Eszterhai Katalin: Majdnem Esterházy / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Az édesapa felgyújtja a ház négy sarkát, mert gyakori mulatós kedvében felettébb kíváncsi az ég csillagaira.
Ballér Bianka fotó: Parragi Rebeka
A gyereket szigorúan büntetik, ha eszi a fáról a szilvát, mert a gyümölcs pálinkának kell. Az újszülöttet olykor a sütőbe teszi az anya, mert ott biztosított a meleg. Az édesanya lányát spárgával köti az asztal lábához. A családjával az Emberek a havason című film vetítéséről hazafelé tartó nevelőapát a sötétben a falusiak megverik. Ugyancsak őt az 1956-os forradalom napjaiban a feldühödött helyiek súlyosan bántalmazzák.
„…a kis dolgok fénye az, amely széppé, meleggé teszi az életet…” Molnár Ferenc idézete jól illik az Eszterhai Katalin emlékeiben megnyilvánuló életszemlélethez. A szerző Majdnem Esterházy című önéletírása az életút bemutatása mellett a spirituális utazást hangsúlyozza. A Magyarország egyik legősibb nemesi családjából származó Esterházy Ferenc mindenét elveszti a kommunista fordulat évében, azaz 1949-ben. Az addig csak az élet napfényes oldalát ismerő férfit családjával együtt deportálják falura, ahol kétkezi munkásként italba fojtja bánatát és hamarosan meghal. A szegénységben vergődő család egyik lánya, Katalin innen indulva fut be szép pályát televíziós szerkesztőként és újságíróként. A Kádár-rendszer összeomlása előtt, 1987-ben disszidál, hogy előbb Olaszországban, végül Kanadában éljen családjával. Egy adminisztrációs hiba miatt változott meg az ősi családnév, innen a könyv címe.
Viszonylag keveset olvasunk a Rákosi, majd a Kádár-rendszerről, ám annál többet a belső alakulásokról. Spirituális érdeklődés szükségeltetik a Majdnem Esterházy teljes élvezéséhez. Pontosabban az őszinte hit abban, hogy ha elég erős vagy, hogy tegyél érte, a szerencséd nem hagy el a legnehezebb helyzetekben sem. Ennek köszönhetően az emlékező-főszereplő rendre erősebben jön ki a megpróbáltatásokból, mint ahogyan beléjük sodródott.
Selmeczi Bea a fenti önéletírásból készült, szintén Majdnem Esterházy című színpadi változatát viszont nem az alapvetően harmonikus személyiség kalandos életútja érdekli, hanem a társadalmi szinten és a magánéletben megjelenő erőszak. Selmeczi monodrámát formált az alapszövegből, amelynek alaphelyzete mégis a párbeszéd. Az egyetlen szereplő végig az édesanyjához beszél, a szülő hiába nem jelenik meg a színpadon, a lány megidézi számunkra.
Bereczki Csilla rendező némileg szokatlan térben játszatja az egy órányi vallomást. A játéktér bal oldalán a jókora asztalnak alig van funkciója a családi fényképekkel és az előttük meggyújtott gyertyákkal. A másik oldalon egy szék körül női cipőket látunk, van közöttük selyemszegésű körömcsizma, kígyóbőr magassarkú, körömcipő és gumicsizma is. A lány kezébe veszi, majd felpróbálja édesanyja lábbelijeit, és megrohanják a múlt kitörölhetetlen képei. Egy alkalommal az anya éppen a körömcipőjével veri el kíméletlenül a lányát.
jelenet az előadásból
Ballér Bianka Eszterhai Katalin szerepében visszafogott előadásmódja igazodik az érezhető rendezői szándékhoz, miszerint hol szenvtelenül, hol a kislány csodálkozásával közvetít nekünk a világról, amelyben az emberek mindennapjait áthatja az erőszak. Ballér médiumként bolyong a fájdalmas emlékek útvesztőjében. A színésznő eleinte nehezen találja a ritmust: nehezen eldönthető, hogy mennyire éli meg karaktere az emlékeit és mennyire reked kívül ezeken, tehát marad meg mesélőnek, felelevenítőnek. Aztán váltogatnia kell a figurák között, és ez megadja a lendületet. A kendő, a napszemüveg segítségével terem előttünk röpke időre az adott szereplő. A cigányzene, az ének mind a vér szerinti szülő Esterházy Ferenc, mind a fogadott apa Vincze Ferenc életében fontos volt. Ballér halk, dévaj éneke idézi meg a férfiakat. Ellentétes irányú pillanatai érvényesen szólnak az agresszor és az áldozat közötti vékony, generációkon átívelő határmezsgyéről. Bárhogyan is küzd ellene, az emlékező Eszterhai megveri a lányát. Máskor fülével a falhoz tapadva hallgatja, ahogy 1956-ban az ártatlan nevelőapját a másik szobában a feldühödött falusiak verik.
A kíméletlenül fogalmazó, szikár Majdnem Esterházy előadásában az anya és lánya közelítési kísérleteit hiába is keresnénk. Nem szépülnek és nem szelídülnek a valamikori emlékek az évek, az évtizedek múlásával sem. A székesfehérvári Vörösmarty Színház Pelikán Fészek játszóhelyén az irracionális érzésekről mesélnek nekünk. Ember legyen a talpán, aki tudja mennyi időnek kell eltelnie, hogy az annyira remélt érintés, amely annak idején az anya szeretetlenségéből, mostanra pedig a lány akaratából elmaradt, megtörténjen. A zárlatra eljutunk az érintésig, de erősen kétséges lehet-e belőle simogatás.
