Kapuszínház

|

Marc Norman-Tom Soppard-Lee Hall: Szerelmes Shakespeare / Madách Színház

Szirtes Tamás, miközben könnyű kézzel vezérli a láthatóan „fejlesztett”, s néha bizony igen egyszerű forgatókönyvi ötleteket, Stoppard ízlésvilágát és játékosságát követve sikerrel emeli magasba az eredeti, s már végleges fogalmazású Shakespeare-jeleneteket a Rómeó és Júliából. 

Solti Ádám, Petrik Andrea         Fotók: Madách Színház/Mohos Angéla

Lúdtollal, sárga ívpapírra írná – ha tudná – művét a szerző, a feleségét vidéken hagyó, s immár végképp Londonba telepedő Shakespeare – jelen esetben Solti Ádám. Mutatós a pillanat, a fiú szép, az alkotói hiszti rajzfilm-egyszerűségű, a feszültségről pedig már a kezdő pillanatok dobokkal szervírozott szívdobogása gondoskodik. De nem jön az ihlet. Valami vagy valaki hiányzik a költői kreativitás felszikráztatásához, pedig nagyon kellene egy új darab. London színházai, s az azokat fenntartó tulajdonosok tudják, milyen fontos a közönségnek az új történet, melynek mulattatónak és érthetőnek kell lennie, s ha van esély, hogy a királynő is vet majd rá egy pillantást, hát kutya, az mindenképpen legyen majd benne.

A morvaországi Zlín-ben,1937-ben született író túl volt már legnagyobb drámaírói teljesítményein, a Rosencrantz és Guildenstern halott, meg az Árkádia világsikerén, amikor felkérték, hogy valami könnyed, Shakespeare-ről szóló filmhez írjon forgatókönyvet. Kis rábeszélés után meg is írta azt, majd négy év után, egészen más szereposztással, mint amit neki fölvázoltak, elkészült az 1999-ben hét Oscar-díjat begyűjtő film, A szerelmes Shakespeare. Stoppard, Mac Norman mellett már csak társszerzője volt az egyébként  Akadémiai Díjat is elnyert filmforgatókönyvnek. 2014-ben aztán színpadon is játszható változatot készített ebből az 1966-os születésű, s világhírűvé a Billy Elliot című filmmel és musicallel lett szerző, Lee Hall. Ennek a színpadi változatnak a játszási jogát nyerte el a Madách Színház, s úgynevezett non replica formában való – tehát az eredeti produkciótól független – színpadra állításának rendezői lehetőségével élhetett Szirtes Tamás, több magyar színházat is megelőzve a versenyben.

Szabó T. Annát kérték fel a fordításra. A létrejött szöveg jól mondható, egyszerű és mégis áthallásos, rugalmasan veszi körül a Mészöly Dezső fordításában elhangzó, eredeti Rómeó és Júlia-jeleneteket. Szabó T. Annának aztán nem gond megírni pár dalszöveget, még olyan verbális gyöngyöcskéket is belehímez a dialógusokba, mint például a „papírpusztító paraszt” odaszólás. Nem ilyen problémátlan a játék zenei világa.  Gulyás Leventét zeneszerzőként hirdeti a produkció. Többen lesznek, akik musicalt remélnek ott, ahol pedig erről nincs szó. Szóló ének például alig van, és a kamarakórus finomságú betétdalok szövege, sajnos, alig érthető. De felhangzik Nino Rota híres, édesbús vezérdallama Zeffirelli filmjéből, s megszólal pár nagyon Shakespeare-hez illő dalocska is, kellemes reneszánsz csengés-bongással. (Azért az kevéssé lelkesítő, amikor a gépi segítséggel megszólaló fúvósok és dobok hangjaira, ritmusra sem igen figyelve, hegedülni(!) kezdenek a jobboldali páholyok egyikében.)

Jelenet az előadásból

De talán jobb is így, hogy nincs agyonzenélve az előadás. Az történik ugyanis, hogy Szirtes Tamás, miközben könnyű kézzel vezérli a láthatóan „fejlesztett”, s néha bizony igen egyszerű forgatókönyvi ötleteket, inkább az elbűvölően laza, de sohasem cinikus Stoppard ízlésvilágát és játékosságát követve, sikerrel emeli magasba az eredeti, s már végleges fogalmazású Shakespeare-jeleneteket a Rómeó és Júliából.  A sokszor „bel canto” fordítónak csúfolt és olykor lelegyintett Mészöly Dezső mondatai így nemcsak azokat örvendeztetik meg, akik ezeken nőttek föl, hanem azokat is, akik elakadt lélegzettel találkoznak most egy másfajta nyelvi és drámai minőséggel, s akikben fölébred a kívánság, akár iskolai emlékeik ellenére is, hogy megnézzék egyszer az igazi darabot. A jelenlegi Madách Színház nagy közönségre számító produkcióinak java képes kaput nyitni a színházi kultúrára.  Kinek az ismerős motívumokkal gazdálkodó, s ezzel bizony sok esetben nézői önbizalmat adó zene, kinek az  erőnlétet kívánó táncok (koreográfus Tihanyi Ákos), kinek a rendkívüli szépségű jelmezek (tervező Rományi Nóra), kinek a korabeli londoni színházak belsejét mutató díszletelemek (Rózsa István) maradnak meg emlékezetében.

Gyakori, hogy a zenés produkciókra jegyet váltó nézők az előadások megtekintése előtt szinte lelkesebbek, mint utána. Már attól boldogok, hogy egyik vagy másik színészüket látni fogják. S valóban, micsoda örömet jelent olyan embert látni, aki tudja a szakmáját, aki teljes erőbevetéssel dolgozik, mert komolyan veszi a „vevővel” való találkozást. Ez az élmény – látni és élvezni egy embert, aki a helyén van – hovatovább csak színházi előadások során jut osztályrészül kortársainknak. De ennek emléke – mert a deszkán minden kiderül – még mindig bír olyan erővel, hogy egy következő alkalomra elhívja őket. Vagy ide, vagy másik színházba.

Petrik Andrea

A premier hangosítási problémái, a megszámlálhatatlan (állítólag 26!) átöltözés kimerítő rohangálásai majd helyre rázódnak, s a színházba szerelmes ifjú nőt, Violát alakító Petrik Andrea is megérkezik a maga nagyon is neki való szerepébe.  A kettős szereposztás minden változata ígér valami izgalmat. Tagadhatatlan, hogy a vendégül hívott, „nem énekes” színészek (Adorjáni Bálint, mint Marlowe, s Pál András, mint Wessex, a muszáj-férj), hoznak némi nagyon is szükséges teltséget a játékba. De biztosan lesz, aki az éneklők miatt nézi meg a másik változatot, hogy lássa, milyen Viola Tompos Kátya, milyen Shakespeare Nagy Sándor, s hogy valóban akkora baj-e férjhez kényszerülni Wessexhez.

Csákányi Eszter talán ha három jelenetben lép színpadra, pompázatos skarlátvörös kosztümjében mégis uralja a történéseket. Hangsúlyaiban női és királynői bölcsesség keveredik a magány nagyvonalúságával, s valami lényéből áradó, fenséges és frenetikus humorral, vigaszt nyújtva az élet „reménytelen, de nem súlyos” helyzeteit illetően.  Ráadás, hogy hazafelé lehet próbálgatni, miként fogja követelni másnap a másik királynő (Kerekes Éva) a „kutyát”, mint a színházművészet leglényegesebb szereplőjét. Ebben a szuper fikcióban a szakmabeliek is találhatnak fölfedezni valót. Tom Stoppard könnyű, kirakós játékában meglibben több olyan motívum, amit a Shakespeare-életműből vagy a színháztörténetből titkoltak bele a kanavászba, s amiket – helyzeteket és beszólásokat – nevetve lehet fölfedezni, mint például a későbbi drámaíró, Webster (Szemenyei János) horror-mániáját.  A bemutató kissé zaklatott estéjén is átjött valami ebből az egész társulatra érvényes gyermeki örömből. Pedig ritka manapság a játék boldogsága. S ők, mint a gyűrhetetlen Henslowe (Szerednyey Béla), mintha azt mondanák: ne görcsölj, lazíts, menni fog, mi jövünk.

Lehet ajkbiggyesztve szólni a népszínházak ilyesfajta produkcióiról, de nem lehet eléggé komolyan venni ezeket az alkalmakat. A nagykörúton Shakespeare-t, mint hívó szót az idén igen komolyan vették. Tengernyi kísérő rendezvény, színes, zenés attrakció zajlott, s az alkotókkal való személyes találkozás lehetőségét is megteremtették. A Tolnay Szalonban zajló beszélgetések és vetítések azokra is üdítően hatottak, akiknek – Zsótér Sándor ott elhangzott szavait ismételve – „a nyelvi esemény hiányzik az életéből”. Talán lehetne ebből is hagyományt csinálni. Kevés fontosabb dolog van, mint szakmájukat tudó emberekkel találkozni.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: