Márai Sándor: A kassai polgárok / Nemzeti Színház, Gyulai Várszínház
Rendező és dramaturg föltett szándéka lehetett közel hozni napjainkhoz Márait. Ez sikerült. Érdekes, hogy bár más formában megjelenik a jog és a szabadság védelmének ügye, épp a sokat idézett, rövid forma – „Aki jogot véd, nem zendül” – a szállóigévé lett változat maradt ki az előadásból.
Nem lehet úgy írni erről az estéről, hogy ne rögzítenénk: ez a mondat viszont szerepelt azokon a táblákon, amiket a premier estéjén az egyetemi autonómia védelmében mutattak föl a színművészetis diákok, a színház épülete előtt.
Kristóf: Berettyán Sándor Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Egy előadás élményének rögzítésekor formázási könnyebbséget jelent, ha időben megtaláljuk a recenzió címét. Ez olykor a bemutatott mű kiemelt szavaiból, olykor az est legerősebb impresszióinak néven nevezéséből áll elő. Néha keresni kell. A Nemzeti Színház Kaszás Attila termében bemutatott Márai-darab esetében sokféle cím kínálta magát. Hogy az Hommage à Márai forma mellett döntöttem, az a rendező, Szabó K. István, és a dramaturg-zeneszerző, Verebes Ernő erőfeszítéseinek méltánylását, és a színészi munka elismerését jelenti. Az összegyűlt címek viszont megmaradtak. Kezdjük a történelemmel.
„Nyugtalan hazára leltünk” – Márai 1942-ben bemutatott, s a Kassát ért, 1941-es légitámadás hatása alatt írott darabja olyan időből kelti életre szeretett városát, amikor annak hajdani polgárai, noha csak négyezren lehettek, képesek voltak megvédeni magukat. A mű történelmi magja nemcsak legenda. Tény, hogy a szabad királyi város jogait semmibe vevő Aba Amádé országbírót, kit a játékban Ómodénak hívnak, a nádor kísérői és a városiak közt támadt dulakodásban a kassai szászok ölték meg, fiait pedig börtönbe zárták. A kárvallottak panasszal éltek, de Károly Róbert Kassa javára döntött. Amádé örökösei Csák Mátéval együtt szervezkedni kezdtek, de az 1312-es rozgonyi csatában alul maradtak. A Szent Erzsébet Székesegyház elődje, a darabban épülőfélben lévő Erzsébet plébániatemplom 1378-ban leégett.
Jelenet az előadásból
„János, a kőfaragó” – A közösség iránt érzett felelősséget, az összetartozás erejét s a mindenkori művész emberi és szakmai vívódását bemutató darab jelen előadásában a magánéleti fájdalom felé dönti a történetet már maga a díszlet is. Mira János derengő hátfalú, szürke-fehér szobrászműtermének jobb oldalát egy kőből mintázott, óriási gyermekleány-fej uralja, mely ugyanúgy, mint János mester (Rátóti Zoltán) féken tartani próbált vágyakozása Genovéva (Barta Ágnes) nevű nevelt lánya iránt, rátelepszik az eseményekre. Az ötven körüli szobrász, csak úgy, mint vándorútnak indított fia, Kristóf (Berettyán Sándor) fuldoklik a számító és öntelt kamaszlány iránti szerelem kínjától.
„A hideg láng” – Márai indulatához és igazához kétség nem férhet. Vannak döngő erejű szavai, s ért a szállóigék felröppentéséhez is. Elkalandozásainak egy részét szerencsés kézzel húzták ki a dialógusokból. Ám ebben a darabjában úgy hullajtja ki mondataiból a névelőket, ahogy szerelemre kész asszonyok rázzák ki hajtűiket a fürtjeikből. A stílus ettől lábujjhegyre emelkedik, s a pipiskedve járó mondatok próbára teszik a legjobb színészt is. Áhítat és üdvözültség, az ismétlés rituális szentsége, állandó meghatottság van jelen. Ám Tóth Auguszta, János feleségének, Ágnes asszonynak a szerepében megküzd ezzel a nehéz feladattal. Inkább őbenne érződik az a jól körülírt, hideg láng, amit a férfiak az Olaszhonból jött lányban vélnek érzékelni.
Nagy Mari
„A holdkóros igézet mosolya” Hiába Nagy Mari egyszerű dajka-figurája, sokszor megesik, hogy az írói közlésvágy legyűri az ábrázolási erőt és biztonságot, s nem a helyzetben hatni képes szöveg, hanem annak magyarázata, az a bizonyos „szövegmélye” kerül szó szerinti kimondásra, majd el is szárad a levegőn, mert nincs hozzá színpadi forma. Azt érezzük: igen, biztos, hogy ezt érzi a beszélő, de aligha ez jön ki a száján az adott pillanatban. Egyfajta kettős idő van jelen, mintha már rögtön emlékeznénk is a történtekre. Hasonlóan emelkedett sorokat keresve a drámatörténetben, előbb-utóbb García Lorca műveinél köthetünk ki, csakhogy azokban, operai biztonsággal formázott versek illeszkednek a cselekmény pillérpontjaira. Ilyesmiről Márainál nincs szó. Valami elképzelt balladai forma körvonalai derengenek a színpadon, s ezt olykor olyan stilizáló rendezői fogások is próbálják erősíteni, mint amikor például ütemre verik az asztal lapját a szervezkedők. De mivel ennek se előzménye, se következménye, a ritmusképlet egyszeri dísz marad. Az oratorikus, szobormerevségű kvartett, a jól formált dialogikus „szövegének” emléke viszont elkísér bennünket. A szép, hollófekete ruhákat Bianca Imelda Jeremias tervezte.
„Te, Jakab polgár…” Jó esetben uramnak, fiamnak, mesternek, asszonyomnak szólítják egymást a szereplők. A talán igazából sosem használt, s alighanem a polgártárs formából visszametszett „polgár” megszólítás csak az idegenből jöttnek, Jakabnak (Schnell Ádám), az ékszerésznek jár. Mintha azzal tartaná el magától Ágnes asszony a gazdag, és végül Genovévát is elnyerő kereskedőt, hogy kimondja: Te, Jakab polgár…
A jelenlegi darabváltozat nem tartalmazza Albertus, az író figuráját, hiányzik is belőle, de ennek szomorú magyarázata van. Fájdalom elgondolni, hogy a nemrég elhunyt Csurka László milyen mély átéléssel tudta volna megjeleníteni a figurát. A közösség gyászát kifejező, tisztelgő döntés volt Albertus alakjának elhagyása. Rövid jelenetek során viszont vigasztalódhatunk a szépszavú, emberséges Gergely páter bőrébe bújt Blaskó Péter alakításával.
Barta Ágnes és Rátóti Zoltán
„Ki ölte meg a nádort?” Az előadás viszonylagos párnázottságához, életlenségéhez hozzájárul, hogy a központi metaforaként értelmezhető véső – a húzások miatt – nincs kellőképpen fölvezetve, noha a darabban a tárgy bejárja az író által neki szánt kemény, szimbolikus sorsot. Már a díszletterv is rendezői félmegoldásokat enged csak. A vésés fizikai erőfeszítésének látványa más ingereket indítana el a nézőkben, mint a könnyen formálható agyag megmintázása. S bár van némi kalapácszaj kezdetben, maga János nem farag, hanem „agyagozik”. Az anyaggal vívott küzdelmet nem adja vissza a játék. S ettől a véső, mely shakespeare-i tőrként mozoghatna a darabban, dramaturgiailag nem „villog” eléggé. Az ütésre lendülő kéz, mely hol az alkotáshoz, hol a jogtiprás megállításához kellő erő jelképe lehetne, nem tud kirajzolódni.
Ráadásul a városra lenézőnek tervezett, álló kőszobor helyett porlékony agyagterv van az asztalra fektetve, balszerencsés pozícióban, boncolásra készen. Igaz, így Genovévának könnyebb szétzúznia a féltett munkát, csakhogy ez a lihegő, kalapácsos rombolás – mely egy próbán hatásos tudott lenni – zavaros elem az előadásban, a darab meg kiveti magából. Miféle művész, miféle megalázott férfi, akivel ezt meg lehet tenni? Az a János, akit Rátóti Zoltán ábrázol, s aki a feleségére gondolva, suttogva zokog föl, hogy „És te?”, – az nem tűri ezt.
„Mi a terved, mester?” – A várost ellepő öldöklő hadról csak mesélnek. Ómodé fejszéseiből nem érzékelünk semmit. Ezáltal aztán nincs is megtámasztva János mester megrendítő tette, az ő – közösségi érdekből elkövetett – muszáj-bűne. A színpadon kívüli összecsapás közösségi előkészülete hiányzik. S Albertus alakjával együtt, sajnos, kimaradt egy fontos utalás is a darabból. Amikor a lakosság egy részének lefizetéséről van szó, van egy fontos mondat: „Te vagy az egyetlen, akinek nem adhatnak semmit, mert te művész vagy.” – mondta volna Csurka László. Ezt a mondatát talán átvehette volna valaki.
Jön helyette egy szimbólummá fújt jelenet. Ómodé fejszései helyett rémbohócok – Herczegh Péter és Szép Domán – érkeznek. Egyikük borzas óriásparókájába aranyló horogkereszt, másikukéba ötágú vörös csillag van sütve. Stephen King 1400 oldalas könyvéből, vagy inkább az abból készült Az (It) című filmből settenkedik elő a két alakváltó clown. Muzsikálnak, gagyarásznak, s valahogy megölik Ágnes asszonyt. Mire gondoljunk? Arra, hogy a két, gyilkossá vált eszme már a 14. században hozta a maga szörnyformáját? A darabbeli fejszések rabolni jönnek, s visznek is mindent, ideológiától mentesen. A rablótámadást halált hozó eszmék betöréseként kívánja bemutatni a rendezés, de a külsődleges akció csak beszakasztja a drámát. A darabban egyetlen bő nap, s egy pár nap múlva esedékes utójáték adott idejében fut le a cselekmény, ebben a konkrétságban tud a város ellenállása jelképes tetté emelkedni. A két műanyagfigura beeresztése ebbe a közegbe fölösleges, s az elgondolás nem is működik.
Barta Ágnes és Tóth Auguszta
„Jog és szabadság” – A városvédők jelszava volt ez. Az elszámoltatásnál a hadakozásból jött férfiak égett gerendavégekkel állnak elénkbe. Horváth Lajos Ottó, mint Petrus bíró, olyan erőt és tisztességet sugárzó „államférfi”, hogy szinte azt kívánnánk, kezdje el a rendrakást, itt és most. Szarvas József alakításában a sérült molnár figurájának jelenleg inkább csak a héja, a viszonylag egyszerű kérge van meg. Rubold Ödön ősz szakállas, lila köntösbe öltöztetett István püspökét nem csupán festői megjelenése okán kell megemlítenünk, hanem azért is, mert a Nemzeti Színház Sík Ferenc által rendezett, 1990-es bemutatójában ő játszotta Kristófot, János mester fiát. Rácz József, mint megrablott szűcs, gyászában is tele van élettel, Bakos-Kiss Gábor pedig, Timót, a városi elöljáró képében, mikor a jogról szól, zengve hirdeti: „Amíg van alku, védje szóval. Ha nincs jog többé, védje foggal, körömmel…” (Márainál ez még így hangzik: védje mással.)
Főhajtás Márai vívódása előtt
„Elviselni. És megérteni.” Szabó K. István rendezése főhajtás Márai lénye, s főként magánemberi vívódása előtt. Ezt nem csak a Napnyugati őrjárat és A kassai bombák idézett sorai, de a finálét fölerősítő Verebes-metal-szám, a Barta Ágnes által énekelt Luminál című vers vendégül hívása is jelzi. Rendező és dramaturg föltett szándéka lehetett közel hozni napjainkhoz Márait. Ez sikerült. Érdekes, hogy bár más formában megjelenik a jog és a szabadság védelmének ügye, épp a sokat idézett, rövid forma – „Aki jogot véd, nem zendül” – a szállóigévé lett változat maradt ki az előadásból.
Nem lehet úgy írni erről az estéről, hogy ne rögzítenénk: ez a mondat viszont szerepelt azokon a táblákon, amiket a premier estéjén az egyetemi autonómia védelmében mutattak föl a színművészetis diákok, a színház épülete előtt. Hogy legyen mit megérteni.
Márai Sándor: A kassai polgárok
A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója
Rendező: Szabó K. István
Dramaturg: Verebes Ernő
