlne oda.  Mindeközben sandán fölpislant a testes, zaklatott bürokratára, akit Balázs Péter játszik. Színiegyetemeken lenne célszerű elemezni az efféle színészi játékot.

Esszencia, a szatirizálás mesterműve.

A színpad fejedelemasszonya nagyhangú öregasszony-halaskofát ad éppen.

Erre már nem sokan vállalkoznak.

Latabár Kálmán, Ruttkai Éva, Dajka Margit, Haumann Péter; pár arc az igazi bohócok térdszalagrendjéből.

x

Megint elment egy színészóriás.

Kilencvenötöt ért, szép szám, lehet irigyelni.

Éltessék tovább az istenek, ha vannak, odaát is.

Ha nincsenek, akkor is.

CÍMKÉK: