A Magyar Színházak XXXI. Kisvárdai Fesztiválja
Kisvárda érezhetően erősödik, szerencsés lenne a színházi fesztivált is újra erősíteni, tovább javítani például a még sok tekintetben mindig fogyatékos színpadtechnikát.
Pé’z, hova mész? – Vajdasági Tanyaszínház Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Létszükségletemmé vált valahogy a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja. Szinte a kezdetektől évről évre elzarándokolok oda. Nehezen tudnám elképzelni, hogy ne menjek, de azért a Művészetek Házával szembeni panelben lakó feljelentős néni fölöttébb hiányzik. Nem szenvedhette, hogy a kultúra háza körül fesztivál idején, kivilágos kivirradtig folyt a dumaparti, olyanok cseréltek eszmét, rögeszmét, vitatkoztak, akár összeölelkeztek, akik csak évente egyszer látták egymást. Volt gitár, netán énekszó, nagy anekdotázásokban is elmerülhettünk. Adódott alkohol is persze, de nem emlékszem fene nagy, tűrhetetlen rendbontásra, ordenáré hangoskodása, szeretet volt, élet, ismerkedés. A néninek ez nem tetszett, mert legyen inkább csend és csend, rendszeresen kihívta a rendőrséget, ki is jöttek, adódott némi ejnye-bejnye, aztán ment minden tovább, a néni pedig újra akcióba lépett, és mondhatni, hogy ez így teljesen természetes „körforgássá” vált.
Ma már direkt rosszindulattal sem lehetne senkit feljelenteni, alig lézeng néhány ember a „műv. ház” előtt, már nem maradnak Várdán több napig a társulatok, így nem is igen nézik egymást. Játszanak, másnap reggel bemennek a szakmai megbeszélésre, és húznak el. Bár lettek új szállások, nincs az ilyesmire már pénz, legfeljebb a színházak egy-egy képviselője maradhat, és ez baj, oda a régi, semmivel nem helyettesíthető hangulat, ami igencsak segítette a hathatós szakmai eszmecserét.
Az idén már harmincegyedik alkalommal rendezték meg a fesztivált, aminek a nevében hosszú ideig benne volt, hogy ez a határon túli magyar színházak fesztiválja. Létrejöttekor kétséges volt, hogy hát ebből mi is sül ki. Kisvárda több határ közelében van, ezért a helyszín kedvezőnek látszott jó néhány határon túli magyar színház számára, hiszen kezdetben csak ők léptek fel ezen a rendezvénysorozaton. De túl messze van Budapesttől, ezért félő volt, hogy a fesztivál nem igazán kerül be a magyarországi szakmai vérkeringésbe, és azért ez manapság is időnként szóba kerül. Ugyanakkor érezhető volt, hogy ez a kisváros ebbe a programba belead apait-anyait, hiszen ez volt ott a legfontosabb esemény. Volt teljes ellátás, a művelődési ház előtt még bográcsban főzött, ingyenes, úgynevezett éjféli lakoma is. Dumáltunk és dumáltunk, szívtuk magunkba a többiek életét, boldogságát, elkenődöttségét. Kit érdekelt akkor, hogy netán vacak a szállás, nem éppen acélos a színpadtechnika, hol mámoros, hol világfájdalmas, de mindenképpen felfokozott hangulatú fesztivál volt ez, akár meglepetésszámba menő jelentős, sőt nagy előadásokkal.
A fesztivál fődíját kapta a Vajdasági Tanyaszínház előadása Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Változatlanul vannak itt Magyarországon máshol nem látható, jó produkciók, változatlanul vendégszerető a város, aminek közben azért lett más, tán komolyabb tömegeket, főleg fiatalokat megmozgató fesztiválja, a Lesz Feszt, és, ha nem is egészen, de elkészült az igencsak kibővített, jókora strand, az ország második legnagyobb csúszdájával, ami szinte egy csúszdakombinát, és persze ugyancsak vonzza a vendégeket. Meg bizony lett új stadion is. Kisvárda érezhetően erősödik, szerencsés lenne a színházi fesztivált is újra erősíteni, tovább javítani például a még sok tekintetben mindig fogyatékos színpadtechnikát. És én örülnék, ha a szórakoztató produkciókat is ismét határon túli magyar teátrumok adnák, mert nem voltak ők rosszak ebben sem, és így lehetett róluk teljes képet kapni. Így volt kompakt a fesztivál, amin idén is jó néhány előadást szerettem, bár azt nem állíthatom, hogy mellbevágó élmény is akadt köztük.
De például volt valami lelkesítő a Vajdasági Tanyaszínház Pé’z, hova mész? című produkciójában, amiben sok energikus, jó mozgáskészségű, tettre kész fiatal komédiázik. Lerí róluk az elhivatottság. Diákosan bohóckodnak. Ötletet halmoznak ötletre, Berta Csongor és Ricz Ármin leleményes rendezésében. Humoruk van. Hatalmas hangerővel is rendelkeznek, csaknem végig kiabálják az előadást. Túl magasnak találták a színpadot, ezért az első sorokat letakarták, mert azt gondolták, hogy ezekből nem látnánk megfelelően. A távolság viszont nehezítette a kontaktust a közönséggel, emiatt érezhették úgy, hogy az átlagon felül meg kell erőltetniük a hangszálaikat. Ez viszont némileg természetellenessé tette a játékmódot, de azért a klasszikussá érett egyik legrégibb szerb dráma, Marin Drzic Dundo Maroje című művének modernizált változata így is üdítő élmény.
Apátlanul – Nagyváradi Szigligeti Színház Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Kedveltem a Nagyváradi Szigligeti Színház Apátlanul, közismertebb fordítások szerint Platonov című előadását is. Ezt a verziót a kiváló Radnai Annamária – aki megrendítő módon, sajnos a közelmúltban távozott közülünk, alkotóereje teljében –, fordította, egészen nagyszerűen. A Kamrában is méltán az ő verzióban adják Csehov remekét. Olyan szempontból még a tér is hasonló, hogy ebben az esetben a nézőtér szintén a szereplők fölé magasodik, ha úgy tetszik, ők ott lent vannak a gödörben. Végül is csupa gödörbe jutott életről van szó. Botos Bálint rendezése meg is mutatja, hogy ezek az emberek nem jutnak egyről a kettőre. Alkalmatlanok vágyaik beteljesítésére. Megrekedtek, és már inkább visszafelé hátrálnak, mint előre. Balogh Attila olyan címszereplőt játszik, akinek már vágyai sem igen vannak, eltékozolta a formátumát, aminek a nyomai azonban még megmaradtak, ahogy a férfiasságának is felfedezhetők maradványai, ezért a nők rákattannak. Ugyanis ők is annyira maguk alatt vannak, hogy nem veszik észre, hogy egy emberi roncsot igyekeznek a megváltójuknak látni. A színészek érzékletessé teszik, hogy akiket alakítanak, némileg olyanok, mint a fáradt őszi legyek, még rúgkapálnak, fel-felélednek, de már nincs esélyük semmire.
Álmodozók – Újvidéki Színház Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Az Újvidéki Színház Álmodozók című produkciójának lázadó fiataljai sem jutnak semmire. Lázadnak a lázadásért. Szexualitásban, onanizáló tabudöntögetésben merülnek el. Lénárd Róbert rendező Bertolucci kultikussá vált híres filmjének a mai variációját „álmodta” színpadra, gondosan kidolgozott, jó színészekkel megvalósított előadásban. Bertolucci filmje durva, keményen, ütősen polgárpukkasztó. Az előadásban a színészek felénk fordulva, beleüvöltenek a képünkbe, trágárságokat ordítanak. Kérdéseket is feltesznek nekünk, de válaszokat már nem várnak tőlünk, eszük ágában sincs ezeket belőlünk kiprovokálni. Valójában nem akarnak velünk konfrontálódni, feltehetően zavarba is jönnének, ha az ő stílusukban visszakiabálnánk nekik. Ha valami durva, provokatív, az legyen tényleg, akár felbőszítően az, ez így, bár kétségtelenül színvonalas a játék, mindennek inkább csak az imitációja.
A Gröndholm-módszer – Kézdivásárhelyi Városi Színház Fotó: Godó-Révész Rebeka
A Kézdivásárhelyi Városi Színház A Gröndholm-módszer című előadása viszont behúzza a csőbe a nézőt. Ez a mind divatosabb darab, például a Thália Arizona Stúdiójában is adták, Mózes András figyelemre méltó rendezésében, egy állásinterjú keretén belül vizsgálja az emberi természetet. Joldi Galcerán zárt térbe helyezi a történetet, mint például Sartre tette a Zárt tárgyalás című darabjában, ami csaknem laboratóriumi körülményeket biztosít. Semleges, jellegtelen közeg, az ilyenkor elvárt, sötét öltöny, illetve kosztüm, ami egyenruhának tekinthető, semmit nem jelez az egyéniségből, inkább begubózást mutat, mint kitárulkozást. Ami nem is történik meg akarattal, ezek a típusfigurák inkább kivetkőznek önmagukból, mint önként feltárulkoznak. Négy színésznek, Kolcsár Józsefnek, Kiss Lászlónak, Márdirosz Ágnesnek és Lung László Zsoltnak ez parádés játéklehetőség, élnek is az alkalommal, Barabás Árpád rendezésében.
A Jelenetek egy házasságból című színpadi játékot, csakúgy, mint az Álmodozókat, híres film, Bergman alkotása ihlette. A ténylegesen házas színészpár, Gál Tamás és Kiss Szilvia adják, a Csallóközi Csavar Színház, a Soproni Petőfi Színház, a mikházi Csűrszínház, a Forrás Színház és a Malom Színház koprodukciójában, Pataki András rendezésében. Két ember, egy ’se veled, se nélküled’ típusú kapcsolatban, csaknem letépi egymásról a bőrt, beleváj a másik húsába, intenzív fájdalmat okozva, hatalmas kiborulások és összeölelkezések közepette, a poklot és a mennyországot egyaránt megjárva. Kolosszális színészi feladat, a két színész bírja szuflával, talentummal.
Jelenetek egy házasságból – Csallóközi Csavar Színház, Soproni Petőfi Színház, Mikházi Csűrszínház, Forrás Színház, Malom Színház Fotó: Ráthonyi Ráhel Sára
Lehetetlen mindenről írni. Változatlanul fontosnak érzem a kisvárdai színházi fesztivált, amire kevesebb fény vetül, mint régen, gondoljunk bele, hogy nem is olyan messzeségbe tűnően, még élő színházi közvetítés is volt onnan, tévéstáb kísérte végig a rendezvénysorozatot. Ha ez a fesztivál olyan mértékben fejlődhetne, mint maga Kisvárda, ismét régi fényében ragyoghatna.
