MáSzínház
Három nő a térben
Urbanovits Krisztina, Nagyabonyi Emese és Egri Márta
Láthatóan különböző korosztály, és ez az öltözékükön is látszik. Hagyományos viselet és szorosan összefogott konty jellemzi az időset, katonanadrág, kalap és lezserebb öltözködés a középkorút, míg a harmincas fiatal csak simán fürdőruhában napozik a kertben. Merthogy a MáSzínház kicsi tere ezúttal kertként funkcionál. Mennyire ültetjük el magunkban mélyen a családból hozott mintákat? Milyen szokások határoznak meg minket, mikhez ragaszkodunk és miket tépnénk ki magunkból, a működésükből gyökeresen? Bakonyvári Krisztina kertmotívuma ezt a kérdést is körüljárja a KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta” című rendezésében
A transzgenerációs folyamatok, a családban fellelhető örökölt sorsok különösen Orvos-Tóth Noémi könyve megjelenése után kaptak nagyobb figyelmet a köztudatban, mondhatni, mainstream témává vált. Azonban ennek színpadon való fejtegetéséhez csak úgy nem nyúl hozzá egy alkotó sem. Ahhoz, hogy ez őszinte, hiteles és mély legyen, elengedhetetlen a személyes indíttatás, a belső vágy arra, hogy megértsük mások családi dinamikáját, ezáltal önmagunkét is.
Ez a személyesség és az alapos, elmélyült munka érződik a MáSzínház előadásán, amely most a női szempontot veszi figyelembe az öröklődés során. Bakonyvári Krisztina nemcsak a rendezésben, hanem Róbert Júliával a színpadi szöveg összeállításában is részt vesz: számos idős emberrel készítettek interjúkat, amikben az alanyok személyes élményeiket és tapasztalatikat osztják meg. Ezekből a felvételekből alkotják meg az egy családban élő, három generáció nő tagjainak történetét. Egri Márta Nagymamaként, Urbanovits Krisztina Anyaként, Nagyabonyi Emese pedig Lányként keresi az előző korosztály és a saját életében működő mechanizmusok, viselkedési minták mozgatórugóját.
Egri Márta és Urbanovits Krisztina
Magától érthetően léteznek ők a zöld szivacsszőnyegen, ami később fontos szerepet játszik az előadásban: a szőnyeg átalakításával, majd eltávolításával jelzik a szereplők az ön- és családismeret stációit, a felismeréstől elkezdve a határhúzáson át egészen az új alapok lefektetéséig. A zöld szivacsszőnyeg ugyanis eltűnik a végére teljesen, marad a színház padlója, a puszta valóság. A kert a szimbolikája mindennek, ami összeköti ezt a három nőt a családon belül; amit meg akarnak tartani és amitől meg akarnak szabadulni. Beszédes, ahogy a monológok párbeszédéből kialakult cselekmény bizonyos pontján – az önismeret egyik fokán – megszabadulnak vagy épp magukra ráncigálnak egy-egy kertészeti ruhadarabot: a kesztyűt, a kalapot vagy a kantáros nadrágot.
Ugyanez a játék a virágos ládákkal is. Urbanovits egy ponton behozza talicskán a palántákat, amiket ki-ki a maga generációjának megfelelően ültet el a ládájában. Egri Márta szépen, szabályosan, jó kislányosan; Urbanovits kicsit már rendetlenebbül, de azért ugyanazokat a virágokat helyezi el, mint az anyja; a minden szabály ellen fellázadó Nagyabonyi pedig kezdetben döf össze-vissza, aztán szétszórja az üvegvirágocskákat, hogy aztán a földön – és a lelkében is – új(ra) rendbe tegye őket.
Remek dramaturgiai húzás a zene mint univerzálisan összekötő elem. A rendezés Queen számokkal választja el a jeleneteket, főleg akkor csendülnek fel az ikonikus számok, amikor a szereplők egyike valamilyen következtetésre jutott a családi mintáival és önmagával kapcsolatban. És a Queen dallamai talán éppen azok, amik mindannyiuknak ugyanazt jelenthetik.
Mindhárom színészen érződik, hogy jól vannak együtt a színpadon és jó a csapatmunka. De ezzel együtt is a legszebb ívet Nagyabonyi Emese járja be játékában az előadás során. Mindent hoz, ami a harminchoz közeli generációt jellemzi. Hangjában, testtartásában, mimikájában is pillanatról pillanatra változik a lázadás és a megfelelési kényszer; az elvárt én és megtalálni vágyott én kínos egyensúlya; a szeretet és a düh az előző generációk iránt; az önállóság és a kötődni vágyás. Szép, érett színészi alakítás.
Urbanovits Krisztina Anyaként az elején kicsit mereven létezik az előadásban és a színpadon is. Lassan, alig észrevehetően engedi bele magát a lányát, az anyját és önmagát egyaránt megérteni vágyó, a régit már erősen vitató, de az új szeleket még nehezen értő középgenerációt képviselő Anya karakterébe. Igaz, ezt a merevséget indokolhatja az is, hogy szerepe szerint katonafeleséget játszik. De azért jó látni, ahogyan a játék előrehaladtával belemelegedik a színész, és egyre mélyebb és rétegzettebbé válik az alakítása
Egri Márta kiegyensúlyozottan hozza a vágyait az akkori világ szabályaiért és rendjéért magában elnyomó Nagymamát, aki idős korára eljut oda, hogy nem kell mindig mást követnie és másnak jót tennie. Az is elég, ha magát követi és magának tesz jót. Semmilyen nagy amplitúdó nincsen Egri alakításában, és ebben az egyszerűen kedves jelenlétben tud nagy erővel hatni az előadás végén az, amikor az ősz hajú színész lágyan kibontja haját a kontyból és elkezd táncolni a színpadon. Semmi ripacskodás, semmi magamutogatás, csak a lélek felszabadulása. Erős megmutatkozás Egritől.
Az előadás csúcspontja a vége felé közeledő jelenetben van: a három nő, túl mások és saját maguk hibáztatásán, túl a belátáson és elindulva saját maguk megismeréséért – szóval, megölelik egymást. Ekkor válik a szorító és fojtogató kötél tényleg kötelékké. Nem hosszan ölelik egymást, pont annyi időre, hogy a néző lelkének ne legyen sok és patetikus, de megértse: a minták felfedéséhez, megértéséhez; a szabályok eltörléséhez és az újak alkotásához; ahhoz, hogy nem túltegyünk magunkat, hanem benne legyünk, elfogadva tovább lépjünk; mindezekhez rögös, de értékes út szükséges. Hiszen a felszabadult és önazonos élethez kommunikáció, megértés és egy mindenféle virágtól tündöklő, különféle ágyási technikákat magába foglaló, szárazabb és nedvesebb talajjal is rendelkező, közös kert vezethet.
