Matei Vişniec: III. Richárd betiltva / Vádli Társulás, Szkéné Színház
Megrendítő haláltáncot és moralitásjátékot látunk egy szürreális rémálomban. Meyerholdot kivéve mindenki lojális Sztálin embertelen rendszerével. Csak a behódolás árnyalatai kétségesek.
A felütésben megtört férfit látunk egy széken. Meyerhold éppen, hogy nem csúszik le ültében. Haja zilált, inge gyűrött. Gyors színváltás után a következő képben nyolcan ülnek székeken. Erőtlen, elcsigázott testek. Jó ideje facsarják az életet belőlük a hóhéraik. Az áldozatok hozzávetőlegesen tudják, hogy mi következik, de a kiszámíthatatlanság fontos tényező a megtöretésükben, ezért lehetetlen a felkészülés. Ebben az állapotban a gondolat szünetel. Elválik egymástól a lélek és a test. Az előbbi valahol fenn jár. Nagyon magasan. Onnan tekint a megalázott, megtiport testre. Nincs igazi fájdalom. A test elkészült a végsőkre.
Az áldozatok (Barabás Anita, Egyed Beáta, Horváth István, Jessica Sinet, Szász Dániel, Ujvári Milán és Váth Máté) már nem törekszenek a lehető legkisebb ütésfelületet sem adni, túl akarnak lenni a tortúrán mielőbb. Csak történjen már. Ütés vagy rúgás. Mert valami biztosan lesz. Aztán kapják azt a nagy pofont. Valami ilyesmire számítottak. De nem pontosan erre. Nem abból az irányból. Nem ekkora erővel, de nem is fáj annyira, mert már mindegy. Valamennyien a földre zuhannak.
A III. Richárd próbáján újra áldozatok foglalnak helyet a székeken. Meyerhold rendező arra kéri a címszerepet alakító színészt, hogy kísérletképpen, a halál aktusának közeli tanulmányozásának céljából „lője le” valamennyiüket. A lövések kivétel nélkül egyformák. Mindegyik más szögből talál célba. A revolvert tartó pribék mindig ugyanolyan. A golyót váró tekintetek, majd a földre eső testek és a hozzájuk tartozó életek azonban sokfélék.
A román származású, Párizsban élő Matei Visniec III. Richárd betiltva, avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálma nyomán című darabját Patkó Éva magyar fordításában vitte színre a Vádli Alkalmi Színházi Társulás.
Zenaida, a súgó (Bánfalvi Eszter) ébresztgeti Meyerholdot, de Sztálin Szovjetuniójában a rémálmok sohasem érnek véget.
A Szkéné Színházban látható előadás érzékenyen próbálja árnyalni a napjainkban a rendezőről kialakult előnytelen képet. Élmény nézni, ahogy Mucsi Zoltán Meyerhold rendező szerepében instruálja a III. Richárdot (Nagypál Gábor) próbáló színészt. Mucsi-Meyerhold a háttérből figyel és sohasem emeli fel a hangját. Nemhogy a színészekkel, a háttérben dolgozókkal sem kiabál soha. Éppen a higgadtsága miatt csinálja mindenki az első szóra a dolgát.
A címszerepre készülő úgy érkezik a próbára, ahogyan az egy hagyományos, unalmas, múzeumi előadáshoz szükségeltetik. A lábát erősen húzza, ahogyan az a lábcombcsont rövidüléssel sújtott embertől várható. Jókora púppal a hátán, sisakban és páncélmellényben kezdi a próbát. Kezében az elmaradhatatlan kard. A középkori lovag halálmegvető elszántsággal kezdi szövegét. A színész a hős szerepébe képzeli magát. Csakis az első sorokban ülőknek játszik. Nem működik a szituáció.
Mucsi-Meyerhold ezért vetkőztetni kezdi színészét. Igyekszik megszabadítani a ruháktól és a játékbeli sallangoktól. A rendező előbb kisebb púpot kér, majd véglegesen eltünteti a kitüremkedést hősünk hátáról. Alig legyen látható, hogy húzod a lábad, kéri az egyre kétségbeesettebb színésztől. Majd a kardját is elkéri a művésztől. A szöveg így sokkal inkább hat, mint eddig bármikor. A hős tűnőben, helyette a kortól függetlenül intellektuálisan környezete fölé növő reálpolitikus alakja körvonalazódik. Ebből már lehet az ideológiai dimenzióktól mentes gonosz. De messze még a „tökéletes”, merthogy nincs is olyan. A rendező türelmes kíváncsisággal a szemében kivárja, amíg a próbáról sértetten elrohanó színésze kellően izgatottan visszatér. Csak ekkor kezdődhet az igazi munka.
Mucsi Zoltán színészetének egyik jellemzője a rekedt hang elsődleges indulata. A verbális erő elsöprő ereje egyidőben ural és panaszkodik. Ha nagy hangon dominál is, megmarad a rés, amelyen keresztül a gyarló ember látszik. Amennyiben bizonytalan, akkor is érződik a feltámadó nyelvi életerő. Komoly belső küzdelem ez, mert a nyelv humora többször rejt, mint mutat. Most Mucsi Meyerholdként azért is felejthetetlen, mert hosszan magába néz és elidőz ezzel-azzal. Amint leesik a padlóra a szeretett Shakespeare-kötet, a rendező hosszan és gondosan törölgeti a port a könyvről. Tudja, hogy a sok bizonytalanban a könyv menedék lehet. Máskor a bizottság elnöke szörnyen buta kérdéseire válaszolván a tőmondataiban (!) is szeretettel beszél az angol szerzőről.
Mindenem fáj, mondja Meyerhold alig hallhatóan. A megrendültségénél csak a kétségbeesése nagyobb. Nem adja fel, és nem jön ki a béketűrésből soha. A szellemi önállóságához a végsőkig ragaszkodó értelmiségi portréja Mucsi Zoltán alakítása.
Három korty egy rubel, mondja a „jószívű” Börtönőr (Kaszás Gergő), aki vizet, pálinkát majd vörösbort ígér a rabnak. Meyerhold deformált teste már a biztos fogódzót keresi, de többé nem talál átmeneti kapaszkodót sem. Az ütések miatt ferdére rögzült gerinc mellett a tagok próbálnak nem mozogni, mert minden egyes mozdulatkísérletre mintha kiszakadna az adott rész a merev törzsből. Az egykori érintések a múltba vesznek. Karcos felületté lett a levegő is. Míg az első jelenetben a test keresi a helyét a széken, itt már elidegenedett a tárgyaktól. Meyerhold nem egyszerűen kézbe fogja az üveget, hanem kapaszkodik a palackba. Meg sem próbál inni, érteni kívánja az érthetetlent. A személyiség alapjai rendülnek meg. Meyerhold III. Richárdját a bürokrácia szétcincálta. Jórészt „köszönhető” ez a Fodor Tamás alakította Édesanyának és az Édesapának, akik a Hivatal képviseletében lehetetlennél lehetetlenebb feladat elé állítják fiukat. A darabbeli III. Richárd így az éles, a jelenkornak szóló színháztól a semmitmondó történelmi realizmus felé tart.
Megrendítő haláltáncot és moralitásjátékot látunk egy szürreális rémálomban. Meyerholdot kivéve mindenki lojális Sztálin embertelen rendszerével. Csak a behódolás árnyalatai kétségesek. Leparkol a félelmetes fekete varjú éjfél után egy és két óra között. Kiszállnak a fekete bőrkabátos emberek az autóból. Meyerholdot az út legvégén az agyonlövés várja.
A kiegyensúlyozott színészi összjáték mellett Szikszai Rémusz izgalmas rendezésének Mucsi-Meyerhold kiszipolyozott, a harmóniáját és egységét visszanyerni kívánó teste „a” szereplője. Ez a test hol egyedül, az erőszak-jelenetekben pedig megsokszorozva próbál egyben maradni. Az előadás alapján a jól beágyazott, központosított hatalom nem győzhető le. A III. Richárd betiltva mégis a közélettől idegenkedő értelmiségi kitartó lázadásáról szól. Az életben Vszevolod Emiljevics Meyerhold (1874-1940) két évtizeden át készült a Hamlet színrevitelére. A tervből végül nem lett semmi. Az előadásban rendezett, megejtően részletesen kidolgozott, külső beavatkozásoktól mentes III. Richárdot szívesen néznénk.