Kabaré a színpad határán

|

Masteroff-Ebb-Kander: Kabaré / Margitszigeti Színház, Vígszínház

A teret Cziegler Balázs díszlete tölti meg egy mindig új formát találó „kirakós játékkal”, így a színpad átváltozásai is részévé válnak az előadásnak.

Fotók: Éder Vera

A Cabaret című zenés darab eredeti története 1929 és 1933 között keletkezett. Az angol-amerikai író Christopher Isherwood Berlinben élt, amikor találkozott Jean Ross-szal, aki éjjeli mulatókban énekelt, nappal pedig divatmodell volt. A nagy barna szemű, halottfehérre púderezett, szabados életvitelű nő ihlette a későbbi musical főszereplőjének alakját.

Jelenet az előadásból

Isherwood, amikor elkészült a Sally Bowles című novellájával, könyörgött Rossnak, hogy megjelentethesse a művet, aki viszont tartott az esetleges jogi következményektől, mivel a történet drámai fordulópontja Sally, vagyis Ross abortusza volt, ami Angliában börtönbüntetéssel járt a ’30-as években. Végül azonban Ross megadta az engedélyt, és ezt egész életében bánta, mivel Sally kevéssé szofisztikált alakja szerinte negatív fényt vetett munkásságára. Jean Ross életpályájának később valóban semmi köze sem volt a világhírűvé vált szereplő sorsához: író és elkötelezett politikai aktivista volt, haditudósítóként dolgozott a spanyol polgárháborúban, filmkritikái jelentek meg.

Christopher Isherwood 1939-es Isten veled, Berlin! című novelláskötetét végül John Van Druten dolgozta át színdarabbá, amely átütő siker lett New Yorkban. Ebből született a Broadway-musicalváltozat 1966-ban és a film 1972-ben Liza Minnelli főszereplésével.  A Tony- és Oscar-díj esővel jutalmazott adaptációk máig emlékezetesek, így nagy kihívás újra színpadra állítani a darabot.

Igó Éva és Kern András

A Vígszínház Kabaré-premierje a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon volt. A helyszín Berlin a ’30-as években, Hitler hatalomra kerülése előtt. Béres Attila rendezésében nem a Kit-Kat Klubban, hanem a Kék Angyalban vagyunk, amely talán az 1930-ban bemutatott Dietrich-filmre utal. Sally (Szilágyi Csenge) a berlini éjszaka sztárja, de a nappalok siralmas fényt vetnek rá, mivel egyre láthatóbbá válik szegénysége és prostituálódása. Clifford Bradshaw (Brasch Bence) amerikai íróval egymásba botlanak, és amikor Sally – nem tudni pontosan, kitől – terhes lesz, közös élettel kísérleteznek, de a háború előszele szétválasztja őket. A darab a náci eszmék ijesztő sötétjével zárul.

A teret Cziegler Balázs díszlete tölti meg egy mindig új formát találó „kirakós játékkal”, így a színpad átváltozásai is részévé válnak az előadásnak. A mozgó díszletelemek átalakulása mulatóvá, szobabelsővé, utcaképpé, pályaudvarrá jól bejátszható tereket nyit meg, vagy addig olyan eldugott helyeket fed fel, ahonnan Sally és Cliff bele tudják üvölteni a fájdalmukat és örömüket egy-egy vonat sikolyába. A forgó díszletváltozások úgy hajszolják a játékteret, ahogy Berlin is változik és a benne élő emberek: az első felvonásban az éjszakai élet spleenes élvezetszomja, a második felvonásban az egyre erősebb terror és félelem adja a ritmust. Szinte minden képnek állandó szimbóluma a díszletben tekergő kisvonat, amely a szín fölött kanyarogva emlékeztet a pezsgő életre vágyók folyamatos érkezésére, majd a náci hatalomátvétel miatti menekülésre és a deportálásokra.

Szilágyi Csenge

Tihanyi Ildi megidézi a kort a jelmezekkel, és miközben a kiválóan működő tánckart ötletes pajzánsággal öltözteti, addig találóan vetkőzteti az est konferansziéját, Seress Zoltánt, aki a premieren rögtönözve kokettált két későn érkezővel, reflektorfénybe hozva őket, mivel a jó konferanszié az adott helyzetre reagál és provokál. Seress azonban teljesen másképp incselkedik velünk, mint a Cabaret-film ceremóniamestere, Joel Grey. A mi kabarénkban, a mi konferansziénk szikár és száraz, nincsen széles cinkos-groteszk mosolya, amelyen – jobb híján – elnevetnénk magunkat, ruhátlansága is az erotikátlanságára hívja fel a figyelmet. Poéntalan viccei után kivárja a zavarunkat és belenéz az arcunkba, ahogy erőlködve nevetni akarunk. A második felvonásban ő is betagozódik és a nácik udvari bolondja lesz, majd végül a közelgő borzalmak árnyékából önigazolóan, ugyanazzal a szikár fölénnyel, mint az elején, újra szúr egyet: ugye megmondtam, hogy jól fogják magukat érezni?! – ez a keserű ki nevet a végén, így válik teljessé.

Seress mellett Szilágyi Csengének van a legnehezebb dolga, hiszen az egyik legismertebb musicalszerepet kell megformálnia. Szilágyi azonban már az első megjelenésekor olyan kirobbanó energiával lép a színpadra, amely később magában hordozza a Sallyt megtestesítő, szabályok nélküli játékosságot, a provokatív felfedezésvágyat és a „fölfalom a világot” személyiséget. A zabolátlan nőt ugyanakkor Szilágyi olyan pillanatokban is meg tudja mutatni, amikor gyermekien kiszolgáltatottá válik. Ehhez elég Cliff egyetlen érintése, amikor először végigsimítja az arcát. Ekkor, ha csak pár pillanatra is, de láthatóvá válik Sally valódi kiszolgáltatottsága. Szilágyi az ilyen amplitúdókkal tudja elhitetni velünk, hogy ez a fiatal nő az első pillanattól kezdve veszélyben van, bukása csak idő kérdése. Mindamellett, hogy a szerep zenében és táncban is megszületik, emlékezetessé a színészi játék teszi, ahogy Sally lezüllik, személyisége fölemésztődik a folyamatos elérni vágyásban.

Clifford Bradshaw szerepében Brasch Bence sármos naivsága az első felvonásban teljesen érthető, de a második felvonás egyre sötétebb történéseiben és a Sallyvel való egyre erőteljesebb konfliktusaiban már hiányzik az érettebb hang. Fraulein Schneider (Igó Éva) és Herr Schultz (Kern András) kezdetben a történet kedves, mosolyt gerjesztő ellenpontjai. A panziótulajdonos nő első dala, miszerint az életünk zajlik, ha akarjuk, ha nem, egy lényeges életfilozófiát jelöl, amely fontos az egész darab szempontjából, mivel azt fejezi ki, hogy nem tudunk hatással lenni a sorsunkra. Nem számít, hogy gazdagok voltunk korábban vagy sem, ha mostanra elszegényedtünk, hogy szeretett-e eléggé a férjünk vagy sem, ha azóta már úgyis meghalt. Sajnos a mondanivalóról eléggé eltereli a figyelmet a rendezés, mivel annyi tennivalóval és gimnasztikai gyakorlattal látja el Igó Évát, hogy a sok akció közben elvész a dalszöveg fanyar flegma humora.

Kern András szinte meghangszereli a szerepet. Herr Schultzként úgy játszik a szöveggel, mintha valóban épp akkor történne vele minden. Ha poént akar – bár a mondaton át is lehetne siklani –, jön egy váratlan, értelmező hangszínváltás és bejön a nevetés. Közben van benne egy töprengő óvatosság is, amellyel az első felvonásban azt akarja kideríteni, hogyan lehetne méltó Fraulein Schneider kegyeire, a másodikban pedig, hogy hogyan lehetne ép ésszel megmagyarázni, ami Berlinben történik.

Konferanszié: Seress Zoltán

Ahogy mondani szokás, a színpadot a nézőtértől elválasztó negyedik falat okkal szokás átlépni. Béres Attila rendezése ezt többször megteszi, ezzel egyneművé téve a játék- és a nézőteret. A horogkeresztes karszalagot viselő kisfiú végig ott ül közöttünk, és az ötödik sorból lép fel a színpadra, hogy elénekelje az indulót, amelynek megismétlésekor már náci karlendítések előlegezik meg a terrort. Ernst Ludwig (Horváth Szabolcs) „berlini őslakos” és Hitler-szimpatizáns is a nézőtér felől érkezik, amikor a kabaré fellépőit a műsor folytatására biztatja, mondván, ők aztán nem tiltanak meg semmit. A nézői székek így szorongatóan kényelmetlenné válnak, és egyre inkább Herr Schultzra gondolunk, aki mindig mond valami okosnak tűnő magyarázatot. Míg neki igen, nekünk nem írtak szöveget, így bennünket hazáig kísér a hogyan tovább tépelődése.

CÍMKÉK: