Kinetikus homokban

|

Madách Imre: Az ember tragédiája / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Grandiózus vállalkozás Az ember tragédiája Székesfehérváron.

Fotók: Vörösmarty Színház

Ez már a színlapról is kitűnik. Ha most is olyan részletesen közölnék a szereposztást, mint ahogyan az jó néhány évtizede még szokás volt, ez a mostani is lehetne olyan hosszú, amilyenek a régiek voltak. Az ötvenes-hatvanas években ugyanis a három főszereplő (Ádám, Éva, Lucifer) után egyenként megadták minden egyes szín mellékszereplőit. Ezt lényegében most is megteszik, csak praktikusan fordítottak a dolgon, színészenként tudatják, ki kit játszik. Így mégis elegendő a szabványos szórólap egy oldala. Minthogy azonban ezúttal a főszereplőkből is több van, további oldalain azokat is színenként ismerteti a színlap, méghozzá az adott jelenet rövid tartalmával együtt.

Szükség is van erre az előzékenységre, mert nélküle a néző hamar belezavarodna abba, hogy ki kicsoda is éppen az adott pillanatban. Más kérdés, hogy erre jó lenne már az előcsarnokban időben figyelmeztetni az érkezőket, mert tapasztalataim szerint aránylag kevés néző indul neki kellő készültséggel minden előadásnak, legtöbbjük csak a szünetben kezdi el böngészni, hogy kiket is látott, illetve kik keltették föl a figyelmét. Arról az örök vitakérdésről már nem is szólva, hogy vajon tájékozottan vagy éppen szűz szemmel helyesebb-e színházat nézni. Mindkettő mellett vannak érvek. De ezúttal a szűz szem hívei szinte biztosan belezavarodnak a látottakba.

Előtérben: Kiss Diána Magdolna és Krisztik Csaba

A játszó személyeknél azonban ezúttal fontosabb közlendője is van a színlapnak. Ez a rendezők személye. Ők is többen vannak ugyanis, összesen négyen. Önmagában véve ez nem újdonság Az ember tragédiája előadástörténetében. Az 1955-ös bemutatót is hárman rendezték, Gellért Endre, Marton Endre és Major Tamás, amivel nyilvánvalóan több dolgot is kívántak demonstrálni. Kellő súlyt akartak adni az akkor politikai tettnek számító akciónak, de bizonyára a Nemzeti három fős vezetőségének egységét is kívánták demonstrálni. De az is igaz lehet, amit Molnár Gál Pétertől olvashatunk, hogy Major neve „főként azért szerepelt a falragaszokon, hogy művészi és politikai súlyával fedezzen és felelősséget vállaljon a kényes produkcióért”. Részben most is gondolhatunk hasonló motivációra, természetesen mutatis mutandis. Akkor a többé-kevésbé közismert belharcok elfedése lehetett a közös munka egyik oka. Most Szikora János igazgató az elmúlt több mint ötéves működése eredményeként létrejött társulat erejét, egységét kívánja felmutatni az időtartamában is hatalmas, négyórás produkcióval.

Csak hát az is lehetségesnek látszik, hogy ez az egység munkahelyi magatartásként kifogástalan, ám ez nem jelent ízlésbeli, munkamódszerbeli, esztétikai nézetek közötti hasonlóságot, vagy akár csak összeegyeztethetőséget is. Akár erre is vallhat, hogy a rendezők felosztották egymás közt a Tragédiát. Persze az sem kizárható, hogy pusztán a kényelmi szempont vezette őket, amikor fejenként csak néhány szín előállítására vállalkoztak.

Jelenet az előadásból

A direktornak jutott az első három és az utolsó szín, szóval a keretjáték, Horváth Csabának az ókor (Egyiptom, Athén, Róma), Hargitai Ivánnak a középkor (Konstantinápoly, Prága) meg természetesen a beleékelt Párizs, Bagó Bertalané lett az újkor (London) és az elképzelt Falanszter, Űr és Eszkimó-szín. Mindegyik rendezőhöz saját főszereplők is rendeltettek vagy rendelődtek, sőt, az igazgatónak még több is jutott. Van öt Ádám: Kovács Tamás, Hirtling István, Kádas József, Andrássy Máté és Krisztik Csaba, öt Éva: Osváth Judit, Ballér Bianka, Varga Mária, Kerkay Rita, Kiss Diána Magdolna és négy Lucifer: Lábodi Ádám, Tűzkő Sándor, Kuna Károly és Nagy Péter.

Az előadást nézve mégis megkísért az a gondolat, hogy a szereposztással be is fejeződött az előadással kapcsolatos érdemi munka. Nem a szó fizikai, hanem szellemi értelmében. Nem kétlem, és az előadás bizonyítja is, hogy mindenki lelkiismeretesen, sőt bizonyára a vállalkozás különös méretéhez és fontosságához illő buzgalommal dolgozott a próbákon. Csak az egységes vezérfonalat, az érdemi gondolati magot, a rendezőket belülről feszítő és a nézőt magával ragadó, lenyűgöző mondandót nem érzékelem sehol. Szóval az érdemi szellemi, valóban művészi erőfeszítést, illetve teljesítményt. Hogy ez az egészben nem érzékelhető, az nyilván következik a több rendező közreműködéséből, de az egyes egységekben sem tűnnek föl igazán az egyes rendezők személyiség- és stílusjegyei. Aminek persze előnye lehet, hogy nem hullik végképp elemeire a produkció, hátránya viszont a személyes érdekeltség, érintettség, hevület említett hiánya.

A színészek becsülettel hozzák önmagukat. Minden Ádám, Éva és Lucifer megmutatja önmagát. A Kovács Tamás, Osváth Judit, Lábodi Ádám hármas viszonylagos fiatalságával tűnik ki, Hirtling István, Varga Mária, Tűzkő Sándor érettebb trió. A színészi személyiségjegyek azonban meghatározóbbak. Hirtling Ádámja elegáns, Andrássy Mátéé robusztus, Krisztik Csabáé mozgékony-izgékony, Kádas Józsefé megfontoltan, tűnődve mérlegelő. Varga Mária Évája anyáskodó, Ballér Biankáé mondén, Kiss Diána Magdolnáé a prágai színben kacér. Lábodi Ádám energikus, tevékeny, Nagy Péter inkább mélán elgondolkodó Lucifer. Kuna Károlyé reszelős hangon fontoskodó, Tűzkő Sándoré rokonszenvesen igyekvő. Fontos, hogy mindegyikük nagyon emberi sátán, de ez ma már aligha meglepő.

Kovács Tamás és Osváth Judit

Az előadás igazi főszereplőjét azonban nem sikerült igazán megfigyelnem, jelenlétéről ugyanis csak a bemutató után értesültem, közben pedig nem tűnt föl különösebben. A látvány manapság szokásosnak mondható szokatlanságai között nem tulajdonítottam különös jelentőséget annak, hogy homokban járkálnak a játszók. Besoroltam a könnyen megfejthető, sablonos szimbólumok közé. Utóbb azonban megtudtam egy rendezői interjúból, hogy ez nem akármilyen, közönséges játszótéri vagy építkezési anyag, hanem különleges tulajdonságokkal bíró, úgynevezett kinetikus homok, valamiféle átmenet a gyurma és a rendes homok között, tapad is, meg porlik is, éppen ezért remek játékszer, tehát eszményi karácsonyi ajándék.

Ezért a tudásért már nyilván megérte Székesfehérvárra utazni, és négy órát színházban ülni.

CÍMKÉK: