Mai magyarok

|

Újabb magyar kortársdráma-kötetek

A Selinunte könyveket jó kézbe fogni, igényes a külsejük, alaposak a függelékek, a bevezetők, gondos a szerkesztésük.

Idegenek

Nincs még tíz éve sem, hogy Székely Csaba neve fölkerült a megkerülhetetlen kortárs magyar drámaírók közé, s mára már több tucatnyi bemutató mellett köteteket, fordításokat, pályaműveket, díjakat tudhat magáénak. S még mindig negyvenen innen. Úgyhogy semmi meglepő sincs abba, hogy a Selinunte Kiadó Kortás drámaírók sorozatában a szerző nyolc művét tartalmazó kötetet jelentetett meg Idegenek és más színdarabok címmel. A válogatásban ott a jól ismert Bánya-trilógia, mely már néhány évvel ezelőtt is kézbe vehető volt könyv formában, akkor a Magvető jóvoltából – talán e helyett érdemes lett volna más műveket közreadni, mint például a Vitéz Mihály című történelmi drámát, vagy a magyar-román együttélés anomáliáit bemutató MaRó-t vagy a 2017 húsvétjára íródott Passio XXI-et, vagy akár a Gólem Színház számára íródott Zs-kategóriá-t, melynek társszerzője Székely. Ahogy mindezt számbaveszem az emlékezetemben, magam is elámulok, milyen gazdag oeuvre-ből lehet meríteni. Bizonyára, a szerkesztők is töprengtek a mit-kérdésén, és bizonyára számukra kikerülhetetlen volt, hogy ne szerepeltessék e reprezentatív kötetben a mára ikonikussá vált „Bányákat”. Kevés olyan szerzője van az elmúlt tíz év kortárs magyar drámairodalmának, aki a nem oly rég történt első megjelenése óta folyamatosan alkot, újabb és újabb művekkel lepi meg olvasóit – és nézőit –, állandóan megújul, nyelvében, tematikájában, formájában, műfajában. Mindeközben nemcsak színpadi művek szerzője, hanem filmsorozatoké is, mint például a népszerű Terápia íróinak is egyike, de számtalan fordítást, átírást is a magáénak tudhat. Sőt, nemrégiben saját színházat is alapított Marosvásárhelyen 3G néven Ándi Gherghe rendezővel és Benedek Botond színésszel.

Visszatérve az Idegenek kötethez, nagyon fontos tett ennek a megjelenése. A benne található művek részben már megmutatkozhattak színpadon, részben viszont még keresik a játszóhelyüket. Még olyan is van köztük, melyet ugyan bemutattak már, ez épp A Homokszörny, de a szerző másképp képzelte, mit a gyergyószentmiklósi társulat Nagy Botond rendezésében. Ez se jó, se nem rossz – csak azt jelzi, hogy vannak még utak a már színpadra került alkotások esetében is.

A kötetet a különös sorsú Szeretik a banánt, elvtársak? című szöveg nyitja meg. Székely Csaba 2008 környékén a transidexen hosszabb-rövidebb történeteket publikált az őt körülvevő világról, míg kollégái egyike fölhívta a figyelmét a BBC hangjátékpályázatára. Ezek a minitörténetek voltak a kiindulópontja az angolul megírt művének, melyért a legjobb európai darab díját nyerte el, majd a legjobb hangjáték szerzője díj is az övé lett. Ezt a szöveget fordította le magyarra Saszet Ágnes 2013-ban, s erre talált rá Sebestyén Aba, aki rávette a szerzőt, hogy a sokszereplős műből írjon neki monodrámát. A fölkavaró történetben egy kisfiú szemével látni a rettenetes ceauşescu-i rendszer hétköznapi borzalmait. Ezt a szöveget azóta románra, finnre is lefordították, és elő is adták.

A kötetben az a mű követi, mely időrendben a legfrissebb, a 2016-ban íródott Semmit se bánok. Ez is a közelmúlt történelmének következményeivel szembesít, megint gyerekszemnézőpontból. Tizenhét évvel a romániai forradalom után egy volt securitatés vallatótisztet fölkeresi egykori beosztottja, aki továbbra is a titkosszolgálat embere, hogy rábírja egy újabb föladatra. Közben a volt tiszt életében először megszeret valakit, egy sérült kamaszlányt a fölötte lévő panellakásból, és különös kapcsolat szövődik köztük, melyhez a múltnak is köze van… Székely Csaba gyakran hivatkozik Csehovra, mint mesterére – ebben a művében különös fénnyel ragyognak föl a csehovi motívumok: az elhallgatásokban, a szöveg mögötti titkokban, a szereplők finoman egymásba gabalyodó hálózatában. Hogy mennyire valódi drámai helyzetet talált Székely, a mű gyors sikere is mutatja, jelenleg épp három színház készül bemutatni, vagy már be is mutatta, románra is lefordították, melyet felolvasószínházi formában meg is mutattak.

A kötetet záró két dráma, az Idegenek és A Homokszörny az előzőekhez képest stilizált világban játszódik – de amiről szól, amiről és ahogyan beszélnek, az nagyon is valóságos, és nagyon is fölismerhetően a mi világunk. Az idegengyűlölet vagy a szerelem titokzatos érzéseinek parabolái ezek.

És hát elolvashatni a kötetben a Bánya-trilógiát is. Azt a mára megkerülhetetlen három művet – és most engedtessék meg elemzés helyett egy személyes kitérő – vagyis azt a művet, melyet 2011-ben ezekkel az ajánló sorokkal küldte el Boros Kinga marosvásárhelyi dramaturg magyarországi kollégáinak:  „Figyelmetekbe ajánlom a Bányavirágot – olyan régen várjuk az új erdélyi drámát, és ez most par excellence az lehet. Egyszerre borongós és frenetikus humorú, és kíméletlenül rombolja a szeplőtlen Erdély mítoszát.” És szinte ugyanaznap érkezett egy másik levél is, melynek írója Bodó A. Ottó sepsiszentgyörgyi dramaturg: „Csatoltan a Bányavirág című szöveg. A szerző Székely Csaba, újságíró, tudtommal ez a második darabja, az első egy rádiójáték, a Do You Like Banana, Comerdes? Nézz bele a szövegbe, röhögj egy sort, s ha érdekesnek találod, jelezz vissza!”

És Székely Csaba elindul…

(Székely Csaba: Idegenek és más színdarabok, Selinunte Kiadó, Budapest, 2017, 3600 Ft)

Családtörténetek

Volt valamikor egy sorozat: a Rivalda. A tavasz táján megjelent kötetekbe az előző évad kortárs magyar drámák bemutatóiból válogattak a szerkesztők. A színházi szakemberek polcán, a könyvtárakban, az antikváriumokban ma is előkelő helyen vannak. Nagy kár, hogy megszűnt.

Mintha ezt is pótolná a Selinunte Kiadó Olvasópróba sorozata – de több is ennél.

Mert ezek a kötetek tematikus válogatások, s így, egymás mellé téve a műveket, tágabb értelmezésben ábrázolják azt a világot, melyben születtek.

Legutóbb Családtörténetek címmel jelent meg az újabb rész. Látszólag, ahogy a címet értelmezni lehet, a magánélet terepére fordulnak a történetek, a közélet nagy kérdései helyett a hétköznapok apró jelenései villannak föl. De közben ezek a látszólag mikrotörténetek a társadalom működéséről is árulkodnak, a privát eseményeken keresztül fölsejlik az egyén és a közösség viszonya, a 2019-es Magyarország.

A keletkezésük idejében, a stílusukban, a hangvételükben is különböző öt drámát erősen összefűzi ez a tematika, sokféleképp ábrázolva napjaink férfi-nő viszonyainak alakulását, a generációk egymásnak feszülésének következményeit.

Háy János Vasárnapi ebédje a Nemzeti Színház drámapályázatára született 2009-ben, amikor tíz írót fölkértek, hogy válasszanak a tízparancsolatból egyet-egyet, s a választottból írjanak egy-egy drámát. Háynak a „Tiszteld atyádat és anyádat…” kezdetű jutott, ez ihlette a különös sorsú művét, melynek Rátóti Zoltán rendezte bemutatója egy előadást ért meg a másnap megszűnt Budapesti Kamaraszínházban. A történet több mint tíz évet ölel föl, Háy János-i szikársággal megírt párbeszédekből bontakozik ki egy mai család széthullása, válások, új házasságok, halmozott boldogtalanságok során keresztül.

Fölkérésre, mégpedig a Rózsavölgyi Szalon fölkérésére íródott Tóth Krisztina Pokemon Go című műve is. Kisvárosi vergődések, generációk egymás melletti elbeszélése vezet tragédiához – de a legtragikusabb a Pokemon Go eseményeinek láncolatában, hogy hiába történik a szereplőkkel bármi, semmi sem változik meg, minden marad ugyanúgy. Költőien szépek a párbeszédek, szívfacsaró sorsok bontakoznak ki – de mindent átfon a reménytelenség, az önmegváltás képtelensége.

Hangvételével groteszkebb Tasnádi István Kartonpapája (mely szintén fölkérésre, ezúttal a székesfehérvári Vörösmarty Színház fölkérésére készült – biztató, hogy fontos a színházaknak az új magyar dráma) – de a derűs ábrázolás sem tünteti el azt a keserűséget, ahogyan itt is fölsejlenek társas kapcsolataink. A friss özvegy a családi ebédre kartonférjjel érkezik – ám hamar kibomlanak a múlt sötét árnyai, mely a jelen képmutató világát is leleplezik. Tasnádi jól ír, jó helyzeteket teremt – fordulatain is érződik a dramaturgiai gyakorlottság – de a világ ettől nála sem elviselhetőbb.

A kötet két utolsó művének szerzői manapság a legtöbbet játszottak. Ők azok az ízig-vérig színházi emberek, akik maguk írják, rendezik, szervezik előadásaikat, nagyjából állandó csapattal. Pass Andrea Bebújósa és Hajdú Szabolcs Kálmán-napja különleges drámák, úgy tesznek, mintha nem is színpadi szövegek lennének, hanem civil megszólalások – és ennek ellenére, így kinyomtatva, olvasva kiderül, mennyire gondosan megszerkesztettek, megírtak. A Bebújós érdekes dramaturgiai (színpadi?) ötletre épül, a szülőket és óvodás gyerekeiket ugyanazok a színészek játsszák – miközben hétköznapi játszmáink lepleződnek le. Szórakoztató ez a struktúra, de Pass Andreának kitűnő érzéke van ahhoz, hogyan tágítson ki bővebb társadalmi értelmezésre egy-egy szűk mikrokörnyezetet. Ahogy Hajdú Szabolcs Kálmán-napját sem lehet egy egyszerű baráti összejövetel sztorijaként értelmezni. Nagyon is arról szól, el lehet-e zárkózni a bennünket körülvevő világtól, belemerülhetünk-e a magánéleti problémáinkba, vagy ahogy élünk, az nagyon is összefügg a tágabb környezetünkkel. Nevetségesen egyszerű mondatok zuhannak le, melyek a tartalmuknál fogva rögtön föl is nagyítódnak.

És a kör bezárul. Ez van. Itt és most. Jó, hogy vannak privát történeteink. Jó, hogy ezek közösek. És jó, hogy most egy részüket összegyűjtve el is lehet olvasni.

Mindehhez még fontos, hogy a Selinunte könyveket jó kézbe fogni, igényes a külsejük, alaposak a függelékek, a bevezetők, gondos a szerkesztésük. Mint ahogy ebben a kötetben is, a már bemutatott drámákhoz nem csak előadásfotót találni, hanem színlapot is, a színészek, a tervezők, a rendező és a többi alkotótárs nevével, a bemutató dátumával. Kordokumentum.

(Családtörténetek – Mai magyar színdarabok. Selinunte Kiadó Budapest,  2019, 3400 Ft)

CÍMKÉK: