Matei Vișniec: A pandák gyönyörű utazása / Mozsár Műhely
Vișniec szövegei nem hagyományos értelemben vett abszurd szövegek. Fölkorbácsolnak és zavarba hoznak. Dekódolásuk hasonló nehézségekbe ütközik, mint felülemelkedni a hétköznapokon s a való lét abszurditásában magunkra ismerni.
„A kultúrában hinni az ellenállás egyik formája.”
Matei Vișniec
Szorcsik Kriszta és Seress Zoltán
Két ismeretlen találkozik reggel az ágyban. Nem szeretnek egymásba. Legalábbis első látásra. Egyikük (a férfi) látnivalóan siralmas állapotban, másnaposság, ez-az, másikuk (a nő) joviálisan mosolyog. Idegesítő fölénnyel.
Semmit nem értünk…
Szorcsik Kriszta
Matei Vișniec, az Európában talán legtöbbet játszott kortárs szerző, nem stílusirányzatnak, hanem a világ állapotának tekinti az abszurdot. És ez nem csupán egy ügyesen megtalált bonmot. Szövegei nem hagyományos értelemben vett abszurd szövegek. Az irodalmi abszurd műfaji elemeit az emberi lét realitásokban tetten érhető abszurditásával keverik. Fölkorbácsolnak és zavarba hoznak. Dekódolásuk hasonló nehézségekbe ütközik, mint felülemelkedni a hétköznapokon s a való lét abszurditásában magunkra ismerni. (Fordította: Mihály Csaba.)
A Pandák… imitált műfaja leginkább egy krimihez hasonlít. Valami készülődik, valami fenyegetően történni fog. Ez a fajta várakozásteli izgalom lenne hivatva mindvégig fönntartani a néző figyelmét. Rejtély, amelyet feszülten végigkövet egészen addig, míg meg nem oldódik.
Csak épp az egész nem a hullával kezdődik.
Seress Zoltán
A történet felszíni síkja egy érdekesen induló szerelmi sztori, amely egy tudatmódosítókkal átvészelt éjszaka reggelén kezdődik. Ám miközben a banálisnak látszó hétköznapi történetet figyeljük, az események valóságos mivolta egyre inkább megkérdőjeleződik. A két figura kapcsolata egyre átláthatatlanabb, megfoghatatlanabb. Aránylag hamar kiderül, hogy a nő képes átlépni a való világ fizikai határait s innentől egyre sürgetőbb a vágy, hogy fölismerjük a két homályos identitású alak valódi mozgatórugóit, azt a tárgyi világon túlmutató síkot, ahová a realitásból kilépő történet szép lassan áthelyeződik. Ez a vágy fűt egészen addig, míg el nem lankadunk. Jóllehet Telihay Péter rendezése az érzelmi hullámvasúton túl permanens szellemi tornára invitál minket, mintha kevés fogódzót adna ahhoz a szöveg, hogy mindvégig fönntartsa az érdeklődésünket. Az óvatosan adagolt feszültséggócok s velük a vágy, hogy valamiképp megfejtsük a látottakat, mintha nem tartanának ki a játék végéig.
Való igaz, embertelen színészi feladat.
Fotók: Kaszner Niki
Szorcsik Krisztának és Seress Zoltánnak kellene azt a már-már lehetetlennek tűnő feladványt megoldani, hogy fenntartva a szereplőket körülvevő tárgyi világ realitásának a látszatát, megjelenítsék a történet valódi síkját. A látható világon túli világot. Nagyjából sikerül is nekik, ám ezzel együtt szép lassan elnehezedik, mondhatni lassúdaddá válik a sztori. Szorcsik nőfigurájának erőfeszítései, hogy a szavakon túli kommunikáció szokatlan formáival oldja Seress szorongó férfialakjának félelmeit ezzel együtt megcsillantanak valami olyasfajta éteri szépséget, amely a maga nem evilági mivoltában az élet két nagy kalandját, a halált és a szerelmet mindörökre összeköti.
Ha nem is látványosan, de lehull a lepel a történet nagy rejtélyéről is.
A nő fogja a férfit és gyengéd szeretettel fölviszi az égbe. Vagy ha nem is oda, legalábbis a szekrény tetejére. Onnan lóbálják lefelé a lábukat. S ezzel a váratlan aktussal nyugodtan hátradőlhet a néző is. Mert mi más ez, mint egy végtelenül megnyugtató válasz az örök kérdésre. Hogy azt ne mondjam, maga a remény, amely azzal kecsegtet, hogy a legfélelmetesebb talán nem is olyan félelmetes. Az innen és a túl adott esetben szelíden összeérhet. Sután és esetlenül, ha épp úgy akarjuk. Kábé annyira, mint a Párizsban élő román szerző darabjának eredeti címe.
A pandamedvék története, miként az a szaxofonos meséli el, akinek a barátnője Frankfurtban lakik.
