A Miskolci Nemzeti Színház két előadásáról
Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában (a továbbiakban Marat / Sade) című, 1962-ben írt, kétfelvonásos politikai drámája az utolsó percről szól.
jelenet a Marat / Sade című előadásból fotó: Éder Vera
Adott a forradalmár, aki társaival talán szélesebb néptömegek támogatásával kezdett bele a társadalom radikális megújításába és átformálásába.
A kiindulási pontként hivatkozott elmélet használhatónak tűnik, ám a gyakorlat inkább ellentmond az ideológiának. Hősünk, Jean-Paul Marat azonban még soha nem volt ennyire meggyőződve igazáról, tehát a választott út helyességéről, mint most. Ezért, már jóval kevesebb társadalmi támogatással, önmagát helyezné a legfőbb politikai posztra. A darabbéli fikció szerint a Sade márki által írt és rendezett színdarab, amelyet a betegtársai adnak elő Charentonban az utolsó percről mesél, amikor még megállítható az egyeduralomra törő. A hatalomváltás eljátszott esélyei, az egykor együtt indulók megosztottsága a téma tehát, akárcsak Shakespeare Julius Caesar című színművében.
jelenet az előadásból
Weiss drámája politikailag szélcsendes, kiegyensúlyozott időkben kevésbé izgalmas. Gyújtó hatású, kihagyhatatlan előadások születhetnek azonban az alapszövegből, ha elhatalmasodik a világban és az adott társadalomban a feszültséggel vegyes elkeseredés. A totális színház ígéretét hordozza a Marat / Sade. Történelmi dokumentumdrámát, élőzenét, táncot, árnyjátékot, pantomimet és élőképet egyszerre kínál az írott szöveg.
A Miskolci Nemzeti Színházban zenés színműként Görgey Gábor fordításában, Eörsi István dalszövegeivel állította színpadra Weiss remekét Rusznyák Gábor. A fenti színpadi műfajokból több megjelenik ugyan a miskolciak produkciójában, de a színpadi műfajok harmóniája nem valósul meg. Az őrület kiszámíthatatlansága, a társadalmi kontroll hiánya nem válik sodró erejűvé. Nem érezzük, hogy a forradalom szele a publikumot bármikor elsodorhatja. Így a két főszereplő verbális összeütközései, illetve az egymást kiegészítő, magyarázó megjegyzései válnak fontossá.
Jean-Paul Marat alakítójaként Rózsa Krisztián a forradalom megszállottja. Kár lenne az élet szépségeit magyarázni a forradalom magányos aszkétájának. A társadalmi változtatás kezdeti jószándéka vitathatatlan, de a cselekményidő kezdetére Marat messzire szakadt az utca emberétől. Rózsa alakítása a monománia érzékeltetésében erős. A lúdtollat tartó kéz nem habozik aláírni a halálos ítéleteket. Marat nem ismer kételyt, ha mégis elbizonytalanodik Sade márkitól remél választ. A bőrbetegségét az élettárs Simonne Evrard (Varga Andrea) segítségével ápoló Marat még a fürdőkádban is társadalomjobbító kiáltványait fogalmazza.
Rózsa Krisztián, Harsányi Attila
Az ellentétes ideológiai oldalon Marquis de Sade áll. A tizenharmadik éve elmegyógyintézetbe zárt férfi valaha hitt a forradalomban, mára azonban mindennel és mindenkivel leszámolt. Harsányi Attila végtelenül szabad és bölcs embert játszik nagyszerűen. Sade márki eleinte a színpad bal oldalán egy fotelben ül. A későbbiekben egyre jobban bevonódik az általa jegyzett előadásba. A forradalom hiábavalóságát mesélő Sade márkit saját kérésére megkorbácsolják. Máskor higgadtan ecseteli a XV. Lajos életére törő Damien döbbenetes kínhalálát. Nem kétséges, hogy a mindenkori világ kegyetlenebb a márkinál.
Harsányi játékából felejthetetlen marad egy ütemszünet. Nem hosszú, mégis különös a jelentősége. Marat egyenesen a márkihoz fordul az őt, a végsőkig elhivatott forradalmárt régóta kínzó kérdésével. De Sade megáll egy pillanatra és elgondolkodik. Tudja, hogy mennyi minden múlik a válaszon, ezzel közelebb kerül hozzánk, mint az előadásban bárki bármikor. Majd elmondja, hogy talán nincs kivétel: az egyeduralomra törő, a kritikai gondolkodás kiiktatására törekvő politikai hatalom erősen deformálja az alapjaiban mégoly jószándékú személyiséget is.
Lajos András a naiv, csupaszív forradalmárt játssza. Olyan Jacques Roux, mint Marat volt valaha, hiszen most az előbbi a tömegek igaz szava. Az ártalmatlan neurotikus Roux csapongóan szertelen kifakadásai a magába záruló politikai elit és a kiszolgáltatott társadalmi rétegek közötti örök harcok momentumai.
jelenet az előadásból
A Miskolci Nemzeti Színház másik bemutatója Az öngyilkos. Nyikolaj Erdman 1928-ban írt komédiáját Szabó Máté állította színpadra. Erdman színdarabja panoráma az elbizonytalanodott, mert önálló gondolatokról leszoktatott társadalomról. Szabó a komikumból tehetséggel a drámába tartó rendezése megtalálta az ideális színészt az előadás főszerepére.
Fandl Ferenc sokszínű játéka szétfeszíti a vígjáték szokványos kereteit. Fandl szerepformálásában kezdetektől ott settenkedik a dráma a komikum álarcában. Podszekalnyikov elvesztette munkáját, és ettől feleslegesnek érzi magát. Úgy lesz a saját, felettébb szürke életének főszereplője, hogy elterjed tervezett öngyilkosságának híre. A haláltól mindjobban rettegő embernek az elmúlás közelében szeme a világra nyílik és értékelni kezdi az életet. A pipogya férj (Mása, a feleség Czvikker Lilla), az anyósától erősen tartó vej az önmaga által kreált haláltáncot járja.
Az alakításnak köszönhetően a sokszor inkább elvont fogalomként érzékelt halál gyakorlati dilemmává alakul. Fandl a második felvonásban behúzza a közönséget a karakter folyamatos döntéshelyzetébe. Monológjai különösen jól sikerültek, mert ezekben hamleti mélységekbe ér el Podszekalnyikov. Igyekszik velünk, a közönséggel együtt megélni, több oldalról körüljárni a dilemmát, hogy milyen lehet a halál utáni legelső perc. És egyáltalán milyen lehet, ha átlépünk azon a bizonyos határvonalon. A háborúról beszélve leszámol a heroizmussal, mert már pontosan tudja, hogy ilyenkor senkit nem a hősiesség mozgat, csakis az, hogy ne, vagy minél később kapjon behívót a seregbe. A beavatási szertartása végére Podszekalnyikov felelősségteljes állampolgár és felnőtt férfi.
Fandl Ferenc, Farkas Sándor
Jellegzetes, jól eltalált karakterek kísérik hősünket az „utolsó” útján.
Farkas Sándor vértelen szimbólumba lehel tehetséggel életet. Farkas az értelmiségi örök dilemmáját működteti Goloscsapov alakítójaként. Hogyan lehetne a súlytalan gondolkodó jelen a szellemiséggel egyre lazább kapcsolatot ápoló világban. Goloscsapov vélhetően nem fog jelentőset alkotni, de azzal, hogy Podszekalnyikov esetleg őt jelöli meg öngyilkossága indokaként a fiatalember szellemileg meddő élete igazolást nyerne. Goloscsapovban idegesítően ismerős értelmiségit látunk. Alkalmatlan bármiféle gyakorlati tevékenységre, de a folyamatos szövegcunamival meggyőzni igyekszik igazáról aktuális partnerét, komolyan veszélyeztetve ezzel a közvetlen környezetében élők lelki harmóniáját.
Fazakas Júlia tragikusan humoros az anyós szerepében. Értjük Podszekalnyikov ellenérzéseit felesége édesanyjával szemben. Szerafima Iljinyisna akár a megunt háziállat. Szinte láthatatlan, néha rászólnak, hogy menjen arrébb, vagy hagyja el a szobát. Nemcsak akkor ijesztő az asszony, ha magas fejhangon visít, hiszen Fazakasnak már a megjelenése is diszharmonikus, és ez csak fokozódik, ha ne adj’ isten, szóra nyitja száját. A színészi erő jeleként láthatóvá lesz a baljós külső mögött az elnyomorodott, végletesen elárvult lélek is.
Podszekalnyikov a kezdőképben az ágyában ébredve kezdi haláltáncát, amely aztán a temetőben ér véget. Khell Csörsz látványtervező a panellakásokra emlékeztető egyenházban játszatja a haláli végjáték műfajú előadás cselekményét. Az alapjaiban szűkös tér, amely, ha a helyzet úgy hozza, sokszereplős szituációkra is alkalmat ad, ötletesen változékony miliőt teremt.
Az előadások alapján a kisember sem a forradalommal, sem a háborúval nem jár jól. Akár közhelyes megállapításnak is tűnhet az előbbi, ha a politikai hatalmukat mindenáron megőrizni kívánók az ellenkezőjét nem állítanák.
Fazakas Júlia, Fandl Ferenc, Czvikker Lilla
A Miskolci Nemzeti Színház két előadása a közösség és az egyén kapcsolódásait boncolgatja. Az egyén őrlődni kénytelen a közösség szabályainak és elvárásainak fogaskerekei között. A kevésbé átütő Marat / Sade színpadán a világmegváltó tervekből kiábrándult, végletesen individualista Sade márki dominál. Csalódása a világban sajnálatosan a miénk is. Az öngyilkos összetett, magával ragadó világában Podszekalnyikov színes emberi panoptikum előtt játszódó pokoljárása a halálfélelem megtapasztalásának ritka intenzitásával ajándékozza meg a nézőt.
